Még egyszer Czeslaw Miloszról
Amikor tavaly decemberben véget ért a lengyelországi Milosz-év, amelyet a Nobel-díjas költő és író emlékére rendeztek, azt hittem, egy ideig nem kell foglalkoznom ezzel a kitűnő szerzővel. Tavaly két konferencián (Krakkóban és Budapesten) beszéltem róla, egyre, amelyet Londonban tartottak, nem tudtam elmenni, de elküldtem a konferenciának előadásom szövegét. Ebben megírtam, hogyan látom ma Milosznak A rabul ejtett értelem című művét. Mivel ezt a könyvet az Európa újra kiadta magyarul, talán érdemes pár szót szólni akkori diagnózisáról, illetve máig érvényes elemzéseiről.
Mert bár annak idején Arthur Koestler Sötétség délben című regényének nagyobb volt a közvetlen hatása, mint Milosz 1953-ban megjelent könyvének, utóbbi – különböző okoknál fogva – ma is élőbb szöveg. Koestler azt mondja el, hogyan kényszerül egy meggyőződéses, ám a Szovjetunióban bebörtönzött kommunista arra, hogy a Párt „magasabb” érdekeiért feláldozza az igazságot. Milosz viszont saját korábbi szimpatizáns, illetve szkeptikus társutas, de mégis, nem-hívő szempontjából arról tudósít, hogyan és miért idomultak különböző osztályhelyzetű és gondolkodású lengyel írók az új rendszer elvárásaihoz, illetve miért fogadták el annak dogmatikusan leegyszerűsített hittételeit. Ezért mondhatja a Tiszatáj kritikusa a lap áprilisi „lengyel” számában, hogy ezzel a könyvvel Czeslaw Milosz „a mindenkori diktatúrák ideológiáját és belső működési meachanizmusát” is leleplezi.
Ugyanakkor ne felejtsük el a kiadás dátumát: 1953. Ez Sztálin halálának az éve, tehát magának a kommunista világrendszer átalakulásának a kezdete; igaz, akkor még nem lehet előrelátni Hruscsov titkos beszédét 1956 februárjában, ami betömhetetlen rést ütött az addig lényegében homogén sztálini rendszer falán. Ami azután jött (és ez akkor is tagadhatatlan, ha ma egyes politikusok tagadják), más volt, mint ami korábban történt. Más Moszkvában, és más Kelet-Európában. Mert a sztálinizmushoz valóban csak a Milosz által leírt ketmanok (az iszlámtól átvett érvrendszerek, illetve módszerek) valamelyikével lehetett alkalmazkodni. A rabul ejtett értelem ezeket írja le, négy lengyel író történetével szemléltetve a megkívánt átalakulást. Milosz szerint van nemzeti, puritán, esztétikai, szakmai alapon álló, szkeptikus, metafizikai, sőt etikai ketman is.Nyilvánvaló, hogy ezek az egyes embereken, vagy rezsimen (például a kádárizmuson) belül keveredtek, de pontos megfogalmazásuk segít megérteni az 1945 után történteket. Azt is: nincs és soha nem is volt igaza azoknak a kritikusoknak, vagy történészeknek, akik mindent az országos félelemnek, vagy az NKVD kiváló módszereinek tulajdonítottak. Az egyéni alkalmazkodás mellett a féldemokráciából pártdiktatúrákba torzuló rendszereknek kezdetben volt bizonyos társadalmi hitele, illetve támogatottsága.
Milosz négy írója közül én kettőt személyesen ismertem, a másik kettőről is elég sokat tudok. Mi lett a sorsuk 1953, illetve 1956 után? Béta, vagyis az Auschwitzot túlélő és félelmetes pontossággal megíró Tadeusz Borowski 1951 nyarán, huszonkilenc évesen lett öngyilkos. Ha tovább él, számos barátjához (például Wiktor Woroszylskihez) hasonlóan ő is „revizionista” lett volna, legkésőbb 1966-ban kilépett volna a Pártból. Jerzy Putrament (Gamma) haláláig megmaradt kőkemény kommunista funkcionáriusnak, jóllehet később több önéletrajzi írásában elítélte a sztálinista korszak „kilengéseit”. K. I. Galczynski (Delta) csak pár hónappal élte túl A rabul ejtett értelem megjelenését, de élete utolsó évében már támadták „eszteticizmusa”, illetve egyre apolitikusabb líraisága miatt. Néhány szatírája már előrevetíti az olvadás kritikus hangú költészetét. Én 1953 őszén, amikor nagyon fiatalon, életemben először jártam Varsóban, elsőnek kerestem fel Galczynskit, mivel őt tartottam a legérdekesebb élő lengyel költőnek.
A legnagyobb átalakuláson „Alfa”, azaz Jerzy Andrzejewski ment át. A háború előtt katolikus szerzőként, majd a Hamu és gyémánt írójaként számon tartott (egyébként biszexuális) Andrzejewskit a Bierut-rezsim elhalmozta díjakkal és figyelemmel. De az olvadás idején már ő is szembefordult Lengyelország pártállami uraival. „A papírfejű ember sirámai” című elbeszélése a sztálinista rendszer bürokratizmusának és egyszólamúságának kegyetlen kritikája, 1956 után megjelent regényei, például a magyarra is lefordított Sötétség borítja a földet és A paradicsom kapui a spanyol inkvizíción és a középkori gyerek-kereszteshadjáraton keresztül a kommunizmusba vetett elvakult hitet veszik célkeresztbe. Ekkortájt Andrzejewski megkövette a még Párizsban élő Miloszt, kibékültek. Nehéz megmondani, írónk melyik műve a legmaradandóbb, lehetséges, hogy egy forgatókönyv: Andrzej Wajda Norwid-mottós Hamu és gyémánt című filmjének 1957-es forgatókönyve, amely számos helyen eltér az eredeti regénytől, mert Andrzejewski szerencsésen kivágta belőle a történet egyik, kevésbé fontos mellékágát. Az én nemzedékem, és talán még sokan az utánunk jövők közül is, a lengyel filmiskola klasszikus darabjaként őrzi ezt az alkotást emlékezetükben – méltán lett belőle osztatlan világsiker.
