A Tokajban fölidézett események, sorstragédiák, a diktatúra által üldözött, ellehetetlenített írók, költők fölidézése vagy személyes jelenléte sokszor feszült légkört teremtett, az előadásokon, beszélgetéseken átsütöttek az egyéni sérelmek, indulatok, ellentétek. A témáról történelmi közelsége, súlya és a jelenleg is aktív irodalmárok, gondolkodók érintettsége miatt lehetetlen volt érzelmek nélkül beszélni.

 

Dicséret vagy hallgatás

Az első nap plenáris ülésén Tellér Gyula három létdrámát nevezett meg, mely a diktatúra idején az irodalmat is nyomasztotta: a társadalom és a rákényszerített politikai rendszer küzdelmét – az erőszakos „polgártalanítást” –, az uralkodó politikai csoporton belüli harcokat, és a hatalom elvárását, mely megkövetelte az íróktól, gondolkodóktól, hogy támogassák, kiszolgálják, ajnározzák. Természetesen nem egyforma mértékű volt az elnyomás 1965 és 1989 között, a korszak megtorló, kiegyező és hanyatló szakaszra osztható.

Tellér Gyula

A gondolatnyilvánítás szabadságára gyakorolt drasztikus nyomás alatt a művészek csak a rendszer dicsérete vagy a hallgatás között választhattak. Két szimbolikus példa: Márai Sándor, aki elmenekült, és a perifériára került Hamvas Béla. Az áldatlan állapotok miatt viszont az összefogás is erősödött: kis körök, műhelyek, informális csoportok jöttek létre, kultusza lett Bibónak; a rendszert kritizáló angol, francia műveket fordítottak le; a fiatal értelmiség újra felfedezte a nemzet jelentőségét, a határon túliak felé fordultak, kapcsolatokat kerestek a lázongó lengyelekkel.

Szóba került a „bűvös három t”, a tiltott, tűrt, támogatott szerzők helyzete a diktatúra alatt. Az ösztöndíjakat, külföldi utakat, szerkesztői állásokat mind ezek alapján osztották. Igazán csak az a költő, író tudott érvényesülni, aki vagy meggyőződésből, vagy érdekből kiszolgálta a rendszert. Az igazi áttörés csak a 80-as években következett be. 1986-ban az Írószövetség kongresszusán az írók határozottan szembefordultak a rendszerrel. Mészöly Miklós, Albert Gábor, Kiss Gy. Csaba nyíltan kimondták a rendszer alkalmatlanságát. Innentől számítva kezdődött új korszak a magyar irodalmi közéletben.

 

A huszadik századi lejtő

Mezei Balázs költő, filozófus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára azt járta körül, hogy milyen tényezők összhatásaként került az emberiség a huszadik századi lejtőre. A feloldhatatlannak látszó politikai, világnézeti ellentéteket, hatalmi harcokat, háborúkat Heidegger felől közelítette meg, kiemelve, milyen rombolást végzett a nihilizmus, miként tört be Európába az új univerzalizmus. Mezei Balázs példaként hozta fel olyan gondolkodók, művészek munkáit, akik érzékenyen reagáltak a negyvenes évek, a második világháború rémes zűrzavarára és az azt követő diktatúrák térhódítására. Kiemelte John Lukács Nulla év című művét, illetve a Picasso műveiben megjelenő cinizmust.

 

Mezei Balázs

Az előadó hangsúlyozta, milyen súlyos belső harcok, kiszorítások, elfojtások jellemezték Magyarországot a Rákosi-, majd a Kádár-diktatúra alatt. A magyarság holisztikus szemlélete, lelkialkata, gondolkodása épp ezekkel a leszűkítő, kisajátító ideológiákkal szemben vált igazán meghatározóvá, ennek kicsúcsosodása az 1956-os forradalom, legnagyobb alakja pedig „a magyar Nietzsche”, Hamvas Béla volt. Hamvas filozófiájában a legtisztábban rajzolódnak ki a magyar elme sajátosságai. A néppel a „legvidámabb barakk” elméletet próbálták elhitetni, de ez csak Kádár-propaganda volt, az egyik legnagyobb hazugság, hiszen Lengyelországban, Romániában és az NDK-ban is nagyobb szabadságot kapott a művészet és a filozófia, mint nálunk.

Mezei Balázs azzal zárta az előadását: a magyarság számára a szellemi folyamatok polarizáltabban jelennek meg a nemzet gondolkodásmódja, szellemi beállítódása miatt. A kiút a „szervesség, az egység, a szintetikusság” irányába történő fordulat lenne, „a polarizáltságból az organikusság felé” való elmozdulás.

 

Egy korszak irodalomkritikája

Vasy Géza irodalomkritikai szempontból közelítette meg a Rákosi- és Kádár-korszakot, és három szakaszra osztotta azt: az 1949 és 1956 közötti totális kizárólagosság, az 1956–61 közé eső szabadságharc és nyers konszolidáció, valamint a pártszintű irodalompolitika időszakára. Utóbbiban – 1963 és 1989 között – meghatározó szerepet játszott a főideológus Aczél György, aki személy szerint is megkerülhetetlen volt a kor irodalmi életében.

A tiltott, tűrt, támogatott szerzők listája is több változáson ment át, a tiltás például eleinte személyekre, később már csak művekre korlátozódott, hivatalos cenzúra már nem volt, csak a pornográf és fasiszta eszmék terjesztése számított megengedhetetlennek, de mindenki tisztában volt vele, hogy vannak tabuk, melyekről nem szabad írni. Ennek ellenére nem szűnt meg az irodalmi élet hazánkban, a gondolatokat a legkeményebb diktatúra sem szabályozhatta, csak nagyon óvatosnak, körültekintőnek kellett lenni, ismerni és okosan felmérni a lehetőségeket. A folyóiratok élén kizárólag párthű emberek álltak, ők elvégezték a szelektálást a megjelentethető szerzők és művek között, az évek során pedig egyfajta öncenzúra is kialakult az alkotókban.

Vasy Géza

Bár működtek fiatal bölcsészekből, költőkből álló kis csoportok, mint a Kilencek, vagy az Eszmélet folyóirat köre, de a rendszer, ahol csak tudta, akadályozta a megjelenésüket, a párt emberei gyűlölték a társadalomkritikát. Voltak olyan írók, költők is, akiket hol megtűrtek, hol ellenségnek tartottak, például Csoóri, Mészöly, Csurka, Pilinszky.

Vasy is az 1986-os írószövetségi közgyűlést nevezte fordulópontnak, utána gyengült a párt nyomása az irodalmi életre. Ezen a közgyűlésen a Tiszatáj folyóirat szerkesztőségét ért támadások ellen is felléptek az írók, sőt ez volt az egyik lényeges pontja, és ez szilárdabbá tette a fiatal írók ellenállását, a rendszer felé megfogalmazott kritikáikat.

 

Az erdélyi Ellenpontok

A Tokaji Írótáborban Szőcs Géza a titkosszolgálatok hihetetlenül jól felépített, manipulatív tevékenységéről beszélt, mind Erdélyben, mind az anyaországban. Szőcs kiemelte a polgárságot, mely leginkább szálka volt a hatalom szemében, s amelyből a legtöbb romániai magyar író, gondolkodó származott. E társadalmi réteg felszámolása Romániában egyúttal nemzetiségi harcokhoz is vezetett, mivel a polgárság főként magyarokból és németekből állt. Az erdélyi magyarságot még súlyosabban érintette a kommunisták polgárságellenes fellépése, mivel a románoknak lehetőséget adott a magyarok elleni támadásokra is.

Szőcs Géza előadása nagy részét Románia egyetlen szamizdat kiadványárának szentelte, az Ellenpontok című folyóiratnak, melynek szerzői, szerkesztői csak azért nem kerültek börtönbe, mert a Nyugaton élő befolyásosabb magyar írók kiálltak mellettük. Az Ellenpontokat Ara-Kovács Attila, Tóth Károly Antal, Tóth Ilona, Keszthelyi András és maga Szőcs Géza indították útjára, az erdélyi irodalmárok a magyar és lengyel nyelvű szamizdat-kiadványokból merítették az ihletet.

Szőcs Géza

Szőcs beavatta a hallgatóságot a folyóirat létrejöttének regényes részleteibe, beszélt arról, hogyan sokszorosították írógéppel az első pár lapszámot, milyen veszélyeket hordozott magában a terjesztés, mennyire meg kellett válogatniuk, kiket avatnak be a lapszám körüli munkálatokba. Bár a kiadvány csak néhány hónapon át tudott megjelenni, és elsősorban egy szűk értelmiségi réteghez jutott el, a léte mégsem volt hiábavaló, nagy port vert fel több megmozdulásuk is.

 A legnagyobb jelentőségű esemény 1982-ben történt, amikor egy Programjavaslatban nyíltan bírálták a kelet-európai jogi visszaéléseket, a kisebbséggel, főként a határon túli magyarsággal szemben elkövetett igazságtalanságokat, és politikai követeléseket fogalmaztak meg. Szőcs hangsúlyozta, hogy akkoriban Romániában történtek a legdurvább emberjogi visszaélések. Nyugatra is eljutott a kiáltvány, a madridi konferenciára, amely akkor a Helsinki értekezlet megállapodásainak megvalósulását ellenőrizte.

Válaszként a Securitate letartóztatta az Ellenpontok szerkesztőit, köztük Szőcs Gézát is, majd a több hetes durva procedúrák, kihallgatások, házi őrizetek után nemzetközi tiltakozás hatására engedélyezték számukra az emigrációt. Csak a rendszerváltás után térhettek vissza Romániába.

Vári Fábián László

 

Teljes holdfogyatkozás

A második nap első előadója, Schein Gábor felidézte, miként szorították ki hatalmi eszközökkel az Újholdasokat az irodalmi életből, majd hogyan sikerült lassan visszaszivárogniuk. A folyóirat betiltása után az alkotók a gyerekirodalomba, műfordításokba, és különböző rádiós munkákba menekültek, komolyabb saját művekkel nem léphettek fel.

A Lengyel Balázs által 1946-ban alapított lap szerkesztői, szerzői hiába tartották magukat távol a politizálástól, a kommunista hatalom igyekezett elszigetelni őket. Schein utalt arra, hogy bár durva korlátozások, támadások érték az újholdas szerzőket, más kelet-európai diktatúrákhoz képest itthon kevésbé radikális módszerekhez folyamodtak a párt emberei. Az előadó többször kitért rá, hogy a percepciók és a valóság a költők részéről is elcsúszhattak egymástól, például Nemes Nagy Ágnes még a hetvenes években is kiszorítottnak érezte magát, pedig akkor már köztudottan széleskörű elismerésnek örvendhetett. Végül 1986-ban lehetőségük nyílt az Újholdasoknak újraéleszteni a lapjukat, igaz, évkönyv formájában, melyből tizenkettő jelent meg 1991-ig.

Jobbra Schein Gábor, balra Oláh János

Schein szerencsés fordulatnak nevezte a Kádár-rendszer irányváltását, mert ettől kezdve politikai okokból írókkal szemben nem került sor komolyabb retorziókra. Ezzel magyarázható az is, hogy a Charta ’77-et (csehszlovák politikai irat, mely a kommunista Csehszlovákia részvételével lefolyt helsinki EBEÉ-konferencia, a Helsinki Záróokmány és az ENSZ által is garantált emberi jogok csehszlovákiai megsértése ellen tiltakozott) hazánkban nagyon kevés költő írta csak alá, többek között Csoóri Sándor és Mészöly Miklós. Míg Csehszlovákiában a Charta vezetőire súlyos börtönbüntetés várt, támogatóit diszkriminálták, Magyarországon ezzel nem kellett számolni. Érdemes viszont figyelembe venni, hogy idehaza sokkal kisebb társadalmi visszhangja és felforgató ereje volt a dokumentumnak, mint a prágai értelmiség körében.

 

Hetek

Ágh István a Hetek legendás köréről beszélt meghitt, közvetlen hangon, az idősebbekben nosztalgiát, a fiatalabbakban igazi érdeklődést keltve. „Úgy léteztünk, mintha nem is lettünk volna” – kezdte a költő történetüket, majd így jellemezte magukat: A csoport tagjai között belső, lényegi kötelék volt, nem csupán érdekszövetség. Az Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon alkotta társaság fontos szerepet töltött be a ’60-as évek magyar irodalmában.

Közös lírai attitűd, baráti kötelékek, hasonló világnézet, és vitathatatlan tehetség kovácsolta őket egy csoporttá, egy nemzedékké. A kritika nevezte el őket Heteknek, mivel nagyjából azonos korosztályhoz tartoztak, egyszerre jelentek meg a köteteik, melyekben hasonló hangot ütöttek meg. A hatalom irányvonalával ellentétben nyitottak voltak az európai gondolatok felé, fontosnak tartották a nemzeti értékeket is, próbálkoztak a diktatúra kereteit feszegetni. Írásaikat a Napjaink és az Új Írás közölte, a kommunista rezsim fel is figyelt tevékenységükre, viszont mégsem léptek fel ellenük túl szigorú eszközökkel.

Ágh István

Ágh István szerint azért, mert az 1958-as Tűztánc antológia politikai témákkal is foglalkozó ifjú költői helyett a konszolidáltabb kádári kultúrpolitikának szüksége volt, vagy legalábbis jobban eltűrte az inkább esztétikai alapokra figyelő, nagyrészt népi származású fiatalokat, akik nem ártották magukat közvetlenül politikai kérdésekbe. Közös antológiájuk viszont csak 1985-ben jelent meg Az ének megmarad címmel. Nem jártak össze rendszeresen, hiszen Ágh Istvánon és Bella Istvánon kívül mindenki vidéken élt, így nem is szervezhették magukat olyan intenzíven, mint mondjuk a fővárosban Tandoriék. Érdekes, kettős helyzetben éltek: túlzottan nem tiltották, de nem is nagyon támogatták őket, ahogy Ágh István megfogalmazta: „Az irodalom intézői lemondtak rólunk.”

2001-ben jelent még meg egy antológia a Hetek műveiből Más ég, más föld címmel, melyet a szerzők közül többen megértek, mára viszont már Bella István, Kalász László, Raffai Sarolta és Ratkó József sincsenek az élők sorában. Ágh István, Buda Ferenc és Serfőző Simon az utolsó hírvivői annak, hogy volt egyszer hét fiatal költő, akik széles látókörű, európai magatartást képviseltek a diktatúrában, emellett a nemzeti hagyományokat is ápolták, és bár sok mindenben különbözött a költészetük, az esztétikai igényességről, a szellemi szabadságról soha nem mondott le egyikük sem.

 

Kilencek

A másik neves költői csoportosulásról, a Kilencekről Mezey Katalin és Oláh János tartott előadást. Az ELTE bölcsészkarához köthető csoportot Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Oláh János, Mezey Katalin, Péntek Imre, Rózsa Endre és Utassy József neve fémjelezi, az Elérhetetlen föld antológiával léptek a nyilvánosság elé.

A ’60-as évek pártos, politikai költészete mellett idegennek, gyanúsnak hatott az új antológia ifjú költőinek hangja. A merev intézményrendszer ellen küzdő, a szocialista, realista, sematikus világképet megkérdőjelező költők művei elé hiába írt ajánlást Juhász Ferenc, Váci Mihály és Kormos István, a hatalom mindent megtett, hogy akadályozza antológiájuk megjelenését. Oláh képszerűen, fanyar humorral fűszerezve mesélt a küzdelmekről, melynek eredményéül 1969-ben végre megjelenhetett az Elérhetetlen föld című antológia Nagy László előszavával.

Rendkívül nagy érdeklődés fogadta a kötetet, a Kossuth Klubban teltház volt a bemutatóján, neves színművészek olvasták fel a fiatal költők verseit. Az egyetemisták között is nagy sikert aratott a verseskönyv, több ezres példányszámban fogyott el szinte azonnal. A siker azonban nem tarthatott sokáig, a politikai vezetés betiltotta a költők indította Kísérlet című folyóiratot, a Kilenceket pedig igen gyorsan marginalizálták. A hetvenes években már nem is publikálhattak, teljesen csak a rendszerváltás után szabadulhattak föl a nyomás alól. Oláh János elmondta, hogy amikor a Magyar Napló főszerkesztője lett, még mindig fenyegették bizonyos kultúrpolitikai érdekkörök, és azóta is töretlenül folyik egyfajta „hidegháború” a lap és köre ellen.

Két előadás közötti pillanat Petőcz Andrással és Filip Tamással

 

Füveskertiek

A Magyar Írószövetség elnöke, Szentmártoni János egy különös, kevésbé ismert költőcsoportról, a Füveskertiekről beszélt. Az ’50-es évek diktatúrája alatt, rendhagyó módon, a váci börtönben jött létre Gérecz Attila, Tóth Bálint, Béri Géza, Szathmáry György, Tollas Tibor és Kárpáti Kamil részvételével, tagjai mind a mai napig nem kapták meg a nekik kijáró elismerést. Bár a Gérecz Attila tiszteletére létrehozott, a nevét viselő díj némiképp kijelölte a költő és a Füveskertiek méltó helyét, sok elmaradást kell még velük kapcsolatban pótolni a magyar irodalmi életben – vélekedett Szentmártoni.

A fiatal irodalmat a FISZ képviselte az írószervezet estjén

Már jóval a  rendszerváltás után,  2001-ben jelent meg a Stádium Kiadó gondozásában a Sorsod művészete című antológia, mely Gérecz Attila művei mellett a Füveskertiek többi tagjának verseit is tartalmazza. Az ’56-os mártírköltőnek – akit többször börtönbe vetettek, meghurcoltak, kínoztak, de a szakma már az első verseivel befogadta és kiemelkedően tehetségesnek tartotta –, az üldöztetések után nem volt módja arra, hogy költőként, irodalmárként tevékenykedjen tovább. Ám ez nem jelenti azt, hogy a Füveskertiek életművével ne kellene nagyobb odafigyeléssel foglalkozniuk a kortárs irodalmároknak, hangsúlyozta Szentmártoni.

 

Az eső ellen mindenki védekezett valahogy

 

Csoóri és Csurka

Ács Margit az ellenzéki magatartásuk miatt kitaszított Csoóri Sándorról és Csurka Istvánról tartott előadást. Cáfolta azt a hiedelmet, hogy a népi ellenzéki költők belesimultak volna a hatalmi rendszerbe, aminek a legkiválóbb ellenpéldája Csoóri és Csurka, akiket szigorú szilenciummal sújtottak.

Csoórit azzal vádolták a párt emberei, hogy alá akarja ásni a nagyszerű szocialista eszméket, Csurkának pedig mint „gyanús elemnek” megtiltották a külföldre utazást. Egyetlen írásuk sem jelenhetett meg hazai lapokban, holott a „demokratikus ellenzék” ügyeit napi rutinként kezelte a hatalom.

Az előadás vége felé a plenáris ülés egyik elnöke, Kukorelly Endre heves felszólalásában megjegyezte, hogy véleménye szerint ezeknek az eseteknek a felsorolásával „olyanok vagyunk”, mint a negyvenéves érettségi találkozó résztvevői, akik mindig ugyanazokat a történeteket mondják el.

 

Mozgó Világ

A Tokaji Írótábor zárónapján Kulin Ferenc beszélt a Mozgó Világról. Hogyan indulhatott el a diktatúra idején ilyen sikeresen egy liberális szellemiségű lap? Kulin 1974-et jelölte meg a nyitás kezdeteként a Nyugat irányába: ekkortól a kommunista hatalom kénytelen volt kerülni a konfliktusokat a külfölddel, mivel integrálódtunk a nemzetközi pénzvilágba, vagyis beléptünk az IMF-be, és hatalmas kölcsönöket, hiteleket vett fel az állam.

Emiatt skizofrén helyzet alakult ki a ’70-es években mind a gazdaság, mind a politika és a kultúra területén. Elindult egy radikális liberalizálódási folyamat, de csak a nyugati hitelezők miatt. A hatalomnak kapóra jött, hogy az 1971-ben elindított, majd egy időre beszüntetett, végül ’75-ben ismét engedélyezett Mozgó Világgal egy kézben tarthatták a rendszerkritikát megfogalmazó fiatalokat, akik publikálhattak ugyan, de minden megjelenő lapszámot kísért valamilyen fenyegetőzés, kérdőre vonás. A Mozgó Világ az új irodalmi, kulturális irányzatok hírnöke lett, bár örökös vitában állt a párttal, a más irányzatú szakmai körökkel, és azokkal a lapvezetőkkel, akiket a hatalom nevezett ki.

Végül 1981-re tarthatatlanná vált a helyzet, a fiatal szerzőket már nem érdekelték a fenyegetések, megelégelték a lehetetlen, nézeteikkel ellentétes követeléseket. Egy kis időre a párt be is tiltotta a lapot, majd Kulin Ferenc szerkesztése alatt újraindult. Kulin szerkesztői működése kapcsán nem szűntek meg az ideológiai viták, ezért leváltották. A szerkesztőgárda azonban kiállt mellette, és tiltakozásképp minden munkatárs egy emberként mondott le. Ahogy Kulin megfogalmazta: „nemzedéki összefogás állt a Mozgó Világ mögött”, ezért lényegileg soha nem sikerült végleg beszüntetni.

Közös borozás

 

Újraolvasandó irodalomtudomány

A tavalyi és az idei Tokaji Írótábor témája a múltat meghatározó görcsökön, elhallgatásokon próbált felülemelkedni, plasztikus képet mutatva a kommunista diktatúra évtizedeiről, amikor mindig akadt néhány – nem is kevés – irodalmár, akik kiálltak a szellem és a gondolat szabadsága mellett. A Tokaji Híreknek az írótábor apropóján megjelent különszámából idézve:

„Ha nem tesszük a helyére a múltat, akkor soha nem fog minket békén hagyni. Az irodalomtudománynak már csak a szakmai következetessége miatt is újra kell olvasnia önmagát és azokat a műveket is, amelyekről egykor vélekedett. A legendákkal csak úgy lehet leszámolni, az előítéletekkel csak úgy lehet szembe menni, ha azokat a könyvtárakból leselejtezett, a közgyűjteményekből, az oktatásból száműzött életműveket is mérlegre tesszük, amelyeket akkoriban a »történelem szemétdombjára« száműzött a hatalom.”

 

 

 

Szöveg és fotók: Csepcsányi Éva