Rómában római vagy
Maradt valaki egyáltalán Budapesten, Moszkvában, Bécsben, Londonban? És Európán kívül, Ázsiában? Szinte elképzelhetetlen. Olyan áradattal kell hol szemben, hol a sodrásirányban előretörni, hogy ha az ember este lepihen a szállásán és lehunyja a szemét, továbbra is csak zúdul, csak zúdul szembe a tömeg. Róma mágikus. Tán valami nagyon régi vonzalom húz ide minket, melyet az ősök örökítenek tovább évszázadról évszázadra; a világ közepét akarjuk látni, amelyre felépült az európai kultúra. Bosszantanak az amerikai turisták. Micsoda előítéletes hülyeség, korholom magam, de mégiscsak kidüllesztem a mellem, ha közéjük sodródom. Én római vagyok.
Mindazonáltal Rómával nehéz kettesben maradni. Korábban kell felkelned ahhoz, mondja a város, és én csakazértis felkelek, megelőzöm a zsibongó áradatot, bebuszozom a központba időben a Trasteveréről, vagyis a Teverén túli városrészből, és bevetem magam a szűk kis utcácskák erdejébe. Ilyenkor még meg lehet látni a szemközti házak rése közt kibukkanó templomtornyokat, az ablakokban nyújtózó helybélieket és a balkonokra kiültetett pálmák, yukkák, apró fák sokaságát. Nem kell sokat gyalogolni, hogy valamelyik domb tetején találjuk magunkat a hét közül, és fölülről nézve aztán különösen pazar a látvány. A ragyogó napsütés mellett talán e bármikor elérhető magaslatoknak is köszönhető, hogy az itteniek boldogok. Fentről nézve minden más. A Spanyol lépcsőn, ahol napközben moccanni is alig lehet, most kedvem szerint emelem a szintet: egyre feljebb és feljebb ülök, úgy látok és értek egyre többet a városból. A legtetején már biztosan érzem: római vagyok.
Ahogy az egyik sikátorban sétálva élesítgetem a fényképezőgépet, elém ugranak. De Rómában minden és mindenki barátságos. Egy három év körüli kislány az, olaszul magyaráz lelkesen. Non capisco, szívem, nem beszélem a nyelved, nagy bánatomra. Nem zavarja, csak mondja tovább, míg lelkesen körbetáncikál. Ide születve nyilván megszokta az idegen nyelven halandzsázó turistákat. Nem sokkal távolabb asszonyok gyűrűje, köztük van az anyja is, ők is mosolyogva bólogatnak felém és mondanak valamit, én pedig kedvesen visszabólogatok. Az olaszokkal nem lehet nem barátkozni. Délután a pincér a kockásabroszos trattoriában ovációban tör ki, hogy Magyarországról jöttünk a barátnőmmel; nem mintha bármi köze lenne az országhoz. Érdeklődik, hogy mamma e figlia, anya–lánya vagyunk-e. Összeomlok. De hisz a barátnőm csak pár évvel fiatalabb! A megrökönyödésem nem is érti, ugyan mi sértő lenne abban, ha valakit mammának néznek – a mammák a legcsodásabb asszonyok minden nő közül! Az olasz férfi nem törődik sem korral, sem súllyal, számukra ezek egy nőnél irreleváns mutatók. A második nap már kapisgálom: aki itt él, genetikusan másképp viszonyul a szépséghez.
Pedig az olaszok látszólag fittyet hánynak mindarra, ami körbeveszi őket. Meg lehet szokni, hogy az ember a Foro Romano mellett sétál el minden nap, vagy körbeautózza a Colosseumot? Vagy beugorhat a Pantheonba megnézni Raffaello sírját, vagy hogy a busz, amely behozza a Piazza Veneziára, Marcellus színháza mellett robog el? A feliratokkal sem bajlódnak sehol, a turista egy jó csicseróne nélkül itt elveszett ember, legyen az élő idegenvezető vagy egy útikönyv. Ez utóbbiból praktikusan egy a zsebbe, egy vaskosabb pedig estére az ágyba kell, máskülönben megeshet, hogy úgy sétálunk át bambán a Ponte Fabrición a Tevere fölött, hogy észre sem vesszük az aprócska Tiberis-szigetet Aszklepiosz szentélyével, vagy úgy porzunk el a San Pietro in Vincoli kopott, semmitmondó küllemű temploma mellett, hogy eszünkbe sem jut: odabent Michelangelo Mózes-szobra áll.
Elég bárhol elhajítani egy kavicsot, tízméteres körzetben biztos, hogy valami műemléket találunk. Az ókori romok között városszerte szétszórva hevernek a még „feldolgozatlan”, vagy talán javításra váró kövek, oszlopdarabok, frízmaradványok, itt-ott egymásra kupacolva vagy – buszmegállók alatt, kávézó mögött, forgalmas tér mellett, híd lábánál, nem bántja őket senki. „Hova a fenébe tegyük már ezt a sok követ…” – vélem hallani a fejüket vakaró római restaurátorokat, mert tényleg nem lehet már hová pakolni, annyi kő van, a bamba turisták meg így is, úgy is lefotóznak mindent.
És a Capitoliumi Múzeumban Marcus Aurelius lovasszobra alatt álldigálva újra csak a kérdés: mi maradt Rómán kívül? Mi maradt a világ többi múzeumának? És ami sokkal aktuálisabb: hogy fogom tudni a hátralévőket a maradék egy-két napon végignézni? Irány hát a Vatikán, mert az igazi csodák még hátra vannak, most már a romokkal sem törődöm, hisz annyiszor mentem el mellettük pár nap alatt, inkább a szembejövőkkel szemezek cinkosan, aztán elsüllyesztem az útikönyvet is, csak egy újságot és egy fagylaltot veszek, ciao, grazia, köszönök a presszósnak, és már a tűző októberi napot is vidáman elviselem… Római vagyok.
Fotók: Laik Eszter
