Forró nyár végén

A város elrejti magát.
Ami volt, az már nem lehet.
Sokáig álcázta magát,
és persze hát reménykedett,
túléli és jön újabb év,
amikor minden jobb lehet.

S elfelejtette azt kört:
mely mindig ugyanoda visz.
Ugyanúgy mint a pokol:
míg meg nem oldasz helyzetet,
egyre csak ismételgeted.

Nem aranykor következik.
Egyelőre hűvös, hideg.
Mégis egyformák az idők.
S a kísérlet, a kezelés
most semmi jóra nem vezet.

Történelem ismétlésétől
félünk. Már nem tagadható.

S a humort hol találjuk?
Valami messzi tájon?

Itt éppen mostanában
nem is elérhető.

Valami hideg lett.
Valami elegáns.
Valami történik.
Valami lerázta,
s most valahonnan
már jól betört.

A másik valahová
messzire távozott.
Nem volt jó neki.
S valahol messzebb,
ki tudja milyen?

Talán otthonos.
Mert itt most
csak esik az eső.

Nem talált bizalmat,
Maga választotta,
hogy egyedül él.

Neki nem lett,
neki sem született
gyermeke.

S ha meghal,
vége a családnak.
Mindennek vége.

Mintha az utolsó
őrizője volna
azoknak a családi

hagyományoknak,
tapasztalatoknak,
túlélni tudásnak.

S döntése bizonyítja,
hogy az élet nem jó.
A világ nem éri meg.

S akik megmenekültek,
anyja, apja mégsem,
mert élő rettegése

mutatja ezt, amikor
kiderül, mert leplezni
sincsen ereje már,

hogy őt nem tanították
mégsem arra meg,
hogy mi az érdemes.

Mert nem volt érdemes.
Úgy látták már,
hogy mégsem.

Így kellett látniuk.

A másik másként választott,
szemben az elődökkel,
akiknek túlélési tapasztalatait
sem értékelte túl.

S tőlük csak akkor félt,
amikor a halál elvitte
közülük azt, amelyik élni akart,
legalábbis ezt mondta hangosan.

Mert életében nem tolongtak
az örömök, csak a feladatok
annak a meghalónak és amikor
kevesebb lett a munka,
elvitte ebből a világból
az a valami, ami meg közben
ellenállásra tanította szívét
mikor nevelte, szembeszállásra,
csakazértis, élni mindenképpen,
a fáradtsággal és a halállal szemben
ez nem volt elég mégsem.

S az utóda vitte az értelmetlenséget
magával s azzal áltatta magát, hogy
nem abban a világban pocsékolja
energiáit mint az egykori szembenállók.

S félt már attól is néha,
hogy az értéket mind tisztábban látta.
Más nem lehet a vége.

S elment, mert viselte a változást.

Hová bújtál? Én elhiszem neked.
Hogy ez a klíma nem tetszik.
Nem kedvez ez a hideg sem.
És elképzelhető, hogy milyen
milyen volna a klíma,
milyen lehetne északon?
Valami munkát kellene találni.
Már értelme nem is nagyon lehet.
Nem is nagyon lehetne.

Lány messze van,
út, utazás messze van.

Hideg van és eső,
szárazságot gyógyító.

Változás, kiszámíthatatlan
és váratlan változás.

Utazzunk, utazzunk
tán ott nem ér utol.
Bezárjuk a kaput,
leoltjuk a villanyt,
bezárjuk a repülőteret,
nem jön utánunk ez az átok,
a vége a világnak.

Ott majd örökké élünk.
Boldogan.

Mert akarunk nagyon.
Ezért erőlködünk,
saját magunkért.
A többieken segítni
sajnos nem tudunk.

A többiek, sajnos
nem akarnak
segíteni magukon.

Hát legalább nekünk
ne ártsanak.

Valami változó kellene
valami lehetőség, hívás,
valami vagy valami
változáshoz lehetőség.
Valami biztatás, hívás,
valami mutatás kellene,
valamit kellene találni, ez az!

Akik bezárják a város falait,
önmagunkban pusztulnak el.
Majd sok év múlva megint
nyomukat valaki megtalálja.

Akik kinyitják a város falait,
azokat ellep mindenféle más,
új szabályokkal, furcsa értékekkel.
Változik hát az élet, s aki él.

Otthon lenni ebben a változóban
nincs lehetőség: vagy megváltozol,
vagy meghalsz, te mindenképpen
eltűnsz, mert ott és akkor
többé már nem lehetsz.

Eső hull hát, halálsejtető vége
az életnek, úgy tűnik legalábbis.
Miután mindent kiszárított
lemossa a port mindenünnen.

Pedig talán ez is csak egy
apró átverés, s egy másik
napon más ígéretekre
ismét számíthatok.

Hideg van és esik az eső.
Nem kérek semmit, nem
ígérnek semmit és ki tudja
mi várható és mi történik mikor.
 

Most hazavágyni jó.
Talán jó még.
Most még ajándék.