A verselő test – Beszélgetés Viola Szandrával

Verseiddel rendszeresen találkozhatnak az olvasók az Irodalmi Jelenben, az esteken pedig fel is szoktál olvasni. Hogyan találtatok „egymásra” a folyóirattal?

Egy költőbarátom hívott meg a Verstörténés csoportba, és megszerettem a közeget, mert jó volt a hangulat, itt valóban segítséget kapok, a baráti légkör jobban motivál a fejlődésre, itt valóban a javamat és az irodalom javát akarják.

Ugyanis sajnos máshol voltak már rossz tapasztalataim: „A butaság sebhely.  Az ember minden részleges butasága olyan helyet jelöl, ahol az izmok játékát ébredésünkkor gátolták ahelyett, hogy segítették volna… A jóakarat az elszenvedett erőszak hatására gonosz szándékká válik.” – írja Adorno, tehát ahol elutasítás, féltékenykedés vagy tisztességtelen ajánlatok fogadják az embert, ott valóban egy-egy sebhely keletkezik. Az Irodalmi Jelennél viszont otthon vagyok, szerető kezek közt formálódom egyre jobbá és jobbá.

Sokműfajú művész vagy: a költészet mellett táncolsz, énekelsz és egykor modellkedtél is. Ezek egyszerre lettek részei az életednek, vagy egyik ágból „eveztél át” a másikba?

Amivel elsősorban összekötöm őket, az a tánckritika-írás, hiszen a zenének vagy a táncnak az irodalom nyelvét kell kölcsönvennie az öntematizáláshoz. Azonban nem minden írható le logikai és nyelvi elemekkel sem, bár belső lényegem alapvetően költői, nem veszíthetem el hűségemet a léthez: számomra jó érzés lemászni a papírról és húsnak lenni, táncolni, szépnek lenni, fiatalnak, modellkedni stb. A létben való részvétel egyfajta rétegzettségéről van szó.

Találtál olyan megnyilatkozási formát, teret, ahol egyszerre tudod magad kifejezni több művészeti ágban? 

Hát, ha nem is egyszerre, de összekapcsolva őket. Szívesen helyezek egymással kölcsönhatásba verset és táncot és/vagy fotót és zenét. Végtelen hatványozásba kezdhetünk. De fontos, hogy ezek a különbözőségek ne kioltsák, vagy magyarázzák egymást, hanem folyamatosan kérdéseket tegyenek fel, újabbakat és újabbakat és újabbakat, lehetőleg válaszok nélkül, a művészet ugyanis misztérium nélkül nem ér semmit.

Mit tehet egy fiatal költő a mai zsivajban, hogy minél többen hallják a hangját, hogyan verekedheti ki magának az ismertséget? Néhány éve nagy visszhangja volt, hogy aktfotókat közöltél egy kötetben – ez tisztán művészi megfontolás volt, vagy bíztál abban is, hogy erre felkapja a fejét a közönség?

Alapvetően testverselő vagyok, életem fontos döntéseit, például a szerelmet és a költészetet, a testemre bízom. A művészet ünnep számomra és a szeretkezés is, mindkettőben feltárul az élet teljes gazdagsága, szent dimenziója, ilyenkor az ember az „istenek kortársává” válhat, ezt az erotizált szentséget szeretném átadni, úgy gondolom, erre sokan odafigyelnek. Meg akarom mutatni a női test fontosságát, de azt is, hogy másként fontos, mint megszoktuk, és itt nem akarok közhelyekbe csúszni, meg magyarázkodásba, csak bízni tudok benne, hogy az én testhasználatom eleve különbözik a reklámokétól, plakátokétól…

Verskiállításon is részt vettél már, ahol fotókra született szövegeid olvashatta a publikum. Mennyire fontos számodra a vers és a vizuális művészetek kapcsolata?

Úgy érzem, azért a költészetet már többé-kevésbé birtoklom, a fotó viszont számomra irrealitás, izgató nem-valóság. Ha viszont megértem, saját énem élvezhetem a másnak lenni tudásban is, hatalmas megújító ereje lehet a költészetemre nézve. Annyira fontos és inspiráló számomra ez az idegen vizualitás (és félig-meddig ez a táncra is vonatkozik), hogy úgy érzem, nem tudnék írni, ha vak lennék.

A közelmúltban te képviselted Magyarországot a Bakui Költészeti Fesztiválon. Mesélnél erről a fesztiválról, hogyan jött létre, kik által, és milyen céllal?

A Great Silk Way International Youth Union szervezte ezt a Nemzetközi Költészeti Konferenciát, azzal a céllal, hogy a fiatal kortárs költők megismerhessék egymást és nemzeteik irodalmát, valamint néhány, aktuális kérdést, többek között a nőiséget és a társművészetek viszonyát megvitassák.

Egy bakui pillanat. További képek a galériában

Hogyan esett rád a szervezők választása?

Országos versírópályázatot hirdettek „szokatlan” vers kategóriában, amelyen első helyezést értem el, így jutalmam volt az út.

Melyik volt ez a nyertes versed? Meghatározták közelebbről is ezt a „szokatlan” kategóriát, vagy mindenki úgy értelmezte, ahogy akarta?

Nem volt közelebbről meghatározva, hogy mi számít szokatlannak, és az IJ-en is olvasható,  A halál oka című versemmel nyertem.

A többi pályázó beküldött műveit is megismerhettétek?

A többi magyar pályázó versanyagát nem ismertem meg, de a külföldiekét igen, mert ott, Bakuban mindenki felolvasta.

Csoportkép a résztvevőkről

Miből állt a fesztivál programja, és hogyan teltek ott a napjaid? Te voltál az egyetlen magyar?

Igen, én voltam az egyetlen magyar, azonban rokonnép képviselőjeként és nagyon nagy szeretettel fogadtak.  Az International Mugham Centerben olvastunk fel, később Gunel Anarquizi és Nigar Hasanzadeh azerbajdzsán származású költőnők vezetésével beszélgettünk, valamint a négy nap során jutott idő városnézésre, szórakozásra is.

Lesz-e alkalmad máskor is részt venni ezen a rendezvényen, vagy esetleg vannak terveid, hogy bemutatkozz más nemzetközi fórumon is?

Az itt kialakult nemzetközi kapcsolatokat szeretném ápolni, s ezáltal beteljesíteni, továbbvinni a fórum célját, de nyitott vagyok minden lehetőségre, fordításra, utazásra, ismerkedésre.

Mennyire állnak hozzád közel a népszerű átmeneti műfajok, például a slam poetry? El tudod-e képzelni magad slammerként?

A slam megjelenése az irodalomban egy jó lehetőségnek tűnt, sőt talán még mindig áll ez a lehetőség. Azonban már vannak fenntartásaim, ugyanis sok olyan rendezvényt láttam, ahol csupán az olcsó poénok, a közönségesség vagy a trágárság a siker kulcsa (emiatt el is kezdtem magamban ezt a műfajt slájmpoetrynak hívni), ahelyett, hogy valóban a ritmus, a nyelvi bravúr, vagy a zenei aláfestés adta lehetőségeket fejlesztenék tovább, nem is beszélve egy mélyebb gondolatiságról.  És pont az említett dolgok miatt félek a slammerré kategórizálódástól, ettől függetlenül lehet, hogy fogok még hasonlóval próbálkozni.

Költőként vannak-e klasszikus értelemben vett mestereid, vagy olyanok, akikből merítesz?

Természetesen vannak olyanok, akiknek „bár a homokban lábnyomuk lehetnék”, elsősorban épp e sor szerzője, Weöres Sándor. De ott van Pilinszky, Kassák, Kányádi, Orbán Ottó, Szőcs Géza, Zalán Tibor, Filip Tamás és Acsai Roland is a kedvenceim között a sorban, hogy néhányat kiemeljek, mert szerencsére nagyon sok jó költőnk van.

Jelenleg min dolgozol, és van-e kötetterved? 

Az NKA alkotói ösztöndíjának valóban ösztönző hatására befejeztem következő kötetem, melynek címe Made in kín. Ellentétben az előző könyvemmel nem egy folyamat ábrázolásáról szól majd (a sztriptíz, legyen az testi vagy lelki), hanem önálló egységeket alkotó ciklusokat szerkesztettem. Ezúttal pedig fotók sem lesznek, viszont erősen gondolkodom, hogy az illusztrálásra kit szeretnék megkérni – ez egyelőre még legyen titok!

Laik Eszter

A fotókért Viola Szandrát illeti köszönet