Leütés 32. – A szabadság billentyűje – Mányoki Endre tárcája
Though society is not founded on a contract, and though no good purpose is answered by inventing a contract in order to deduce social obligations from it, every one who receives the protection of society owes a return for the benefit. (...) This conduct consists first, in not injuring the interests of one another; and secondly, in each person's bearing his share of the labours and sacrifices incurred for defending the society or its members from injury.
A hőgutában Mauyoriból kitört a filozófus. Ez akár szokatlan is lehetett volna, hiszen egyéb guták idején más szokott volt kitörni belőle, de ezúttal így esett. Vélhetően azért, mert írnia kellett, és nem volt mit. Ó, Sancta Trivialitas! – arról írni, hogy nincs miről írni. Jobb híján hát a klaviatúrát ókumlálta. Így lett belőle filozófus. Mert ha lassacskán is, elkezdett gondolkodni, ekként:
Ha az élet keletkezésétől máig terjedő usque négymilliárd esztendőt olyan térbeli egyenesnek képzeljük el, melyen minden év egy-egy milliméternyi szakaszt képez, akkor a vonal a billentyűre ütő ujjam mértani közepétől egészen Abu Zaby túlsó határáig húzódna, mondjuk egy számításai fölött töprengő arab olajmérnök tolla hegyéig. Azon a tollhegyen jelenik tehát meg az első élőlény.
Odüsszeusz itt a közelemben, a vaskerítés hálóján bolyong, Szókratész a kerti csap mellett kergeti Athén önhitt polgárait az őrület, magát pedig a bürökpohár felé. A Názáreti jászla melletti mécses a szolárlámpáim közelében pislákol. Szent Istvánt Artúr, a kecskepapagáj kalitkájában koronázzák Rex Hungarorummá. Ez a bizarr század, melyben annyira összesűrűsödött s önmagára rétegződött az idő, hogy már-már elveszítette rendszeralkotó karakterét, az égő cigarettám parazsánál kezdődik, s akár egy játékágyú valóságos csöve, torkolata rám szegeződik, s tüzel.
Magam négy és fél centire születtem, valahol a klaviatúra peremén. Antall József síremléke a szomszédos gombon vesz föl körkörös védelem-alakzatot, s a maradék húsz esztendő elfér egyetlen billentyűn.
Egyetlen kicsi billentyű az írógépen: ennyi a szabadságunk. Nem valami sok, ugye?
Mauyori nem is érezte oly rútul magát új szerepkörében. Ahová jutott, érdemes ott még ejtőzni egy kicsit – gondolta, s „ő beszédét tovább is folytatá”.
Minden gombban jellé sűrűsödik valami a múltunkból. Minden betűjel mögé szavak százai-ezrei sorakoznak, melyek maguk is betűkből állnak, s együtt jelentések tucatjait generálják – hogy ezek a jelentések más jelentésekkel társulva alkalmasak legyenek ember voltunk egyetlen, más életekkel össze nem hasonlítható bizonyságának kifejezésére: a gondolat megformálására. A tasztatúra minden egyes billentyűje egyszerre jelképezi a szabadság korlátait – és a szabadság végtelenségét.
Szép gondolat – ismerte el az atomredaktor, Özépeleta lakója, s hogy bele ne ragadjon, mint ájtatos manó a szerelembe, kávéfőzésre adta a fejét.
Az ógörög filozófusok közül számosan vitatták a retorika tudomány voltát, mondván, hogy a hatásos előadásmód nemcsak az igazságot, de a hamisságot is segíti az érvényesülésben, s miféle tudomány az, ami a kártékonyat és a hasznosat egyként szolgálja? A retorika tehát eszköz, amely jóra s rosszra egyaránt alkalmazható. Akárcsak a többi eszköz, amit az ember használ – gyakorolta újdonsült tudományát Mauyori –, például az írógép a maga kicsiny billentyűivel, melyeket oly költőien neveztem az imént a szabadság metaforájának.
Kevesen élnek e hazában, akik ne tudnának elegendő példát sorolni a hazugság és hamisság szavaira. Babits az írástudók árulását kárhoztatja, Bálint György a betűk lázadásáról beszél, akik nem hajlandók többé ártó gondolatoknak szolgálni. Josef Hiršal, a mától alig egy billentyűnyire meghalt cseh költő pedig azt fejtegette 1988-ban, hogy a cseh konkrét költészet azért térült vissza az elemi jelek (betű, írásjel, a nyelvi kontextusból kiragadott szó) felé, mert azon a nyelven, melyet hiteltelenné tett a csalásra épülő diktatúra, nem lehet többé verset írni. Adorno ezt a gesztust – korábban, Auschwitz botránya feletti szégyenében – a teljes elnémulásig terjesztette ki. De ez a század (lásd: a csikk ágyútorka) amúgy is folytonos művészi újrakezdésre ítélte magát, rendre-másra úgy érezvén, hogy a korábban használt jelrendszerei nem képesek az új gondolatok kifejezésére – míg maguk is kánonná nem váltak s kiürültek, vagy elfelejtődtek.
A hazug betű és az áruló szó végigkíséri életünket egészen azóta, hogy a része lett. És nincsen mód rá, hogy a kommunikációt naponta újra kezdjük, új betűkkel és tiszta szavakkal. Ha így is döntenénk, sem jutnánk messzire, csupán addig, ahol a közlés és befogadás esélye egyenlővé válik a semmivel. Ez pedig ember voltunk fölszámolását eredményezné.
Mauyori töltött magának néhány cigarettát. Az üres hüvelyeket balra, a megtöltötteket jobbra igazította, s maga felé fordította mindet. „Katyusa. Volt egy ilyen nevű csajom a Birodalomban – akár egy sorozatlövő...” – de tudta, hogy csak időt próbál nyerni a töméssel. „Fölébe kéne ennek emelkedni.”
„Az evolúció – olvasható Az élet könyvében – nem egy célja felé törő gőzhajó, hanem improvizációk és véletlenszerű események egész sora. Ahelyett, hogy újratervezte volna az élet alapvető elemeit, az evolúció állandóan a legváltozékonyabb és valószínűleg legkevésbé lényeges részletekkel bíbelődött. Amikor az efféle változások a megfelelő helyen és időben zajlanak le, kiderülhet róluk, hogy a változó körülmények között éppen kapóra jönnek. A velünk élő fajokkal együtt mi is ezeknek az – elmúlt idők bevált találmányait tükröző – hasznos adaptációknak az ingatag gyűjteményei vagyunk. Ha az élet könyvét a legelső mondattól újra lehetne írni, valószínűleg egészen más történet kerekedne ki belőle.”
Mindez természetesen a kulturális evolúcióra nézve is igaz. És mivel a kultúrát, annak minden alkotóelemével együtt, a betűk, szavak, gondolatok, és azok egymásra hatása jeleníti meg a legplasztikusabban, a kulturális evolúcióra sem tekinthetünk másként, mint esetlegességek, véletlenek, hibák és ellentmondások végtelen folyamára. Az esetlegesség, a véletlen, a hiba, az ellentmondás a nyelvi kommunikáció szintjén pedig nem más, mint amit hajlamosak vagyunk hazugságnak nevezni. Holott a kulturális genezis ugyanúgy a túlélés kényszerén alapul, mint az etnogenezis: az egyed vagy a faj (egyén vagy csoport) próbálkozik, hátha beválik az eljárása – és mindig a számára könnyebb, a nagyobb rizikót nélkülöző eljárást választja.
A hatalom ilyen esély. A hatalom gyakorlása olyan eljárás, mely a társadalmi értelemben vett túlélést a hatalom birtokosának a hatalom birtoklásának idejére garantálja.
„Háborgó vizekre merészkedtél, billentyűparancsra született bölcselő!” – de már nem volt megállás.
A hazugság a túlélési játszma szerves része. Eszköz, ami vagy hasznosul, vagy nem. Ha hasznosul, akkor hozzásegít a hatalomhoz, ha nem hasznosul, akkor megfoszt tőle. Ekként az igazság-hazugság relatív, bizonytalan értéktartalmú korrelációvá válik minden emberi közösségben, és nem az optimuma, hanem a haszna dönt az értékességéről. „Az igazat mondd, ne csak a valódit” – írja a költő, és belehal a distinkció lehetetlen voltába.
Mauyori megállt. Mert akár atomredaktor, akár csak filozófus, már nem ő írta a mondatokat, hanem a szöveg alkotta őt. „Szokatlan helyzet, elkelne egy kis segítség” – tápászkodott a könyvespolchoz. De nem József Attilát kereste, hanem az etológust.
Csányi Vilmos szerint az ember legmegkülönböztetőbb tulajdonsága az, hogy minden más életközösségtől eltérően az egyedei képesek az érdekeikről – akár még a létfenntartás érdekkényszeréről is – lemondani a közösség javára. Az emberi egyed tehát – próbálta visszavenni a kezdeményezést Mauyori – léte megőrzésének esélyét végső soron a közösség fennmaradásában látja, így fogadja el. Ez az ösztöneiben és a tudatában egyaránt zavart okoz, örökös dilemmát gerjeszt. Identitásgondjain eme bonyodalmak folytonos megjelenítésével, közreadásával, megvitatásával igyekszik úrrá lenni. Mindehhez eszközöket fejlesztett ki, azokat átörökíti, finomítja, gazdagítja, gyakorta revízió alá veszi és változtatja – nyelvet, formákat, eljárásokat alkot. Végtére tehát kultúrát teremt, benne a művészetek számtalan változatával, hogy a megjelenítést és közreadást, s az ezekből származó diskurzust, vitát mind kiterjedtebbé, hatékonyabbá tehesse.
Kétségtelen: a közösségben való létezés az egyén létben-maradásának elengedhetetlen feltétele. Ám legalább ennyire nyilvánvaló, hogy ez nem természet adta törvény, csupán belátás. Ez a felismerés adja az ember szabadságának terét és lényegét egyaránt. És ugyanez garantálja az ember életfolytonosságát is egyedi és közösségi értelemben egyaránt. A közös tapasztalat, a közös emlékezet és a közös nyelv. Az önmagamból átadott részt a kultúra szolgáltatja vissza. Életben maradok, mert életben tartom a közösséget.
„Ez a kis gomb itt, a klaviatúrán, valóban a szabadság billentyűje – bólintott Mauyori Euobe, özépeletai atomredaktor és újdonsült filozófus. Önmagába foglal mindent, ami általam születhet, és hordozza mindazt, ami már megszületett. Az emberi diskurzus egészét – jelképes, virtuális és valóságos értelemben egyaránt. Ha megérintem, az árama átjár. Ha megkoccantom, bebocsátást kérek. Az első leírt szó beenged, az első mondat beolvaszt abba a térbe, amelynek egészként vagyok a része, részként az egésze – és védtelenként a védelmezője. Nem sok, de minden.
Mauyori elindult az udvar végébe. Ötven méter, 50 000 év. „Akkortájt jöttünk el Afrikából, egészen idáig” – és a beálló hűvösben locsolni kezdte a kertet. Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is! – hallatszott messziről, de Mauyori már csak a gyümölcsfákra figyelt.
