Hölderlin
(1770. március 20.–1843. június 7.)
Hölderlin úgy jár a korabeli német irodalomtörténettel, mint az egyszeri katona a kicsi fejével, nagy lábával, se illeszkedő sisakot, se csizmát nem talál rá az ellátó tiszthelyettes. Azt javasolja, üljön ki a padra, amíg rendeződnek a dolgok, de megfeledkezik róla az öltöztető-felszerelő cirkuszban, az újoncsereg odébb áll egy várossal, az egyszeri katona pedig várakozik a kertvégi padon, a napon, aztán hazabaktat, éli háborúmentes életét tovább, eszébe se jut, hogy milyen cifra kalandok esnének meg vele, ha csatáról csatára menetelne, harcolna, halmozná a dicsőséget. Ha rákérdezünk a káplárnál, mit gondol az esetről, azt válaszolja, kérem, sisak és csizma nélkül nincs helye.
Az irodalomtörténet gondolkodásmódja káplárjellegű, ha a költőnek nincs megszabott fakkja, addig tologatja, helyezgeti az íróasztalon, mígnem leesik, a takarítónő hétfőn, a tiszta-napon lapátra veszi, meg a kukába, a kutya se keresi tovább. A magyar irodalomtörténettel Komjáthy Jenő, a Nógrád vármegyei költő, a "magyar Shelley" jár hasonlóan, bár Komjáthy nem alszik ekkorát, a Nyugat köre már a huszadik század elején feltámasztja az életművet (testileg 1895-ben hal meg), és nem fut be holtában hasonlóan ragyogó karriert, mint Hölderlin.
Hölderlin velem hasonlóan járt, mint nemzete irodalomtörténetével. Már a hatvanas években volt nálunk egy fekete, szép borítójú kötet, benne a Hüperion, benne a versek, benne az Empedoklesz, de se tizenöt, se huszonöt, se harmincöt évesen nem bírt velem. Meg kellett várnom, hogy a fiktív levelek elragadjanak (nem elragadtassanak, elragadjanak a prózajellegű próza mellől, pl. Móricz Erdély-trilógiája mellől), azt is, hogy különbséget legyek képes tenni fordítói nyelv és fordítói nyelv közt. Ezzel egyenes út. Nemes Nagy Ágnes volt a női kalauz, a másik: Bernáth István.
Hölderlin élete a kevéssé verskedvelők számára is érdekes lehet, nevezetesen, hogy fiatalon beleőrült a lopott örömbe, a titkos szerelembe, és a szerelem elvesztésével párhuzamosan a ténybe, hogy az önpusztító francia forradalommal meghalnak eszméi. Élete kezdete egy – puritán, a vallásból ki sem látszó – anya mellett (talán nála is a lopott gyönyör bűntudata munkál, nem fölös felismerés, a nők is félrekúrnak, másként a férfinak nem volna kivel), azután a diákkor, a szabad szellem. Két szobatársa Hegel és Schelling. Elmerül Rousseau-ban, Kantban, Spinozában, a felvilágosodás emberségében. Mellé az ókori görög költészet és mitológia iránti szenvedély. Nyelveket tanul, feladja az elvárt családi tradíciót, nem megy papnak. Schillerre hallgat, aki sikeres költői pályát jósol neki. Házitanító lesz, hogy ne kelljen anyja mindennapos szemrehányásait hallgatnia. Itt zuhan a szerkezetileg agyába betonozott valláserkölcs csapdájába. Összeszerelmesedik egy négygyermekes anyukával, tanítványai anyjával, a bankárnéval. Négy hosszú, kemény éven át tombol a lopott szerelem. Lebuknak, Hölderlin lapátra kerül. A hiány, a veszteség halálra gyötri. A halálra-gyötretés jótékonyan hat lírájára. Szenvedés közben megírja verses önéletrajzát, a "Hüperión"-levélregényt, majd az Empedoklész-drámáit a csalódásról, a szörnyű élet szörnyű adalékanyagairól. A hagyomány szerint Empedoklész az Etna kráterébe ugrik. Hölderlin "Empedoklész az Etnán"-ja úgy végződik, hogy a mindenben csalódott bölcs öngyilkos lesz.
Hölderlin öngyilkossága abból áll, hogy gyalog hazaindul Franciaországból, ahol tanít éppen. Hazatértére a nevét se tudja megmondani. Harminc éves múlt ekkor. Elmegyógyintézet következik, ahonnan egy asztalos családja veszi magához. Csendes elmebeteg negyven hosszú éven át. Nem beszél, nem közlekedik, nem ír, csak alig, vegetál. Motyog, ha. Amikor hetvenhárom évesen meghal, már senki nem tudja, hogy él egyáltalán.
Kukorelly Endre százötven évvel később kísérli meg kihámozni a mítosz alól a költőt.
Johann Christian Friedrich Hölderlin (Lauffen am Neckar, 1770. március 20. – Tübingen, 1843. június 7.) német költő.
