Ugrás a tartalomra

 

Menyháza

Szilvánusz Miklós egy volt a legöregebb Álmodók közül, valami régi században élhetett, ahol még latinul beszéltek az emberek, mélyálmában belenézett a távoli és Más Istenekkel megvert sötét galaxis legbelsőbb burkaiba, de mélyálmában nem talált vissza saját testébe soha többé. Szerencséjére ismerte a külső szférákon keresztül a Föld felé vezető utat, és volt néhány nagyhatalmú jóbarátja a Szaturnusz gyűrűjén keringő teaház hómárvány asztalainál. Mikor évszázadokkal később visszafelé tartott, s szelleme már alig volt több homályos éternél, s lelke inkább kapaszkodott volna föl, föl a végtelen lélek-folyamok túlvilágába, e nagyhatalmú barátok egyike belefújt markába és erőt adott neki, hogy visszatérjen a Földre. Újra megszületett: más korba és más név alatt, de nem felejtette el az Álmodók tudományát, és kutatásait nem volt hajlandó feladni. Tudta, ha szelleme az éternél is kevesebbé lesz, lelke örökre elhagyja az emberek világát, s minden, amit megtanult, semmivé lesz, nem tudja tehát figyelmeztetni sem az embereket, sem az utána jövő új Álmodókat azokra a dimenziókra, melyeket elkerülni érdemes, vagy amelyekbe belépni egyenlő a magasabb bölcsesség elnyerésével.

Itt élt tehát közöttünk ez az öreg Álmodó, immáron más testben, másféle tudás birtokában is a Más Istenekről. Tudta, hogy veszedelmes dolgot művel, alig ismert tudományt űz, mégis, amint lehetősége nyílt rá, új testében elkezdte folytatni kutatásait, pontos jegyzeteket készített, és mivel az álomidőhöz a költészet rejtélyes hullámzása áll legközelebb, főleg versekben dokumentálta új élete gyermekkorától a túlsó és mély szférákba tett útjait. Eleinte újra fel kellett építenie önmagát az álmodás kapuin túl is, meg kellett tanulnia irányítani mozgását, beszédét, megrajzolni külsejét, mindazt, ami a más galaxis mély űrének közepe előtt volt, újraszőtte az álomtérben saját magát, Szilvánusz Miklóst. Majd miután önmaga volt már saját életében és álmaiban is, meg kellett tanulnia újra az álomidőt. Ezután sorra nyitotta ki az egyre nagyobb kapukat, a mindennapok álmainak szeméttelepétől lassan, de kitartóan araszolt a kollektív tudattalant megnyitó álmok súlyos kapuihoz. Jegyzetei egyre pontosabbak lettek az évek során, és egyre közelebb került a Mélyálom bronz kapujához, melyet egyes egyiptomi tekercsek szerint féldémonok és félangyalok zajos csatája takar az idők kezdete óta, s átsurranni a jó és rossz e szenvedélyes csataterén csak a nagy Álmodók tudnak.

Mikor a saját álmok utolsó jéghegyéhez is elért Szilvánusz, meglátta a csatát, amely a bronz kapu előtt szikrázott – és tudta jól, hogy egymaga kevés lesz a másodszori átkeléshez. Hogy sikerülhetett neki évszázadokkal ezelőtt? Vajon akkor is teljesen egyedül volt? Vagy voltak társai? Az új században való újjászületés csak az Álmodás tudományát és a kutató szellemet hagyta meg neki régi énjéből, az emlékek csak lassan és bizonytalanul tértek vissza hozzá. Harminc éves lett éber állapotában és ötszáz álomidejében, mire sikerült a saját álmok Fekete hegyét is maga mögött hagynia és tökéletes tudatossággal álmodta bele magát a csatamezőbe. Hogy erre képes legyen, távolodni kezdett a mindennapok szörnyű zsivajától, meditációs és koncentrációs gyakorlatokat végzett, melyekben a tudatállapotok rétegződését vizsgálta, és edzette elméjét, hogy készen legyen a Kapuk kinyitására. Ám minden gyakorlat és kísérlet csupa kudarccal járt volna, ha időközben nem talál rá két másik öreg Álmodóra. A Kereső és a Róka már évek óta vele tartottak. Szilvánusz nem tudta biztosan, kik ők, és mért érzi úgy, hogy ezer és ezer esztendeje ismeri őket, de szeretetük sűrű védőbrokátot szőtt köré, mind az ébrenlétben, mind pedig, lassan, az álomban is. Tudta, hogy vele tartanak, és érezte, hogy mindkettőjükben van valami, ami benne nincs meg, s talán ők is a Mély Álom nagy bronzkapujának túlsó partjai iránt éreznek végtelen vonzódást, vagy talán ők is már a többi, az új Álmodók világát készítik elő az innenső parton. Így hát a Kereső és a Róka szőtte mélykék védőbrokátban átsurrant a féldémonok és félangyalok csatázó sorai között, és elérte a Mély Álom bronzkapuját. Túljutott jó és rossz örök kettőségén, súlyos és az emberek életét megkeserítő harcán.

Itt felemelte kezeit és ősi nyelven – melyet az emberi világokban csak néhány kivételes óceáni szigeten beszéltek pár szerencsés évszázadon keresztül – feltáró verset mondott. A száz méter magas, súlyos bronzkapu kitárult és ő belépett a Mély Álom ősi városába, ahol különböző világok, alsó és felső szférák gyermekei találkozhattak. Ahogy lehúzta fejéről a mélykék védőbrokátot, észrevette, hogy háta mögött a Kereső surrant, s mellette már a Róka nyalogatta bordós bundáját, barátságosan mosolyogva rá. Megértette, hogy a mélykék védőbrokát valójában két társa védő szeretete, s magára húzva hárman eggyé lesznek. Vidáman üdvözölte a Mély Álom küszöbén két régi barátját, s ahogy egyre beljebb értek a küszöb romvárosához, mely a különböző lények álmainak szilánkjaiból épült, emlékfoszlányok törtek fel benne, hogy ki is neki valójában a Kereső, mért vonzódik annyira hozzá, mért látja gyönyörű pegazusnak, és hogy ki is neki a Róka, aki ravaszkás mosolyával mintha a veséjébe látna, és mindent, de mindent értene belőle. Ahogy beértek a romvárosba, melyet Quinaam-Aarennak neveznek az ott élők, keresni kezdték a többi öreg Álmodót.

Róka jó szimattal vezette őket, és valahányszor Szilvánusz Miklós elcsábult volna a még romosan is gyönyörű főváros, Quinaam-Aaren építészetétől, a Kereső noszogatni kezdte. Így értek az egyik központi térhez, ahová sorra érkeztek a hintók. Csakhamar befutott a halk gavallér, női álmok ős utazója, Világh úr, aki egyike a legcsöndesebb álmodóknak. Oly sok titkot és vágyat látott már, hiszen leereszkedett a Vágyak Kútjába, és látta, hogy az betemethetetlen. Világh úr, csöndes és lassú foszforeszkáló fényességet árasztott magából, felismerni tehát nem volt nehéz. Hamarosan megjött a messzi földek kutatója, az örök kereső Pálcika is, kiben érzékeny szenzorok kutatták az álmok mögötti magasabb valóságot. Végül pedig csillogó hintóján érkezett Iprá herceg, aki hercegségében ötszázötvenöt gyönyörű hercegnő apja volt, mégis ott bujkált benne a végtelen bánat az Elveszett Királyságért, melyet visszacsalni – úgy hitte – sosem lesznek képesek. Világh úr és Iprá herceg hintójába szálltak és elindultak arra az útra, amelyet mindannyiuknak meg kellett tenniük.

Az első megálló a Napváros volt, mely közvetlen a Nap kellős közepén fénylik. Az itt élők csodaszámba menő szikralények voltak, a közelükbe nem mentek a démoni lények, vagy a Torzok közül egy sem, bár az újabb álmok sötét tudatlanságában megesett, hogy sugarakkal kellett pajzsot vonni egy-egy kultikus hely köré. Ahogy a hintókkal közelítettek, Szilvánusz megpillantotta a Napváros körkörös sugárútjait, látta, ahogy a Fény Tornyai és a fenséges Délt dicsérő templomok aranyosan csillognak feléjük. Látta a kristályszalagos aranyfolyamot, látta régi életének városát, melyhez oly sok szép emlék fűzte. Tudta azt is, hogy a Napváros sokat változott, és némely zugában már felverte tanyáját a Sötét Anyag papjainak titkos szektája. Ott imádják a tagadást és csúf bálványok előtt vágják le a szikra-embereket, remélve, hogy egyszer sötét felleget vonhatnak a Földet beragyogó Nap köré. Ám erről csak kósza hírek jutottak el hozzá, főleg a Róka suttogta el, amit elfecsegtek neki a napvárosi társai. E félelmetes szektákat nagy ívben kerülték egyébként is az öreg Álmodók, mert tudták, hogy a sötét idézések csak a lefelé vezető kapukat nyitják meg, s az ő útjuk most a középpontba vezetett. Szilvánusz Miklós ezen a nagy útján saját galaxisának középpontját akarta megpillantani, és ép elmével visszatérni földi ébrenlétébe, úgy, hogy nem felejt el semmit, és nem is pusztul szinte bele, mint korábbi életében, ama másik galaxis középpontjának megpillantásába. Újabb öreg Álmodók csatlakoztak hozzájuk, mint például Iprá herceg testvére, a nagy zarándokok közül egy, Sindra, és még mások, mind a legerősebb Álmodók közül, hiszen nem kis vállalkozás a galaxis közepébe belepillantani. Ott volt bölcs cinizmusával megáldva a Szikla, ki még a Mély Álom ily dimenzióit is folytonos kétkedéssel járta, s Szilvánusz alig értette, hogy lehet valaki ilyen tudati rétegekben, miközben ébren álmodik. Ám a Szikla régi útitársa volt Szilvánusznak, és mindig helyrebillentette, ha túlálmodta magát valamibe. Mert Szilvánusz legnagyobb gyengéje éppen legnagyobb erőssége volt: túl mélyre tudta magát álmodni, túl a szférák csengő-bongó fogaskerekein, más galaxisok és más világok isteneinek közelébe, amelyek cseppet sem hasonlítottak a mi világunkhoz, mint amilyen például Mahruh is volt. A földi nyelvek közül csak nagyon kevés, vagy talán egyik sem lenne elegendő arra, hogy akár csak megközelítőleg is leírjuk, miféle szörnyűséges világok vannak túl a napfény óvó pajzsa mögött, a messzi űrben.

Elhagyva a Napvárost, áthaladva a határon, mely a mélyálom és az azután jövő legmélyebb lét között van, eljutottak Menyházára. A gyönyörű völgy az éj sötétjébe burkolózva rejtőzött, és eddigre át kellett érniük ezer meg ezer akadályon, melyet közönséges álmodók alig is értenének meg. Buborékokat fújtak maguknak, és halk duruzsolásba kezdtek. Tudták, hogy a következő nap fontosabb lesz, mint bármelyik eddigi álmuk. Mindegyikük eljutott már messzi tájakra, volt közöttük olyan – nem is egy –, mint Szilvánusz, aki belepillantott már a más világok rejtelmeibe, és csak a szerencsén múlott, hogy ép elmével visszatértek. A pirkadat fényárral öntötte le őket, lemosva róluk a múlt álmok terheit, s készre varázsolva az útra. Táborhelyüket hátrahagyva, Sindra vezetésével átkeltek a Sűrű Erdőn. Sindra lelkének középpontjában volt Menyháza, ez volt számára, és testvére számára is talán, a haza. Szilvánusz minden fontosabb tisztást, ahol tünnók vagy mandérok városait vélte felfedezni, feljegyzett fekete noteszébe, és elképedt, amikor a Sűrű Erdőn átérve kitárult előttük a Ragyogás Völgye. A Ragyogás Völgyében vágtázó vadlovakat láttak, Vörös Tó derengett a közepén, s tovább lehetett menni, a Messze Túlba. Az öreg Álmodók elhelyezkedtek a Ragyogás Völgyében, voltak, akik kövekkel, és voltak, akik felhőkkel labdáztak, addig, amíg ki nem nyílt az ég. Szilvánusz Miklós hanyatt fekve, oldalán egy pegazussal és egy rókával és a többi társával együtt ekkor megpillantotta az emberi galaxis középpontját, és elképedt, annyira gyönyörűnek látta. Olyan volt, mint egy végtelen szem, mint egy fényes vasárnap. Olyan volt, mint egy nagyon öreg ember imája, vagy mint egy csecsemő illata. Hatalmas erejű, sárkányszerű lények őrizték a galaxis közepét, s úgy keringtek körötte, mint szertefoszló fraktálok. Szilvánusz hálát zengett magában, hogy azon Álmodók között lehet, akik ezt látják. Megpróbált minden pillanatot pontosan a fekete noteszába vésni, majd továbbindult a többiekkel.

Tudta, hogy ahol kapu van a Menny felé, ott kapu van az Alvilág birodalmai felé is, és amikor megmutatták neki a befalazott barlang száját, örömmel sóhajtott. Látta a Zaratheákat is, a föld gyomrában eltűnő folyókat, a dimbes-dombos táj alatt a mélységet. Megértette, hogy amilyen magasra eljuthatunk, olyan mélyre is. Megértette, hogy ő felfelé törekszik, az új álmodóknak a tudatos és tiszta felfelé törekvés tudományát akarja tanítani, ha majd ő is elég bölcs és mértékletes lesz hozzá. Ez történt Szilvánusz Miklóssal Menyházán valójában, a többi részletet csak a többi öreg álmodó mesélhetné el.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.