A hónap költője – Garaczi László: A hanyatlás dicsérete (3)
GARACZI LÁSZLÓ
A HANYATLÁS DICSÉRETE(búcsúcédulák)
III.
(15)
Mondják a híreket, pörög az óriáskerék, rád
néznek, és kiürül a tekintetük, mit keres ez itt,
miért rontja itt a levegőt, ki küldte, hogy morális
fensőbbség ködébe burkolja előttünk mogorvaságát,
minden nap elölről kezdeni, a problémát elodázni,
felfüggeszteni, bebetonozódni az ideiglenességbe,
ebbe az örökös ingerlékenységbe, míg a rendszer
végleg szétlötyög, a részek elcsúsznak, és ami
kényelmes volt, kényelmetlen lesz, ami kézre állt,
kihull a kézből, naponta megtanulni ugyanazt
máshogy, jól vagy és rosszul vagy, összerak
szeszélyből az idő, majd szétszed szeszélyből.
(16)
Elfogyás vagy kivégzés, romlás vagy rontás,
teljes agykapacitásod lefoglalják e semmit nem
értő szavak, kővel kéne kitörnöd fogad, hogy
ne gúnyolják a harapóst, a tiszteletreméltó
bölcs, a locsogó szenilis képével takarni el a
nyilvánvalót, tudsz valamit, amire szükségük lehet,
ezért hagynak életben, pedig nem tudsz semmit,
amit tudtál, azonnal elévült, nullás hír vagy, és nem
gondolhatják, hogy mikor rólad, magukról döntenek.
(17)
Valami egyszerű, hétköznapi tevékenységben,
mint a mosogatás vagy a rendrakás, önkívületig
hajszolod magad, papírt tesznek eléd és erotikus
izgalom lesz úrrá rajtad, mert nem tudod leírni a
neved, nem tudod, hogy hívnak, emberi selejt, örök
viszolygásban, ki ölelné gúny nélkül e bomló
rongycsomót, begubózva, fulladásos állapotban
figyeled a pergő időt, a vég hogyan is avatná
sorssá az életet, ha előtte viccé silányította.
(18)
Vakáció a nehezen viselt komolyság után,
jog a tétlenségre, a gyermeki amoralitásra,
a felszabadult törvényenkívüliségre, fölmentés
a képmutatás kényszere alól, kivételes helyzet,
semmi sem tilos többé, megszűnnek a tabuk,
büntetlenül és jókedvűen süllyedsz saját nívód alá,
hóbortod, mániád hősi szabadságharc, hogy ne
változz növénnyé, és mikor ez bekövetkezik, élők
közt fél lábbal a földben, magatehetetlenként leszel
mindenható, tisztelet és rettegés övez, mindenüket
odaadnák, hogy a hajad reggel megfésülhessék.
(19)
Fölmérni, mennyit vagy képes elviselni, mi
lesz előtte, közben, utána, modell, hipotézis,
nem kell megfogalmazni, elnémít a szó,
a gyenge itt összeroppan vagy rossz útra
téved, visszagörbül a biztonságba, de ott is
az előrehajolást gyakorolja, az ismeretlenbe
lassulás kalandját, nem akarni, csak hagyni,
hogy hasson, érezni, amit másnak okoztál, más
kínját kínlódni, míg nem öregedsz tovább többé.
(20)
Legyőzni a vágyat, hogy öltözz, járj, zuhanyozz,
a gyötrő álmot, mikor boldogan merültél a banálisba,
a közönségesbe, a szenvedés abszurd hiányába,
ott a cipő a sarokban, amit soha többé nem veszel
föl, megmagyarázhatatlan, hogy egy irányba
megyünk és egymásban oltjuk ki magunkat.
(21)
Az emlékezésben a múlt költői jelleget nyer,
nem egyszerűen elmondod, ami volt, de újraéled,
alig várod az estét, mikor ágyba bújsz, és elmerülsz,
az emlék a korlátlan jövő birtokába juttat vissza,
de a kép fakul, elveszti üdeségét, a szépség és
a fájdalom megmerevedik, egy szobor dermedtsége
mögé bújik, valaki másnak a fájdalma és szépsége
mögé, a múlt beomlik, sivatag lesz, kiszáradt tervek,
vágyak, félelmek pora, gazdag jövővel kecsegtető,
meghódítandó jelennek indul, és üresen kongó
évszámok, érzések, nevek múltjaként végzi.
