Mohóság, bujaság és a jóra való restség – Bozsik Péter regénymontázsa

Amit a múltkor meséltem, felejtsd el, inkább leírom pontosan, mi történt, aztán még lehet, hogy megtoldom ezzel-azzal; tudtad, hogy egy átlagembernek napi kétszáz hazugságra van szüksége ahhoz, hogy élni tudjon?, egy bécsi hazugságkutató intézet kiadványában olvastam, no de én nem vagyok átlagember.

Szóval a Libandi megkérdezte, lenne-e kedvem főzni neki a Ráckertben, ez pont jókor jött, mert már kezdtem unni magam nagyon Etyeken, bár igazán jó időt töltöttem el a Béjanival, leszámítva, hogy kétszer jól összeverték a pofámat, az első dádában kicsit én is hibás voltam, a másodikat biztos az elsőért kaptam, mert a srác azt gondolta, hogy az első nem volt elég kiadós, az ismétlés viszont tökéletesre sikeredett, az egész fejem egy monokli lett, és eltört az orom is, ennek tetézésére az Enci magához rángatott a lakásába, hogy leápoljon egy kicsit, ez után az ápolás után tényleg úgy éreztem magam, mint valami katasztrófahős, ugyanis egy kevés küszködés után sikerült megbasznia ebben az irigylésre egyáltalán nem méltó állapotban, ezt a mai napig nem mertem bevallani a Béjaninak, és tagadok mindent az etyekiek előtt, ha a Béjani megtudta volna, biztos, hogy egy perc maradásom nincs tovább Etyeken, különben az Enci egy jótét lélek volt velem szemben, úgy használtam, mint a szponzoromat, ő tartott el, reggeli, zsebpénz, ha volt valami munka a nyomdában, mindig számíthattak rám, aztán finanszírozta az esti kocsmázást, szóval etetett, itatott, és állta a fogyasztásomat, ami nem kis pénzébe került, nagyon bírtam inni akkoriban, belevágtam az építőiparba is, a Hálaci, tudod, az a szegedi ismerősöd, akivel együtt fociztál, építette a pincéjét, és engem talált meg fő segítségnek, azt nem tudom, hogy miattam omlott-e be a pince vagy nélkülem is összedőlt volna, az viszont biztos, hogy itt, ezen az építkezésen is elhasználtam egy életemet a több közül, csak lestem a falat, ami pár perccel még jóval messzebb volt tőlem, ahol álltam, nagy fehér mészkövekből, sóskúti kőnek hívják, építtette a pincéjét, kezdett hasasodni, mint egy kismama pocakja gyorsított felvételen, ott, az orrom előtt, egyszerre csak kinyílt, és a mögé lapátolt föld elkezdett visszafolyni a pincébe, arra a kupacra, ahonnan én szórtam be a falon át, hamar rájöttem, hogy futnom kell innen, épphogy csak kiértem fejjel előre egy sittkupacra, elkezdett remegni a föld alattam, mikor hátranéztem, már nyoma sem volt az egésznek, egy darabig csak ültem, és néztem a romokat, azon gondolkodtam, hogy fogom ezt előadni a Hálacinak, remegő lábakkal indultam el a falu felé, vagyis először a nyomdába, a Béjanihoz, hogy igyunk valamit erre a nagy ijedtségre, amikor meglátott, rögtön azt kérdezte: papuskám, mi történt?, mikor elmeséltem neki az esetet, azt mondta, jobb, ha ezt egyedül tudatom a Hálacival, bátorítónak lenyomtunk pár vodkát, ginnel és sörrel, hogy kicsit összeszedjem magam, a Hálaci nem őrjöngött, visszafogta magát, azért később marhára berúgtunk. SZÜRETRE AKARTA KÉSZRE (kiem. – a gépé) csinálni az újbornak, nem volt más választásom, továbbra is maradnom kellett, hogy segítsek neki, a szüretet szintén én bonyolítottam le a Miszével, ő a legmegbízhatóbb etyeki alkoholista, mert a Hálaci kórházba került gyomorvérzéssel, hogy ezt tőlünk, a szürettől vagy a pincétől szerezte-e be, soha nem tudtam meg; itt, Etyeken is kitalálták, hogy főzzek, merthogy testvérfalu érkezett Németországból, megkértek, hogy csináljak valamit a két önkormányzatnak, persze, hogy előző nap éjjel sikerült szénné innom az agyamat, és mikor az Enci a polgármesterrel jött értem, hogy kivigyenek a pincesorra ebédet készíteni, olyan másnapos voltam, mint hét svéd favágó, majdnem szörnyethaltak a látványtól: én a szoba közepén feküdtem hason, mint a kifeszített Krisztus, csak a fonákomon, körülöttem négy kutya, és a kétnapos kutyaszar mindenütt a lakásban, nem találtam időt kiengedni őket, az ágyamban két meztelen román cigány lány emelte még a hangulatot, komoly kétségek merültek fel, hogy képes leszek-e magamhoz térni, de szinte biztosak voltak abban, hogy főzni nem fogok tudni, egy órára kellett az ebédnek kitálalva lenni, mondtam nekik, nincs olyan nagy baj, ha mindent megvettek, amit az előző nap összeírtam nekik, megkértem a polgármestert, hogy ugorjon el nekem cigiért és pár üveg sörért, különben tényleg megdöglök, a többi már ment, mint a karikacsapás, kértem még pár segítő kezet, ezek az asszonyok aztán meg is csinálták az összes kaját, én csak vezényeltem nekik, ebéd után természetesen learattam a babérokat, a német polgármester egy tök jófej pasi volt, szakmáját tekintve bárzongorista, és teljesen jól tudott inni, nagyon hamar cimboraságba kerültünk, a nap végén már csak ketten maradtunk talpon, másnap csúnyán leszidtak, mert szerintük én itattam le, ivott az magától, mint a barom, tökmindegy, az etyeki protokoll mindig a picsás részegség, de ez olyan jól sikerült, ez a kis mulatság, hogy megbíztak az etyeki falunapi grill- és gulyásparti lebonyolításával is.

Itt aztán szinte semmihez nem nyúltam hozzá, megmutattam talán, hogy hogy' képzelem a tálalást, de ebben sem vagyok biztos, a falunapra pedig hat-hétszáz embert vártak, ezen a bulin sem kúrtam el semmit, mert nem is nyúltam semmihez, de nagyon fontosnak látszottam végig, három napig csak intézkedtem, hozattam három profi szakácsot a belvárosból, és a falu asszonyainak jó része is figyelte minden utasításomat, én meg az etyeki kocsmákban próbáltam levezetni a pánikomat, jelentem, sikerült, de a buli is, újra meleg vállon veregetések, pénz persze semmi, sváb falu, ebből a teljes delíriumból hívott el a Libandi a Rácba, szerintem, ha pár hónapig maradok még, belehalok, a Tabánt megpróbáltam a teljes absztinenciával kezdeni, ment is vagy pár napig, valami hihetetlen csapat jött itt össze, kezdem az Eszlajcsival, az öreg még olyanabb, mint én, az sem igaz, amit kérdez, fogalma nem volt arról, hogy én is majdnem mindenkit ismerek, egyszer közös, svéd ismerősöknek előadta, hogy kettőnké a Ráckert, szerintem csak azért léptem elő tulajdonostárssá ebben a sztoriban, mert tényleg jó haverjaim voltak még Kővágóörsről, a Nyikita-féle csapatból, mondták is, na most aztán dől a lé nektek, rögtön be is próbálkoztak egy kis potyalínóra, az természetes, hogy csak mi kettőnknek nem volt egy vasa sem, és nem igazán mozoghattunk otthonosan a söntés mögött, bármit ihattunk, de nem kaptuk feladatul, hogy ingyen itassuk a haverokat, különben is, az itt piáló félezer emberből négyszázat jól ismertünk, ebből a fele haver volt, Eszlajcsi itt kapta a tippeket az ügetőről, és vasárnap délutánonként, mint a megszállottak, hordtuk a pénzt a lovira, mindig csak egy kicsi hiányzott, hogy nyerjünk, de ez a kicsi, ez soha nem jött össze, amit a héten kerestem, ott elvesztettem, ha maradt valami, azt, mikor már minden bezárt, a Múzeum kávézóban hagytam részeg hajnalokon, ahol kivételes társaság verődött össze reggelre, a Bocsika szinte itt lakott, a Jélali akkor érkezett, ha már mindenhonnan kirúgták, és azok, akiket mi küldtünk el 5-6 óra magasságában a Rácból, egy ilyen hajnalon, mikor ez a súlyos társaság elfoglalta majd' az egész Múzeumot, az egyik sarokban ült pár bölcsészlány, az egyik lány felment a vécére, a női budiban a Bocsikát találta bokáig letolt gatyával, aki magát hanyatt vágva a budin horkolt, a csaj gondolta, jól van, akkor talán megpróbálja a férfivécét, amit ott látott, azt szerintem az életben nem fogja elfelejteni, a Gékarcsi térdelt a vécékagyló előtt, és nyalogatta, azért, mert a tetejére szórta ki a speedcsíkokat, de nem volt nála semmi, amivel fel tudta volna porszívózni, otthagyni meg naná, hogy nem bírta, inkább fölnyalta az egészet, a csaj szinte repült lefelé a budiból, visított, mint  a vágási malac, a Józsi pincér elkapta, hogy ne csinálja már a fesztivált, mire a lány elkezdte mesélni, hogy a női vécében egy letolt gatyájú, fogatlan pali horkol, a férfivécében pedig valami hosszú hajú, perverz alak csókolgatja a vécékagylót, Józsi mondta neki, rendben van, volt két kávéd, egy konyakod, az pontosan négyszázharminc forint lesz; minden délelőtt a Hápéróval indultunk árut beszerezni, én ilyenkor még részeg voltam, a Péró viszont már be volt szíva, nekem nem kellett vezetni, ő volt a sofőr, az Eszlajcsi azt adta elő, hogy ő mennyire nélkülözhetetlen, ha jó idő volt, alsógatyára vetkőzött, lehetőleg úgy, hogy az egyik golyója kilógjon, és eszelős takarításba kezdett, a végére mindig valami baleset érte, egyszer már majdnem sikerült megúsznia minden katasztrófa nélkül, minden a helyére került, csak a hamutartók hiányoztak az asztalokról, vagy húsz darabot ölelt fel, és elindult vele mezítláb a murván, nem mertünk odanézni sem, még a Kóbor, a kutyám is befogta a szemét, ahogy a legfelső megcsúszott a kupac tetején, természetesen mindkét kezével utánakapott, persze, azt sem bírta elkapni, úgyhogy az összes összetört, de hogy még szebb legyen a történet, át is vágtatott a szilánkokon és cafatokra szabdalta a talpát, így újra érezhette a nap hőse szerepet, és mivel nem maradt nagyon hamutartó, a személyzet csikkszedéssel kezdte a másnapját, hetekig nem tudtunk ránézni, mert majd összefostuk magunkat a röhögéstől, legalább nyugodtan készülhetett az ez évi ügetőderbire, ami komoly összegbe került nekem is, megpróbálok visszaemlékezni, hogy milyen balfasz módon vesztettem el megint ötvenezer forintot az öreg tuti tippje alapján, ráadásul a pénz fizetéselőleg volt mind, a derbi után úgy összevesztünk, hogy a záró buliig nem is tárgyaltunk egymással; a konyhánk is említésre méltó hely volt: állt egy darab disznóöléses üstből, egy bográcsból és egy vaslapból, teljesen KÖJÁL-biztos berendezés volt, mert ha véletlenül kaptunk volna egy ellenőrzést, csak felkapjuk és bekúrjuk a bozótba, más utaló jel nem volt, hogy ott konyha működik, a Withmann-fiúk komolyan akartak írni róla a Népszabadságba, hogy milyen jó a kaja, és milyen pocsék a kiszolgálás, szerencsére régóta ismertem az egyiket, és le tudtam dumálni erről a baromságról, különben másnap bezárják a kertet; a Bandit egyszer láttuk csak sírni, ezt hármunknak sikerült összehozni az Asanyival, a Hápéróval és jómagammal, a záróbulira mentünk bevásárolni hármasban, a céges autóval, ez egy rózsaszínű Renault furgon volt, rengeteg bort kellett vennünk a Metro áruházban, Budaörsön, de itt kibaszott sokan voltak, és kitaláltuk, hogy menjünk át a Corába, a töksötétben és a kurva nagy esőben nem találtuk az odavezető utat, és egy mező közepén kötöttünk ki, a kocsi alvázig süllyedt a sárban, teljesen tanácstalanul ültünk ott, míg az Asanyinak nem támadt az az ötlete, hogy csavarjunk egy jointot, rögvest sziporkázni kezdett az agyunk: hívjunk traktort, stoppoljunk vissza a városba, kérdezzük meg valakitől, egyáltalán hol vagyunk, vagy egyszerűen próbáljuk meg kitolni, ez utóbbiban maradtunk, a Hápéró ült a volán mögött, én leghátul, az Asanyi pedig az első ajtónál, a kerék az összes sarat ráfröcskölte, úgy nézett ki, mint egy gólem, vagy mint akit levakoltak, de kiértünk az útra, én a szeméből kihúztam a sarat, hogy lásson valamit, és irány vissza a Libellába, ahogy leparkoltunk, a kocsi alváza középen összetört, a Hápéró meg én mentünk csak be, hogy elmondjuk a jó hírt a Libandinak, de már sejtett valamit, csak annyit kérdezett, hogy hol van az Asanyi, és hogy kiraktuk-e a bort a Rácba, mikor meglátta a kocsiját, és benne a gólemszerű lényt, nem bírt megszólalni, csak beugrott a másik kocsijába, és hazavágtatott, mi kiszedtük az agyagembert a roncsból, aki azon siránkozott, hogy így nem tud hazamenni busszal Kispestre, mondtuk neki, hogy taxival még úgy sem, kaptunk kölcsön egy biciklit, és azzal sikerült hazaérnie, közben az eső lemosta róla a sarat; a záróbulin a Vlado volt a főszereplő, ő szervezte a nagy eseményt, a Ráckert fölé húztak egy nagy sörsátrat, négy sarkában hőbefúvók, a pulttal szemben a színpad, az első nap teljes bukta, a második napra a Bagdadis nevű londoni zenekart hozta, igen nagy buli lett belőle, mindenki táncolt, még a személyzet is, végén a Vlado lett a DJ, de elaludt a keverőpulton, és három órán keresztül ugyanaz a szám ment, mert csak a ripit gombot tudtuk megnyomni, se a hangerőt nem tudtuk levenni, se kikapcsolni, egyszerűen kihúzni a hálózatból pedig nem lehet, mert kimehet a végfok, ezzel zárta az első évet a Rác.

Ma az Ankevel kell itt, Amszterdamban valami marokkói családot meglátogatni, mert a férj veri az egész bagázst, és ma a Marokkói Családsegítő Alapítványtól leszek ott, nehogy még az Anket is megkalapálja, ha vadóckodni kezd, nagyon rábaszik, aztán a négy gyereket elvisszük moziba, látod, milyen fasza gyerek vagyok, azért fontos ezt csinálni, mármint az Ankenak, mert ez az alapítvány fizeti majd a mi marokkói kiruccanásunkat, a mozijegy is ingyen van, most pedig leírom egy részeg baszásunkat, mikor kísértem haza Anket, hogy lásd, miért vagyok belebolondulva ebbe a csajba, most kivételesen semmi más anyag nem volt bennem, csak sör meg whiskey, de az rengeteg, Anke nekidőlt valami sövénynek, és széttárta kezét-lábát, aztán valamiért ide-oda és előre-hátra kezdett el ringatózni, közben nevetett, csupa víz lett a bokortól a ruhája, a lábával meg a pocsolyában tapicskolt, itt mindig esik, éreztem, hogy megmozdul bennem valami, utoljára Sylviával kapcsolatban éreztem ilyesmit, Anke megállt, én ránéztem, a sövénynek dőlt, vigyorgott, a meleg eső ragyogva esett körülötte, az apró csöppökön megcsillant az utcalámpák narancsszínű fénye, ruhája a testéhez tapadt, a fény kihangsúlyozta domborulatait és réseit, a haja ragyogón tapadt a bőréhez, melyre fülbevalói ezüst fényt vetettek, szeme összeszűkült az élvezettől, árnyékba vonta a féktelen jókedv, félig lihegett, kidugta a nyelvét, mert be akarta kapni a tüzes esőcseppeket, annyi indítóokot foglalt magában, mint sót a tenger, micsoda szuka, micsoda csábos és tökéletesen lenyűgöző kis antropológus, ez már túl sok volt, mindenki számára túl sok lett volna, de nekem aztán tényleg az volt, csillogó kis flörtkirálynő, majdnem meztelen, csupa csöpögős nedvesség, meg kellett kapnom, ott és abban a pillanatban, egészen közel léptem hozzá, ő meg hunyorogva rám nevetett, szorosan összesimultunk és vadul csókolózni kezdtünk, becsúsztattam kezem a lába közé, ő meg simogatni kezdte megduzzadt farkamat, az meg ívbe hajolva, fájdalmasan nyomódott a nadrágom belsejéhez, Anke elkezdte lerángatni a cipzárt, ekkor a sarkon befordult egy részeg csapat, vadul kántáltak valami heringzabáló nótát, közben bele-belekortyoltak a sörösdobozokba, és otromba beszólásokkal meg közönséges kézmozdulatokkal próbáltak megzavarni, irigy kutyák, pimasz disznók, néhányat ismertem látásból, nehogy találkozzak velük békésebb körülmények között, Anke gyakorlatiasan reagált, durván berángatott a sövény mögé, amelyhez előzőleg támaszkodott, most már rejtve voltunk az utca elől, egy kis árnyékos kuckóban, a bokor mögött, ahova azért átszűrődött némi narancsszínű fény, csókolóztunk és markolásztuk egymást, segítettem neki lehúzni nadrágomról a cipzárt, Anke azonnal benyúlt és kihúzta a pöcsöm, forró volt és kemény, jólesett neki a nedves levegő, megmarkolta és húzogatni kezdte, nem túl erősen, de elég határozottan, úgyhogy a lassú fájdalom valami sürgetőbb, parancsolóbb vággyá gyorsult, mint amikor egy húr feszül pattanásig, aztán villámgyorsan megfordult és lehajolt, és hátulról nyomta is befelé magába a farkam, nagyon profi volt, át is villant az agyamon a kurvanegyed, mind a két kezét használta, az egyikkel alulról, a két lába között átnyúlva segített, a másikkal fölülről, a segge fölül nyúlt  a faszomhoz, úgy irányította be a nedves és tüzes pinájába, egészen fölhajtottam a ruháját, árnyas mennyországban voltunk, minden nyirkos volt és csodálatos, éreztem, hogy egyre fokozódik a nyomás és a forróság a farkamban, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre döftem belé, hirtelen mozdult valami, az árnyékok vadul táncolni kezdtek, fémes csikorgás hallatszott az utcáról, a sövény túlsó oldaláról, mindketten mozdulatlanná merevedtünk, pár szörnyű lihegő másodpercre éreztem, hogy csökkenni kezd a nyomás, lazul a húr, egy kocsi vakító fényszórókkal húzott föl a járdára, aztán halkan járó motorral, leoltott lámpákkal várakozott, tudtam, hogy senki sem láthat be a sötét zugba, mégis megtört a varázs, véget érni látszott a mágikus ritmus, éreztem, hogy lankad a faszom, és elképzeltem, hogy a sör és a whiskey rettegett lagymatagsága épp azelőtt árasztja el a testem, hogy az élvezet tetőfokára jutnék, káromkodtam magamban, és hunyorogva néztem a pojácákra emlékeztető, árnyékba borult leveleket, mintha csak engem csúfolnának, de az én kis embertanászom igazán tehetségesen értett a dolgok átrendezéséhez, nem véletlenül kefélte végig a fél világot, érzékeny és ügyes problémamegoldó volt, egyszerűen csak megrázta kecses seggét, aztán nekem hátrált, és ismét mély és töretlen egyesülésben forrtunk össze, folyt tovább a tili-toli, pár eksztatikus pillanatig vadul mozogtunk a sötéten szemerkélő esőben a levelek közti félhomályban, aztán másodszor is belassítottam, józan aggodalom kerített hatalmába, de csillogóan kedves, pucér seggű társam észrevette a tétovázást, a ritmus változását, és kitalálta a gondolataimat, az ötlött eszembe, hogy akarok-e gyereket?, most megcsináljuk a kis Káoszt, suttogta Anke lihegve, majd kicsit előrehajolt, hátrafeszítette a hátát, hogy leszedje egy kicsit a súlyt a kezéről, láttam, hogy egy rakás téglára támaszkodik, nagyon praktikus, hogy valaki odakészítette, két kézzel megfogtam a derekát, nem bírtam abbahagyni, pedig valami józan megfontolás motoszkált bennem, és elkezdtem vadul előre-hátra mozgatni a döféseim ritmusára, a ritmus újra szép egyenletes lett, csak döftem és döftem, egy kicsit még jobban szétrakta a lábát, és ahogy ügyesen beterpesztett, éreztem, ahogyan egyre mélyebben enged magába, egy pillanatra megláttam magam egy ablak fekete tükrében, a fejem oldalra billent, a testem ívbe feszült az ellenállhatatlan élvezettől, elborított a csodás és részeg baszás agresszív szabadsága, láttam Anke csillogó, erősen összpontosító tükörképét, ő is visszanézett rám, lehunytam a szemem, utoljára löktem még egy nagyot, aztán elélveztem, ragyogó fehér izzásba borult minden, ahogy némán berobbant az élvezet, és görcsösen összeszorított szám közül kiszakadt a levegő, az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam az önkéntelen nyögéseket, amelyek aztán halk sóhajokká csendesültek, a kocsi a sövény másik oldalán sebességbe kapcsolt, aztán épp olyan hangos robajjal távozott, ahogyan érkezett, pár percig még összefonódva lihegtünk, majd felöltöztünk, és hazamentünk, ahol még kétszer megismételtük a mókát, csak más pozitúrában, jut eszembe, a Béjani is tud ám mesélni az etyeki és a biai kalandozásokról, add meg neki is az emilcímem, és jó lenne a Gregoré is, de a Béjaninak nagyon örülnék.

Gondolhatod, mi történt velünk megint a hétvégén, szerencsétlenségemre az Anke elment az anyukájához, úgy volt, hogy utánamegyek tegnap este, bár vegetatív idegrendszerem nem tűri a mesterkéltség bizonyos megjelenési formáit, de előtte betértem a kocsmába, ezzel el is intéztem magam, csak azt akartam megtudni, hogy' jutok el Eindhoven mellé egy kis faluba, mindenki ott volt, és hajnal négyig ittunk, szívtunk, odalett a hajóm egyhavi törlesztése, a nagyobb baj az, hogy a fele lóvé az Ankeé volt, annyiból szerencsém van, hogy hétfőn este jön csak vissza, ha az újévben Szegeden lesztek, lehet, meglátogatunk benneteket az Ankeval, mert az egyik lehetőségünk, hogy két hetet Szabadkán legyünk, imádja a Félix muzsikáját, jó lenne, ha akkor valamikor játszana, nagy a szerelem eddig, az a szerencsém, hogy ma nem tudott visszajönni, mert ha így meglátna biztos megint lebaszna és büntetésbe tenne, ez azt jelenti, hogy egy hét no sex, holnapra, remélem, talán regenerálódok, olyan jointokat nyomtunk a Freddel, hogy az már a kész öngyilkosság, tudod, mikor a füvet nyírják, és az, ami az ollón lerakódik, az legtisztább anyag, hasisolaj, na, mi ezt bekevertük kokainnal, négyen teljesen elszálltunk, hat-hét órán keresztül csak lebegtünk, és felporszívóztunk mindent, körülbelül négy gét, ami igazán jó volt, erre az időre megszűnt minden fájdalmam, az utolsó hét nagyon keményre sikerült, azt tudtam, fájni fog, de hogy ez ilyen, azt még csak nem is sejtettem, ja, nem nyavalygok, ez van, és le kell hogy tudjam szarni, mivel tegnap az utolsó kanyimat is elittam, ilyenkor mindig még jobban nyomaszt minden, főleg az, hogy hogy' fogom megmagyarázni az Ankének a hajó árát, szép kis balhé lesz, ha nem tudok holnap estig háromszáz eurót összeszedni, sok esélyem nincs rá, de mindig ki szoktam mászni minden szarból, majd azt mondom neki, hogy bánatomban kellett innom, mert annyira hiányzott, hogy azt józanul nem bírtam elviselni, ez hihető, nem?, ki fog röhögni, mert szinte biztosan tudja, ha nincs a közelemben, akkor azonnal keresek valaki mást, tegnap is megtaláltam ezt a kis elfoglaltságot, Hesternek hívták, kibaszott jó alakja van, csak a feje, hát az borzalmas, mintha egy rajzfilmből jött volna elő, a Popeye felesége egy az egyben, és annyi izgalmat mutatott, mint egy füstölt hering, mikor reggel megláttam magam mellett, csak nyögtem egyet, Jézusom!, már megint mit csináltam, és kivel, se gumi, se semmi, pedig megfogadtam, koton nélkül soha idegenekkel, de amikor teljesen el vagy szállva, nincs semmi, ami lehetetlen lenne, most ebben a pillanatban tettem egy fogadalmat, amíg Anke van, soha nem fogok félrekúrni, be fogom tartani ez egyszer biztos, utálom a vasárnapokat, szerintem a legborzalmasabb nap a hétből, nem véletlenül írta kedvenc költőd, hogy az állami ünnep elhülyült csöndje nem különbözik a katolikus vasárnapokétól, valahogy soha nem tudtam mit kezdeni magammal vasárnap, vasárnapi unalomban profi vagyok, rám tényleg érvényes az állítólag Nietzsche által idézett mondás, miszerint „a magyar túl lusta, ahhoz, hogy unatkozzék”, de az Úr hetedik napja kivétel,  ha iszom, sikerül semlegesítenem, ha nem, ki vagyok szolgáltatva neki, leigáz és nyomaszt, ördögi erő, gyerekkoromban is utáltam, mert az anyámék ilyenkor sokáig aludtak, és nekem a szobámban kellett maradnom, én meg igenis korán keltem, mert nem kellett iskolába menni, és ki akartam használni az egész napot, hogy játszhassak.

Újra balesetet szenvedtem a kokainnal és társaival, egy hónap után, pedig már azt hittem, hogy ez velem nem történhet meg, sajnos az Anke elutazott Brüsszelbe, és egyedül maradtam, egy exbarátnőm születésnapjára voltam hivatalos, ahogy minden itteni haverom is, az asztalra egy kis piramist csináltak kokainból, ez volt a Jeni születésnapi ajándéka, a piramist látogatók ecstasy tabletták voltak, mellette pedig kis oázis fűből, gyönyörű látvány volt, nem is tudtam ellenállni neki, az a baj, hogy az ilyen dolgokat nem illik lefényképezni, néztem ezt az öngyilkossággal egyenlő mennyiséget és elkezdtem számolgatni, ennek az árából első osztályon utazhattam volna az Ankével Magyarországra, minimum háromszor, oda-vissza, ilyenkor azért nagyon hülyén bírom érezni magam, igaz, az én részemről csak hetven euró volt a kupacban, ez legalább két nap jólét Magyarországon, a kokó hatása viszont olyan, mintha az életed legeslegjobb orgazmusát megszoroznád százzal, azonban rá kellett jönnöm, hogy ez nem igaz, mert az Anke csak két nap múlva jön vissza, és ezek a szerek még elviselhetetlenebbé teszik a hiányát, lehet, szerelmes vagyok, de hogy ennyire, az már sokkk!, akkor éreztem ezt először, mikor a munkahelyemen kőzetgyapot-szigetelést kellett szegeznem a padlószint alá, két napig feküdtem a föld alatt egy ötven centiméteres résben, és ez a szar potyogott az egész testemre, normál esetben az első percekben abbahagytam volna, de most másként történt, csak az volt előttem, hogy menni akarunk Magyarországra, minden szeg egy kilométer, ez járt az eszemben, azt hittem, el fogok pusztulni, de túléltem, életemben ilyen geci munkát nem végeztem, és soha ilyen magányosnak nem éreztem magam, mint ma, megint vasárnap van, annyira utálom ezt a napot, hogy az leírhatatlan, ha egyszer olyan pozícióba kerülnék, biztosan eltörölném, a hétfőt azt sokkal jobban szeretem, pedig az az én peches napom, hétfőn semmi nem jön össze, egy hete beleakadtam valami tüskés bokorba, és tiszta vér lett az egész fejem, most ezek a sebek viszketnek a hajam alatt, de csak azért, mert vasárnap van, tegnap még nem is tudtam róla, ja, december 19-én tudtuk meg, hogy gyerekünk lesz, most itt a lehetőség a nagy attrakcióra, hogy túléljem ezt a szar májrákot, milyen lesz leélni az életemet egy nővel, mármint ugyanazzal a nővel, ez most fordult meg először a fejemben, voltam már szerelmes máskor is, de ez még soha nem vetődött föl, pillanatnyilag szeretném végrehajtani ezt a lehetetlennek tűnő elgondolást, szerintem képtelenség, semmi nem tart örökké, nagyon meg akarom próbálni, és lehet, hogy a végrehajtásban pont a rákom fog segíteni, úgy, hogy gyorsan kinyír, de látni szeretném ezt a gyereket, ha kislány lenne, egyszerűen megzavarodnék érte, mindig is akartam egy lány gyereket, volt idő, amikor úgy gondolkodtam, hogy addig kúrom körbe a világot, míg nem lesz egy kislányom, félek, ha fiú lesz, nagyon csalódott leszek, van arra is lehetőség, hogy megint ikrek jönnek, az Anke nagymamája iker volt, és azt mondják az okosok, hogy minden második generációban öröklődik, a gondok azok szaporodnak, jócskán, két csavargó gyereket vár; majd együtt kalandozunk?, ez azért jóval megnehezíti majd az utazásokat, és én mostantól tényleg nem maradhatok munka nélkül hetekig, mint eddig, magamat alig tudtam eltartani, most aztán gondolkodhatok, hogy fogom ezt megoldani, az ikreim anyja kiakad, ha megtudja, de elég, ha csak akkor, amikor már meglesz.

Azt hiszem, meg fogok bolondulni, három hete egy kanyim sincs, fingom sincs miből eszek, miből dohányzok, azt pedig végképp nem értem, hogy jutok a cucchoz, ilyenkor többet szipákolok, mint amikor van pénzem, és veszek, kurvára nem találok semmi munkát, úgy néz ki, jön a gyerek, és még karácsony előtt nagyon szeretnénk kijutni Szabadkára, és két napra Magyarországra, a JELENLEGI HELYZET szerint semmi esély nincs rá, szombaton, a regefesztiválon megint sikeres akcióm volt: a meszkalintól kinyílt a templom teteje, és láttam a holdat meg a csillagokat, olyan hangerőt produkáltak, hogy még a fák is rezegtek az épület körül, aztán otthon tértem magamhoz, de tiszta homály, hogy hogy' kerültem haza, vasárnap érdeklődtem, de senki nem tudott róla semmit, és újra K. O.!, az Anke egy kicsit őrjöngött a telefonba, aztán azt mondta, nyugodtan tömjem csak tele az orromat, amivel csak akarom, az érzékeny orromat, amiről azt merészelte mondani, hogy olyan, mint egy fogantyúba kapaszkodó utas könyöke, és ha lehet, igyam halálra magam, kedden reggel találkozunk, és megyünk az AIDS-teszt eredményéért, addigra ki kell tisztulnom, ebben a gyereksztoriban van jó is, mert ha megszületik, az Anke hivatalosítani akar Hollandiában, szerintem semmi esély rá, de ő meg akarja próbálni, vagy így akar eltávolítani a színről, annyi szar tapasztalatom volt már a nőkkel, és szerintem ő is csak nőből van, persze, ha férfi lenne, akkor nem is érdekelne, és nem is lenne terhes, lehet, a pasikat kéne kipróbálnom, itt rengeteg buzi van, és tök boldognak látszanak, csak ülök a lakásban, és azt várom, hogy fölhívjon, de tudom, azért nem hív, mert be van szarva ő is, most már tuti, hogy terhes, nekem csak még egy gyerek hiányzott, semmi más, mi az apám faszát fogok kezdeni megint egy gyerekkel, ha legközelebb találkozok vele, ki fogom rúgni, oldja meg, ahogy akarja, úgyis azt mondta mindig, hogy az  ő gyerekének nem kell apa, velem ebben teljesen beválasztott…, na, így őrjöngtem magamban tegnap, most már sokkal jobb és újra nagy a szerelem, vagyis továbbra is fogunk kúrni.

Az nagyon fontos lenne, hogy valami szállást intézz nekünk Szabadkán, december 17–18. éjszakára, mert a szállodát nem bírjuk kipengetni, ja, a szállodáról jut eszembe, tudod-e, milyen tanulságos megfigyelni, ahogy egy pincér bevonul a szálloda éttermébe, ahogy a lengőajtó küszöbén hirtelen átalakul, feszesen elegáns tartást vesz föl, s egy másodperc múlva már nyoma sem marad rajta a piszoknak, sietségnek és ingerültségnek, nesztelenül suhan a szőnyegen, miközben ünnepélyes, áldozópapi aura lengi körül, emlékszem, New Yorkban, amikor pár napot kivételesen mosogatófiúként dolgoztam egy előkelő szállodában, egy vehemens olaszra, aki megállt az étterem ajtajában, hogy leteremtsen egy tanoncot, aki, ó, a barom, elejtett egy teli borosüveget, ez velem sose fordult elő, a pincér öklét rázva üvöltözött, még szerencse, hogy az ajtó fölfogta a hangot, így a vendégek nem hallhatták, szidta a szerencsétlen kurvaanyját, apját, az összes fölmenőjét, majd kifulladva az ajtó felé indult, s miközben az ajtó felé indult és kitárta, még jó hangosan elfingotta magát, ahogy az olaszok előszeretettel teszik, ha valakit társaságban meg akarnak szégyeníteni, ezután belépett az étterembe, s egy ezüsttálcával egyensúlyozva, kecses hattyúként suhant át rajta, az ember miközben látta, ahogy elegáns pincérmosolyával meghajol, akaratlanul is arra gondolt, a vendég most bízvást restelkedik, hogy egy efféle makulátlan arisztokrata szolgálja ki, furcsa hely volt ez itt, ha körülnéztem a  kis mosogatófülkémben, vicces volt arra gondolnom, hogy csak egy dupla fal választ el az étteremtől, ahol a vendégek ültek a maguk fényes díszletei között, az asztalokon makulátlan abrosz és virágváza, a falon tükrök, aranyozott stukkók és festett angyalok, idelenn pedig, tőlük alig pár méternyire, térdig gázoltunk az undorító mocsokban, mert késő estig sosem jutott időnk arra, hogy föltakarítsuk a padlót, egész nap mosogatólé, salátalevelek, papírfoszlányok és széttaposott ételmaradék keverékén csúszkáltunk, az asztalnál tucatnyi pincér ült ingujjban, hónaljuk körül izzadságfolt sötétlett, salátákat kevertek, hüvelykujjukkal minduntalan beleturkálva a tejszínes edényekbe, izzadság- és ételszag utálatos keveréke terjengett, a tálalószekrényekben a pincérek által összelopkodott, félig már romlásnak indult, undorító ételzsákmányok lapultak, és mindez egy előkelő szállodában!, még szerencse, hogy a vendégek ebből semmit sem láttak,  mákom volt, hogy gyorsan odébbállhattam, majd a következőkben, ha időm engedi, írok a Műcsarnokról és az Ernst Múzeumról, csak józanodjak ki.

*Montázs a Vándorszakács című regényből