Ugrás a tartalomra

 

Nincsen madár – Csobánka Zsuzsa versei

 
NINCSEN MADÁR
CSOBÁNKA ZSUZSA VERSEI
 
 
 
 
 
Virágvasárnap
 
 A rozsdás drótokat miféle isten tekerte rá.
 Egy verdeső szív felett a toll csupán átkozódás.
 Horogként vájja belé karmait, nem szabadul.
 Vérével itatja a holtakat mind, aki élni tanul.
 A vér csupán egy íz.
 A szegekről se tudok többet,
 mint hogy van, amikor kihűlnek,
 és addigra mozdulatlan lesz a pihe, a toll, a szárny.
 Egy ágat emelj a test fölé,
 a rügyek pillanatról pillanatra halnak.
 Látnám szemükben a fényt,
 ahogy odébb a harangkondulás hallgat.
 De tele a templom.
 És tudom, milyenek elfekvőn a fák.
 Nyárfavattával törölgeti homlokát az ágnak
 egy csöndes kisisten, lábain felnőttcipő.
 Mi lesz, ha majd belenő?
 
 
 
 
Körmenet
 
 Nem volt csatlakozás. Napra nap
 elszámoltuk magunkat, pedig
 a játékot én találtam ki a gombokkal,
 hogy visszavarrom, minden nap majd egyet.
 Lassan érhettél haza, az úton szétszórt
 szirmait szedted össze a télnek,
 én tollpihének láttam a szálló port.
 Nem ezen vesztünk össze.
 Valami nagy tűzről beszéltél,
 hogy lennél, aki élvezi, és az is, aki rakja.
 A fekete halmokból én emeltem ki a testet,
 nagyapám lapáttal verte orrba a vakondot,
 suttogtam, rajzolj, kérlek, másik atlaszt.
 Azóta hallom osonni a betonba fúrt fejeket,
 mintát rajzol a hang, az utat szétfeszíti.
 Utólag értettem meg, a halál selyemből van,
 tompa borzalom, felébresztenem nincs kit.
 Emlékszem a kapuval szemben a kútra,
 megdermedt kezemben a kerék és a víz is.
 
 
 
 
 
Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz
 
 
Tavasz
 
A csónakba már hiába próbált visszamászni.
Az áradás csak annyit engedett látni,
egy férfi hatalmas erőkkel küzd a nő felett.
Addigra megszáradtak és begöndörödtek,
a háta alatt a szikla kemény volt és hideg.
 
A vízcsobogásból a lábfejre emlékezett.
Ahogy a férfi talpával simít végig a rüsztön.
Úgy fonja be, mintha hazudhatna még a vízről.
Tóban és emberben ne bízz,
mély, és élettelen kövekkel van tele.
 
A vonuló felhőket nézik a súlyok,
álmodni ember tud a legbolondabbakat.
Miközben fához ér a fa,
vízzel festi meg az arcokat.
Éjjelente szöknek ki, összekoccanhassanak.
 
A női cipőben laknak a kishalak.
Ez már egy másik szikla, másik torony.
A vetetlen ágyból bolygó ladik lett, mire leesett a hó.
Az álmatlan éjszakák után fejet hajtott a kő,
utána lopta csak el a szobrot, hogy legyen tanúja, ölni készül.
 
 
 
Nyár
 
A városban vagyok.
Eltűnt a tó a házzal.
Nincs daru, nincs,
aki miatt magától fölemelkedne.
Mögöttem lángol az erdő,
emlékszem, volt mögötte ház.
Emlékszem. Tó a ház alatt.
 
Gyilkoltam, először látom a szemem és a szám.
Gyilkoltam. Az orrom és a fogaim nagyok.
A háztetőkkel szemben nincsen madár,
amelyik rászáll, puszta képzelet.
Mint a tükörben a szemem és a szám,
az orrom, a fogaim. A harag.
 
A jó ember messze elkerül.
Egyedül a szemközti oldalon tiszta a levegő.
Szabadlábon megyek végig rajta,
holott csak kiloptam a színeket a láncból,
a gyerek meg ne lássa a napot.
A legsúlyosabbat kellett, hogy legyen újra tó.
Elapadt a szem, felduzzasztja az égő lombokat.
Letapasztani végre kilincses szemem
a hideg teremben szállnak majd rá a tollak.
A halottak szíve fölösleges.
 
 
Ősz
 
Add meg a kabint, ahol minden hullám ellenére
mozdulatlan a víz.
Borostás lesz a bőr, a szálakat hiába tépkedte ki,
móló és nyílt tenger között nem változik a táv.
A vágyakkal volt a baj.
Nem kellett volna a várost akarni.
Abban a zajban nem volt soha semmi,
ami ne akart volna valami mást.
 
Ne félj, ember, kinő a szőr,
hiába hazudod csupaszra az arcod.
Bizonyos részleteid láthatatlanok,
és ezen hiába változtatnál.
Visszalopni a szobrot az oltárra
épp csak annyi, mint leborotválni tar koponyát.
Azokon a régi köveken egy fehér macska ül most,
valamit visz a víz, visszatükrözi a kést, meg ne fulladjál.
 
 
Tél
 
I.
Csupán forgó súly vagyok,
a hátam sokára reped majd szét a kötél alatt.
Mire kivésem a földből az összes betűt,
jöhetnek értem az igazak.
Ki is színezem az ősszel,
vörös és arany lesz minden szó.
Megáll a tutaj, mozdulatlan az ablak és az ajtó.
 
II.
A macskából tigris lett, ahogy változott az évszak.
Már mindegy volt, beszakad-e alattam a tó.
A jég alatt a halak arca, mint néma sikló.
Nem láttam a pikkelyeket, mert akkor érkezett a nő.
A szapora lábaknak tavaszra nem lesz nyoma, se hűlt helye.
 
III.
A teknőshéj alatti csönd útvesztőjében
évekkel ezelőtt tigrist kiáltottál.
Most ugyanaz a gyermek, derekán a selymes kővel,
mélyén a néma mesterrel, ugyanaz a tó.
Pedig te magad mondtad, emberben és kőben ne bízzál.
De ha te nem vagy is, miféle rémek ezek a héj alatt?
Miféle hó hullik, ami nem temeti be a halottakat?
 
 
…és Tavasz
 
Derekamra fűzve selymes kövem,
púpos lettem, mert messziről jöttél.
A kő a hátamon vaspáncél,
szikes talajra hiába hullt a könnyem.
Elold a kő, addigra lomha férgek
masszírozzák tömlőiket belém,
megindul a test, mint az erdő,
álmatlanra simogat a reggeli fény.
 
Messze még a hegytető.
Az olvadó elem vissza-visszaránt.
Ha tudnék menni, de lehúz a kő,
kívül-belül egy-egy tigris kószál.
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.