A hónap költője – Garaczi László: A hanyatlás dicsérete (2)
GARACZI LÁSZLÓ
A HANYATLÁS DICSÉRETE(búcsúcédulák)
II.
(8)
Ujjlenyomatokat találsz a bútorokon,
éjjel valaki tologatja az asztalt, recsegnek
a bútorok, csörömpöl a fény, apró, tipegő
léptekkel jársz körbe-körbe, kimerülsz,
de nem ülsz le, egyhelyben topogsz, ha
abbahagyod, kővé dermednél, így lassítod
a szervetlenné válást, a szoba közepén
állva szunyókálsz, hallgatod a tenger nehéz
lélegzését, megfeszíted az izmod, nem tudod
elernyeszteni, életed különleges korszakát
éled, jössz rá, és boldogan sírva fakadsz.
(9)
A gondolkodás kérdések megválaszolása és
válaszok megkérdőjelezése, ám most az egészet
kellene megkérdőjelezni, magaddal együtt,
régen a részleges tapasztalataidban megképződő
világot kellett kérdésessé tenni, most az egész
megkérdőjelezéséhez nincs már erő, ragaszkodsz
tévedéseidhez, a baklövésekhez, rögeszmékhez,
ehhez a jól berendezett, meleg otthonhoz, miért is
költöznél máshová innen, nem bánsz semmit,
nem mondhatsz magadra nemet, az vagy, amit
tettél, ami leválva rólad, másvalakit csinált belőled.
(10)
Nem ugrottad át azt a bokrot tizennégy évesen,
akkor vesztetted el könnyedséged, akkor kezdődött,
amit most másoktól kell megtudnod, ha nem
figyelmeztetnek, észre se veszed, előbb szereztek
róla tudomást, ők idézték elő a felfoghatatlant, nem
ismered még ezt a lényt, egyediséged romolhatatlan
időtlenségében élsz, s ha odamész hozzájuk, hirtelen
elhallgatnak, témát váltanak, bűntudatos arccal
szétrebbennek, valami sötét jóslatra emlékezteted
őket, a tehetetlenségre, a lankadtságra, a gyanakvásra,
a kicsinyességre, a vágytalanságra, a múlt ostoba
felhánytorgatására, a komorságra, az aberrált
tengődésre, a kifosztottságra, az elmerevedésre,
a bénultságra, a neheztelésre, a gépiességre,
bosszúszomjas és erőtlen kísértet vagy, akinek
a részvéte puszta gyengeség, aki összeaszalódhat
egy perc alatt, hogy tücsökké válva ciripelni kezdjen.
(11)
Szomorú vagy, szomorúan kelsz, szomorúan
mosakszol, eszel, beszélgetsz, szomorú mosollyal
nevetsz, fütyörészel, abbahagyod, nem fütyülgetsz
többé, nem nevetsz, elfelejtesz nevetni, nem tudod,
hogy kell, nem áll rá a szád, nem emlékszel, mire jó
a nevetés, pedig mennyit nevettél, nem érted, hogy
tudtál annyit kacagni, néha azt hitted, megfulladsz,
de ma nem nevetsz, és ha más nevet, az olyan,
mintha szamár nyerítene vagy fa dőlne a sárba.
(12)
Látod, és nem hiszed, hogy veled történik,
az irrealitásban vagy, az vagy, hogy nem leszel,
kioltás által leszel önmagad, vagy mindez mégis
mással történik, más sorsába hullsz, összetévesztve
fenséges kiszáradást az élve rothadás szégyenével,
vetkőzöl kijelölt fülkédben, indulsz a gőzbe, kiizzadni
utolsó cseppig jót és rosszat, a láthatatlanságig.
(13)
Vendégeket vársz, hetek óta készülsz, és már
az ajtóban azt hallod, hogy milyen jól nézel ki,
válaszul csipkelődő megjegyzésekkel hozod őket
zavarba, majd mondvacsinált ürüggyel, hogy le
akarsz feküdni, kizavarod őket, pedig inkább
elkóborolnál te is, eltűnnél, bizonyítva, hogy elvagy
nélkülük, különös élvezetet lelve a képzelgésben,
hogy nyugtalankodnak, hogy hiányzol, mozgó
kriptaként mész az utcán, a tömeg félreáll, és aki
közel jön, csak azért, hogy elolvassa sírfeliratodat.
(14)
Nem szeretsz rögtönözni, nem szereted az újat,
nem szeretsz dönteni, nem vagy hajlandó piszlicsáré
ügyekkel bíbelődni, szigorú naprendet alakítottál ki,
nem engedsz beleszólást, evés, olvasás, séta, pihenés,
rendrakás, mindig ugyanakkor, ugyanúgy, percre
pontosan, napi beosztásodhoz ragaszkodsz, mint
egy vallási kultusz előírásaihoz, nem érdekel,
hogy régen trehány voltál, szétszórt, hogy életedet
véletlenek és esetlegességek uralták, a dolgok most
helyükre kerültek, mindig rosszabbul csinálod ugyanazt,
de legalább ugyanazt csinálod, siklasz szokásaid
fényesre kopott felszínén, mint a jégen, a végtelenbe.
