„Tokaj amúgy is egy kicsit a szívem csücske, talán a szőlő, a jó borok, talán a táj miatt. Beregszászt és Tokajt nemcsak a valamikori egy országhoz való tartozás, hanem a bortermelés is összekötötte.” – Lőrincz P. Gabriella jegyzete a Tokaji Írótáborról.

Rónai-Balázs Zoltán összefoglalója a Tokaji Írótábor harmadik napjáról.

Nem meglepő, ám annál örömtelibb módon idén is kezdetét vette az immáron hagyományos Tokaji Írótábor, melyről van szerencsém tudósítani.

Elöljáróban leszögezném, hogy magam is aktív, érdeklődő résztvevője vagyok az eseménynek, így tudósításom is inkább szubjektív, mintsem a hivatalos történéseket merev részletességgel közvetítő írás. No, de ezt gondolom, mindenki megérti! Egy írótábor a szakmai, baráti találkozások színtere is, sőt az ismerkedésé is, az izgalmas és érdekes programokon túl.

„Egyébként olyan volt az egész, mint egy alternatív színház: Tokaj főterén felállítottak egy pódiumot, reflektorok világítottak meg minket a sötétben, néhányan – köztük én is – lámpalázasak is voltak mindettől. De nem volt rossz, sőt zsírszuper!” – Folytatódik Simon Adri minden formalitástól mentes élménybeszámolója Tokajból, sok fotóval!

„Fülünket hegyezve hallgatjuk szavalt és gitárral énekelt verseit, megállapítjuk, mennyire tehetséges, és le is csapunk rá az est végeztével. Gábor kérne tőle elhangzott verseket a Magyar Naplóba, de kiderül, hogy azokat már az Irodalmi Jelen hozza, s ezen mókázva ugratjuk egymást, miszerint elszipkázzuk egymás elől a fiatal tehetségeket.” – Simon Adri jegyzete a Tokaji Írótábor első napjáról.

Negyvenharmadszor nyílt meg augusztus 12-én, szerdán délben a Tokaji Írótábor. A patinás Rákóczi-pincében az Írószövetség elnöke, Szentmártoni János és titkára, a tábort szervező Papp-Für János, valamint a hegyaljai város polgármestere, Posta György köszöntötte a népes közönséget. Az idei tanácskozás vezérfonala, a „Nemzeti kultúra és mítosz a globális átalakulás korában”. – Hudy Árpád képriportja a Tokaji tábor első két napjáról

A 41. Tokaji Írótábor Eltiltva és elfelejtve címmel tárgyalta tovább a már tavaly elkezdett témát, ezúttal a magyar irodalmi élet 1965 és 1990 közötti eseményeit. A háromnapos rendezvény plenáris és munkacsoport-ülésekre, valamint felolvasóestekre tagolódott, emellett színházi est, borkóstoló és az írótábori díjak átadásával összekötött fogadás színesítették a programokat.

Miről tudjuk meg, hogy nappal van, s nem éjszaka? A harmadik guru így felel: Ha a szembe jövő ember arcában felismered a testvéred arcát, akkor ér véget benned az éjszaka. – Én, ha egyedül vagyok, még a szobám ablakában zöngő szúnyog arcában is a testvérem arcát vélem felfedezni…

Lomtalanítás volt a kis Lizették környékén. Rengeteg szemét és lom került a pesti utcákra. Mintha minden évben egyre több és nagyobb halmokban gyűlne össze a mocsok és a romhalmaz, s mindez ott tornyosult végig az Andrássy úton – amely a világörökség része, a Hősök terével együtt, az indoklás szerint a valaha volt polgári várostervezés ékes példája okán – egészen a Liszt Ferenc térig. Valami különösen rémisztő, poszt-punk háborús film hangulata árad, vénasszonyok őriznek kihajított plüssmacival megkoronázott szétbarmolt tévéket, a járdákon nem lehet lépni, az utakon beáll a dugó. Budapesten vagyok, szombaton.

"Azt hiszem ez a nyár jóval mozgalmasabb a szokottnál. Annyi, de annyi minden történik, hogy nehéz jegyzeteimmel követni, ezért sokszor nem is írok le mindent, hanem falevelet, virágot préselek noteszembe, afféle meditációs objektumként, hogy ha végre leülhetek nyugodtan, csak az írással foglalkozni, akkor elég legyen egy-egy ilyen levélkét, virágszirmot megdörgölni ujjaimmal, s azokból rögtön előugrik a teljes kép, a valóság tükre, s valahogy minden kirakódarabka lassan helyére kerül. Így gyűjtöttem néhány nyírfalevelet Tokajban.." - vasárnapi levél a tokaji táborról, de főleg Ayhan Gökhanról és Iancu Lauráról.