Próbanap

Amikor először hallottam a próbanapról, azt gondoltam, valami egyedi mánia. Aki elmesélte, váltig bizonygatta, hogy manapság ez természetes: ő a munkakeresése során harmadszorra teljesít „próbaszolgálatot” vele versenyző jelöltekkel együtt különféle irodákban, ahová nem vezető pozíciójú agytrösztöt keresnek, hanem egyszerű ügyintézőt. Amikor másodjára hallottam erről, meginogtam világképem bizonyosságában, mint Gulliver az óriások földjén, harmadszorra pedig már csak széttártam a kezem.

A próbanapon a leendő munkaadó a lehetséges jelöltet dolgoztatja (fizetség nélkül), hogy lássa, vajon alkalmas-e a feladatra. A lehetséges jelölt addigra többnyire végigment már azon a procedúrán, amelyet a kiválasztáshoz az amerikai „hr”-módszerből idehaza kritikátlanul átvettek, kezdetben a multik, aztán már a kisebb cégek is. Ilyenkor egy teljességgel dehumanizált, futószalagszerű szelekció alkalmával „interjúkon”, kérdőíveken, ad absurdum helyzetgyakorlatokon kell átesnie az egzisztenciális szorongástól kínlódó jelölteknek, akik közül kiválasztják a legalkalmasabb néhányat. Kafkai világ. Ennek a folyamatnak a végén, ha a delikvensben a darálóból kijövet még maradt valami egyéniség, ráadásként ott van a próbanap, amikor „élesben” is bizonyítani kell az alkalmasságot, nem csak egyszer, néha két-három alkalommal is. (Arról most ne is beszéljünk, hogy ha egy munkaadó tíz jelölttel két napot dolgoztat le így, máris megspórolt egyhavi munkabért. Nem zárnám ki ezt a szempontot sem.)

De más miatt borzongtam meg a próbanap fogalmától. Annak, aki ezt kitalálta, valami fiskális profizmus álarcában, valójában fogalma sincs az élet leglényegéről. Amit ugyan még senkinek nem sikerült egy szóban megragadni, de hogy a megismerés a sava-borsa, az bizonyos. Vagyis, hogy a következtetések levonásához nem spórolhatjuk meg a tapasztalatokat: jót, rosszat, vegyeset. A megismerésből fakad minden: a szeretet, a csalódás, a ragaszkodás, az elutasítás, a kudarc és a siker. Aki azt gondolja, megspórolhatja a rácsodálkozásokat és az arculcsapásokat, az alapanyagokat akarja megspórolni a főzéskor. Talán nincs izgalmasabb folyamat annál, mint újra és újra felismerni: kire számíthatok és kire nem. Ahogy a barátok esetében sincs ez másként. Hogy erre nincs pénz és idő? Tévedés. Aki egyetlen nap alapján akarja eldönteni, jó lesz-e számára az „emberanyag”, nem munkatársat keres, hanem igavonót: izmos, ép fogú, terhelhető rabszolgát, aki lehetőleg hamar kitermeli az árát.

Ha a próbanap járható és megtérülő út lenne a melléfogások elkerüléséhez, biztos vagyok benne, hogy a teremtés már feltalálta volna más esetekre is. Talán nem véletlen, hogy nem kapunk esélyt anyánk méhében, ugyan nézzünk már széjjel idekint, mielőtt betesszük a lábunkat e világba, s próbálhasson ki az élet is minket, megfelelő-e a súlyunk vagy csak tehernek lógunk majd az emberiség nyakán. Alaposan mellé lehetne fogni. Hogy ne menjek messze: az én anyám, például, nem biztos, hogy úgy döntött volna, megszületik, ha csak úgy próbaképpen abban a bizonyos pincében találja magát az anyja karjában a házuk alatt, miközben odakint hullanak a bombák, és szovjet katonák járnak házról házra. De ha a magam lényegesen könnyebb életére nézek vissza, akkor is jócskán találnék olyan napokat, amelyek után valahogy nem jött volna meg a kedvem ehhez az egészhez. És fordítva is igaz. Ha a próbanapunk különleges szépségű pillanatokra esne (ilyenek is vannak, hál'istennek!), ugyancsak könnyű lenne elhamarkodott következtetéseket levonni.

A próbanapot kiagyaló munkáltató és követői jó esetben életük végén rájönnek a tévedésükre, és arra, hogy minden napunk próbanap. Nincs előre lejátszható forgatókönyv, nincs jövőbe látó gömböcske, ha mégoly precízen dolgozzák is ki a jóslás szempontjait. Ha döntünk, kockáztatunk. Aki okosan tud dönteni, nem csak a jól és gyorsan észrevehető dolgokat veszi szemügyre, és még azzal is számol, hogy rosszul dönt. Épp ezzel nyer mindenki előtt.