Onagy Zoltán

Latinovits

2011. június. 04. - 06:34

(1931. szeptember 9.–1976. június 4.)

Érdekes volna az öreg Latinovits Zoltán. A nyolcvanegy éves homo sapiens többségében nem formabontó titán, rosszkedvű öregember inkább, aki harcait megharcolta, többnyire vereséggel zárta, mert mindig sarkában a frissek, a harapós újvadak. A szerelem is elköszönt, messze túl a zeniten, se az esték, se a reggelek nem nyújtják a régi izgalmakat (hát még az éjszakák), csak ez is fáj, az is fáj, amaz is sajog.

Miért is? Mit csinálna? Ha megéri, nem szeretik annyian, mint ma. A halottat könnyebb szeretni. Halottat a legkönnyebb. Egy halott sztárnak annyi a legbensőbb barátja, annyi kalandban vett részt a sok-sok jóbaráttal, hogy öt élet kevés végigélni. Nem zavarja a legendagyártókat, hogy öt élet kevés volna, továbbra is szülik a néha izzadt, néha kínos, máskor láthatón ostobácska történeteiket. De nem baj. Így él – amíg él – az alany.

Budapesten születik. Talán nem volna ártalmas, ha megemlékeznénk róla, felmenői a leghíresebb fővárosi étterem – a Gundel – tulajdonosai, de történetünk szempontjából, ha nem is érdektelen, nem meghatározó. (Vagy ki tudja.) Ha valaki 1949-ben a József Attila Gimnáziumban érettségizik, sok előnye nem származhat ex-vendéglőtulajdonos nagyszüleiből. Később asztalosnak tanul, betanított munkásként hídépítésen dolgozik. Kerülő úton jut fel a színpadra. Szülői parancsra előbb rendes szakmát kell szereznie. A Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán szerez diplomát1956-ban. Ennek köszönhető, hogy mindent másképpen csinál, mint az öregek, akiket a szakma megörökölt a negyvenöt előtti színpadképből, vagy mint a Színművészeti Főiskoláról kikerült pallérozottak.

Az emlékezők szerint a magyar színjátszás és versmondás kiemelkedő, invenciózus egyénisége. Egyetemi évei alatt amatőrszínész, tudatosan színészi hivatására készül. A diploma megszerzése után segédszínész a debreceni Csokonai Színházban, ahol különlegességével gyorsan kitűnik a mezőnyből. Egy évvel később Miskolcon – meghökkentő módon – a társulat vezető színészeként ünnepli a közönség. A Fővárosban először a Vígszínház színpadán játszik 1962 és 1966 között, majd két évig a Thália Színház tagja (1966-1968). Az 1968-as évadban már csak szerepekre szerződik a Tháliába, 1969-től 1971-ig ismét a Vígszínház tagja. 1971 őszétől a veszprémi Petőfi Színházban színész és rendező. Utolsó pesti szerepe „A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak” Bozzi ura, de kilenc előadás után betegsége miatt Garas Dezső veszi át. Színházi szerepei közül híre volt Cipollának (Thomas Mann: Mario és a varázsló); a festőnek (Arthur Miller: Közjáték Vichyben); illetve az Örkény-darabban, a Tótékban játszott őrnagynak.

A hetvenes évek elejétől dúl az amatőr színházi mozgalom. Latinovits a mozgalom hősi figurája, példaképe – talán az indulás körülményei miatt. Aki okkal vagy ok nélkül nem jutott be a színművészetire, az ő bejárt életútját szerette volna követni. Fesztivál-megjelenései élményszámba mentek, Egyetemi Színpadi fellépései, ellenzéki (forradalmi?) vers-estjei nyílt zavargásig képesek felajzani az egyetemista és az eddigre mindenhonnan kiszorult értelmiségi ifjúságot. A hatvanas évek végén, hetvenesek elején már meglehetősen rozoga. Rengeteget dolgozik, Ruttkai-szerelem („eszem, nem eszem, meghalok tőle”), színház, film, rádió, sikeres verslemezek, sokkal többet iszik a kelleténél.

Több mint ötven filmben játszik. Legemlékezetesebb filmszerepei azok, amelyekre csak jegyüzér igénybevételével lehetett bejutni. Jancsó a kor nagy rendezője, jó szemmel foglalkoztatja Latinovitsot (később lecseréli kezelhetőbb színészekre: Kozák, Madaras), de a Szegénylegények jelentős közös filmjük. Játszik a Hideg napokban, az Egy szerelem három éjszakájában, a Karinthy–regényből készült Utazás a koponyám körül-ben, ezzel elnyeri egyetlen nemzetközi díját, a legjobb férfi alakításét San Sebastianban.

Versmondásáról csak annyit: egy-egy új lemezét (Ady, József Attila, Illyés Gyula) a kor fiatal művészetbarát közönsége úgy hallgatta, mint ma a rocklemezeket. Egész nap. Külön szeánszokat rendeztek maguknak félhomállyal, füsttel, egyéb kiegészítőkkel. Különös beszorult, székrekedéses, lehetetlen kor a hetvenes évek, annyi bizonyos. Utolsó munkája egy rádiófelvétel, ahol a Rákóczi–induló című dokumentumjátékban Ady Két kuruc beszélget című versét mondta el, 1976. június 3-án. Másnap – 45 éves korában – öngyilkos lett.

Az áradó sok jó mögé nem illeszkedik, tudom: de én nem szerettem soha. Megtartóztattam magam sistergő, csengő-bongó mássalhangzóitól, fejbe verő thhéitől, soha véget nem érő esssssshhhsseitől, erőszakosan riasztó kiállásától, ismétlődő manírjaitól. Attól, hogy örökösen felhúzva, mint a versenyló, aki mindenkit le akar győzni. Ha éppen nem volt kit legyőznie, mert mindenki le volt győzve, akkor is. Ha választani kell a korosztályból, akkor inkább a visszafogottabb Garas, Márkus. Ha az előzők közül, akkor Görbe János, semmiképpen nem Bessenyei. De hát ízlések és pofonok. A kor különös nagy alakja. Nehéz volt elfogadni. Mára sikerült. Ma már a filmjeit is képes vagyok megnézni, a bakelitet is felrakom, ha szomjazom egy kis Latnovitsra. Talán azért fogadható el ma könnyebben, mert ez az etap a manír, a mindenek feletti győzni akarás időszaka. Latinovits nem lóg ki annyira.

Latinovits Zoltán (Budapest, 1931. szeptember 9. – Balatonszemes, 1976. június 4.) színész, író.

Könyvei