Ugrás a tartalomra

 

8 Égtáj – Nézőpontok / Kertész Jenő: Almák és fáik

Nézőpontok
 
KERTÉSZ JENŐ
ALMÁK ÉS FÁIK
ikernovellák
 
 
 
 
Ne félj, elintézem
                                              
 
A hepehupás út egy erdő között kanyargott. Nyár eleji finom esőcseppeket törölt az ablaktörlő. A szerpentines út egyszer csak lejteni kezdett. A férfi lassított és az út jobb oldali szegélyét fürkészte.
– Eltüntették az útszéli almafákat – mondta.
– Hogyan?
– Kivágták az útszéli almafákat! – kiáltotta.- Néhány kilométerrel lejjebb lesz a büdös vizű forrás. Állítólag remek gyógyhatású, csak ihatatlan.
– Olyan fontos volt erre jönni? – kérdezte a nő - A faluba sem mentünk be.
– Szeretném, ha a falu úgy maradna meg az emlékeimben, ahogy utoljára láttam- mondta.
– A pocsolyás falu. A gyalogút a néhol sárba süllyedő deszkapallóval. És itt ez az erdő! Átnyúlik a határon. A diktatúra idején irigyeltem, hogy büntetlenül megteheti azt, amit az ember nem – gondolta
Az erdő völgy felé közelítve ritkult. Jobboldalt még tartotta magát, de a túlsó oldalon ázott legelő lejtett a bivalyúsztatóig.
Megálltak.
– Úgy emlékszem, itt már voltak almafák – mondta a férfi. Kiszállt. Gondterhelten, az esőtől nem zavartatva magát. A nő egy kicsit tétovázott, de követte. Ernyőt nyitott. A férfi mellé állt és úgy tartotta, hogy lehetőleg ő se ázzon.
– Közel negyven esztendeje, férjecskéddel itt toltuk lejtőnek felfelé a bringáinkat.
– Az Imivel?- kérdezte a nő hitetlenkedve.
– Igen, vele. Tízévesen még nem volt ennyire elkényelmesedve. A suliban meséltem neki a titokzatos erdőről. Kíváncsivá tettem. Negyven kilométert karikáztunk. Itt a lejtőn hőségben baktattunk. Annak idején a sebváltós kerékpárról egy tízéves kissrác csak álmodni mert. Ezen az úton, nyári hőségben, szomjasan nem lett volna leányálom felfelé pedálozni. Megpróbáltunk inni a büdös forrásból. Csak szomjasabbak lettünk. Én majdnem összehánytam magam.
– Itt végig az útszélen a kiszáradt árok mellett letarolt almafák sorakoztak. Egy szem szaftos, leves alma lett volna a megváltás! Végül, az egyik fán jó magasan, felfedeztünk egyetlenegy vörösen mosolygó szemet. Kővel, fadarabbal próbáltuk leverni. Az Imikéd ötlete volt, hogy aki eltalálja, az eheti meg. Én eltaláltam. Az alma az árokszéli bokorba pottyant. Mindketten ugrottunk. Imi közelebb volt, engem mégis fellökött és elvágódtam. Ez volt a szerencsém! A bokor tele volt, ujjnyi méretű vörös darazsakkal. Pillanatok alatt ellepték Imi koponyáját, arcát, testét…
Artikulátlan hangon üvöltve, groteszk mozdulatokkal rohant a völgy felé. Kínjában bevetette magát a bivalyúsztatóba. Kétségbeesetten dörgöltem egyre dagadó fejét. Szemüregei pillanatok alatt bedagadtak. Csak két keskeny rés jelezte hollétüket. Majd jött egy parasztember ökörszekérrel. Kerékpárostul felraktuk és az bedöcögött a faluba. Én a szekér mögött lépésben kerekezve követtem és próbáltam vigasztalni.
– Életemben nem láttam ekkora rohadt darazsakat – nyöszörögte.
– Imi ezt egészen másképpen mesélte – mondta a nő.
– Rávall – gondolta a férfi.
Boszi nagyanyám egyáltalán nem volt meglepve. Lefektette a konyhai dikóra, ecetszagú löttyel bedörzsölte, és valami gyanús színű főzetet is kotyvasztott. Nem lehetett ízletes, mert Imikém fanyalgott tőle, de legalább egy idő után elaludt. Többórás alvást után ébredt. Állítólag elkezdett egy kicsit látni.
Szülei kocsival érkeztek. Majdani anyósod fel akart nyársalni a szemével. Szerinte mindenért csak én voltam a hibás.
– Jellemző!  – hagyta rá a nő.
– Miért csaltad el magaddal?
– Nem csaltam! Ő akart jönni. Pedig mondtam neki, hogy több mint negyven kilométer. Meg is haragudott volna, ha nem jöhet.
Kórházba szállították. Csak ősszel a suliban láttam viszont. A fején már nem látszott semmi, később tudtam meg, többet nem tudta teljesen behunyni a szemeit.
Egy darabig mindketten hallgattak.
– Ennek ittad meg később a levét! – mondta kajánul mosolyogva a férfi.
A válasz elmaradt. A férfi folytatta:
– Ennek így kellett lenni. Ezen már képtelenség változtatni. Elvégre te is így akartad.
A nő nem titkolta, hogy sír.
 
Mire a városba értek, kisütött a nap. A felhőket mintha elnyelte volna a mély kékség, vagy a sziporkázó fény. Leparkoltak az impozáns irodaház előtt. A férfi szállt ki először és ajtót nyitott a csinos, sportosan öltözött nőnek és karját nyújtotta.
„A férjem még a kezdetekkor sem volt ilyen udvarias, már húsz évvel ezelőtt rosszul választottam”- gondolta a nő
Az ügyvédi irodában egy testes, szemrehányó tekintetű Imi várt rájuk. Műbőr fotelben ült és ujjaival idegesen a kartámlán dobolt. Az íróasztalnál vézna, őszes, kopaszodó emberke tüsténkedett. Kizárásos alapon az ügyvéd lehetett. Imi, térfogatát meghazudtoló gyorsasággal ugrott fel. Köszönésüket is csak az ügyvéd fogadta. Imi fenyegetően, egészen közel megállt a nő előtt.
– Egy fityinget sem fogsz kapni! – sziszegte egyenesen az arcába. – Ne félj, elintézem!
A férfi készen állt a várható meglepetések kivédésére.
– Uraim, javasolnám, hogy rendezzünk mindent kulturált emberek módjára – szólt rájuk az ügyvéd.
– Patkány! – suttogta Imi a férfi képébe és sunyin lökött rajta egyet. Csakhogy most a férfit ez nem érte váratlanul, mint negyven éve az almafa alatt.
 
 
 
 
A drótszamaras
 
 
Az álmos falu, az országhatáron túlra kanyargó erdő és a majdnem kiapadt ér mellett húzódott. A patak medre szinte kiszáradt, víz alig csörgedezett benne. Kanyargós idomtalan csíkban csordogált, mint az ökörhúgy a puskapor-száraz nyárban.
Gyerekkorom nyarait töltöttem ebben az álmos faluban. A misztikumot fokozta az óriási erdő és a legendákra fogékony falusi emberek. Nem kételkedtek, ha mondjuk vajákosságot feltételezett valaki a másikról. Legfeljebb óvatosan elkerülte az illetőt. Így volt evvel nagyanyám is. Tudta, hogy a faluban boszorkánynak tartják és egy idő után erre a szerepre rá is játszott. Az is gyanús volt, hogy írni és olvasni tudott. Érkezésekor fiatalasszonyként egy koffer olcsó ponyvaregényt is lepakolt. Pedig csak jövevény volt és minden begyepesedett konvenciót felrúgott. Betolakodónak számított. Második férje hozta ide, aki időnek előtte kihalt mellőle. Nagyanyám még kétszer férjhez ment és ugyanúgy megözvegyült. Utoljára hatvanévesen állt oltár elé, bekötve egy negyvenöt éves”legényember” fejét. Tíz év sem kellett és az ifjú férj jótállási időn belül felmondta a szolgálatot.
 
Szürke, esőt váró vasárnap délelőtt. Határ széli poros falu főterén artézi kúttal, két templommal, tanácsházával. Az utóbbin hanyagul kifüggesztett trikolór. Ez a békeszerződések éve. A román trikolór jelzi az újbóli hovatartozást. E templomokba többnyire csak egymásba kapaszkodott fekete kendős, varjúképű öregasszonyok jártak. Ők nem félnek az ateista rezsimtől. Pedig az elvtársak azt hajtogatták a Bibliára utalva: „Még a teremtést is átszervezik.” Az öregasszonyoknak már nincs vesztenivalójuk. Viszont ideje megbékélniük Istennel. Szembetűnően kevés férfit látni. Nem mindenki jött haza a háborúból.
Fullasztó porfátyol kíséretében érkezik a terepjáró. A néhai öreg Bubu omladozó, tornácos háza előtt lefékeznek. A ház az öreg halála óta tanácsi tulajdon. A pórfelhő utoléri őket, amikor hárman kiszállnak. Két elvtárs és egy vézna, csapzott kesehajú negyvenes férfi. Az utóbbi öltözete hibrid. Átmenet a civil és a kiszuperált katonai egyenruha között. Félvállára kapja a kincstári hátizsákját és leemeli a spárgával átkötött, kopott, ócska kofferét. A másik kettő bekíséri a házba. Az öregasszonyok megszakítják útjukat. A közeli házak ablakaiból is kilesnek.
„Mi lehet ez? – Ki lehet ez a kofferes?”
Kisvártatva mindhárman kijönnek. Az egyik elvtárs beül a terepjáróba. Társa előremegy kurblizni. A motor felzúg, és elhajtanak. A vézna ember kifejezéstelen képpel áll a porfelhőben, kapukeretben. Test alakú kérdőjel, akit Lalának hívtak.
Lala nem volt beszédes ember. De szorgalmasnak és leleményesnek bizonyult. Leszámítva, hogy állandóan köhögött, elég jó erőben volt. A néhai öreg Bubu házát rövid időn belül kipofozta. Tetőt cserélt. A használhatatlan kacatokat kihordta az udvarra és elégette. Hetente bejárt lejelentkezni a rendőrőrsre, ahol egy iszákos őrmester és két kijózanodni képtelen közrendőr szolgált. Kezdetben az új tanácselnök kinevezte csősznek. Így naphosszat a határt járta. Jószántából senkinek sem köszönt. Ha ráköszöntek, fogadta. Ócska, szedett-vetett alkatrészekből kerékpárt eszkábált magának. Lala evvel sem elégedett meg. Valahonnét dongómotort szerzett és felszerelte járgányára. Naphosszat zajosan cirkálta a határt. Nem érdekelte senki véleménye. Az embereket bosszantotta, hogy keveset tudnak róla, Templomba nem járt. Vasárnaponként templomozás után kinyitott a kocsma. Egy sarokba ő is beült. Úgy két órán át elszopogatott kétszer egy deci törkölypálinkát, és így azt is megtudta, mit prédikált a református lelkész, vagy a katolikus atya. Az aratás kellős közepén, a háború előtti ékszíjas, gőzhajtású cséplőgép felmondta a szolgálatot. A falu népe tanácstalan lett. Téesz még nem létesült, de a cséplést már évtizedek óta kalákában végezték. Már egy fél napja elakadt a munka. Matyi, az egykori uraság gépésze valahol muszkaföldön ragadt. A tanácselnök a fejét fogta, amikor Lala robogva arra kanyarodott. Körbejárta az élettelen monstrumot.
– Mindjárt visszajövök,
Felpattant a zajos drótszamarára és elfüstölt. Egy szatyor szerszámmal érkezett vissza. Derékig meztelenre vetkőzött, majd nekilátott a szerelésnek. Késő délutánra az óriási masina biztatóan felbőgött, jó irányba terelve a tökig olajos, győztes mosolyú Lala jövőjét.
Idővel megalakult a téesz ahol ő lett a mindenes.
A faluban nem volt áram és ő oldotta meg vasárnaponként a kultúrotthonban a filmvetítést. Az áramfejlesztőt egy traktormotorral hajtatta. A vetítés alatt behallatszott a zúgás, de egy idő után meglehetett szokni.
A kíváncsi falubelieket továbbra is bosszantotta, hogy semmit sem tudnak Laláról. Sejtették, hogy politikailag nincs minden rendben vele. Folytatódtak a színes fantáziálások, találgatások. A rendőrőrmester biztos tudja, hogy kiféle – miféle. Tőle senki sem merészelte megkérdezni.
Lala néha elkarikázott az ötven kilométernyire lévő városba, ahonnan nagy halom olvasni valót és egy alkalommal kurblizható gramofont hozott lemezekkel. Éjszakákon át olvasgatott és sanzonokat hallgatott. Nagyanyámmal is az olvasás hozta össze. Meg a közös jövevényi státus.
– Magáról azt mondják, hogy valahonnan a szerecsenektől jött – provokálta nagyanyám.
– Magáról meg azt, hogy boszorka!
Nagyanyám legyintett és jóízűen felnevetett.
– No meg azt is rebesgetik, hogy mindig megvásárolja saját koporsóját, amiben babot és borsót tárol a padláson. Majd mindig dupla áron eladja.
Nagyanyám arcára merevedett a mosoly.
– Ki mondta magának? Úgy hírlik, maga rajtam kívül senkivel sem beszél!
– A kocsmában mindenfélét beszélnek. Csak hallgatnom kell…
Akkor még egyikük sem tudta, hogy ez egy fura románc kezdte lesz. Lala először fog nősülni és nagyanyám utoljára lesz özvegy. És amikor az ő ideje is eljött, halála előtt hat héttel adta el az utóbb bevásárolt koporsóját.
     A téeszesítést követően Lala kiváltságos státust élvezett. Ő lett az al- és főgépész, a patkolókovács és a borbély. Már nem kellett jelentkeznie a rendőrőrsön, a hatóságok úgymond politikailag megfeledkeztek róla. Egy alkalommal pálinkafőzéshez engedélyért folyamodott a tanácselnökhöz.
– Milyen pálinkát akar főzni? – érdeklődött a tanácselnök, aki kopasz fején keresztül fésülte oldalról növesztett ritka haját. Csak egy beosztottja volt, a sánta Pityu személyében. Pityu volt a portás, a titkár és a takarító is egyben.
– Calvadost – mondta Lala. – Almapálinkát! – helyesbített, mert biztos volt benne, hogy a Calvados nem lehet magyarázat és valami gyanús dolognak tűnhet.
A pálinkafőző vakolatlan düledező épülete az év nagy részében nem üzemelt. De ilyenkor szezonjában éjjel - nappal. Az őrmester és a tanácselnök reggelente beugrott egy kis ellenőrzésre. Onnan támolyogtak be a munkahelyükre.
– Ezt is a légióban tanultad? – kérdezte Lalától az őrmester. Mélyeket slukkolt a gyöngyöző italból.
– Ott kóstoltam először, de főzni csak most tanultam. Lehűtve sokkal élvezetesebb.
Az őrmester és a tanácselnök együtt dülöngéltek a falu főtere felé. Az utóbbi ihletetten bámult a nagy kék reggeli semmibe.
– A közigazgatási határon belül az utak szélére almafákat fogok telepíttetni – dadogta határozottan.
Az őrmester helyeslően hümmögött, de nem értette. Egy dologban biztos volt. Ebéd előtt még be fog ugrani Lalához, megízlelni, hogy milyen is ez az itóka lehűtve.
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.