A legsokoldalúbb nagyúr
A Duna Palota Széchenyi termében, Ács Margit elnökletével rendezett konferencia első ülésszakán Bánffy Miklós munkásságának történeti, politikai, és művelődéstörténeti jelentőségét járták körül az előadók: Dávid Gyula, Filep Tamás Gusztáv, Major Zoltán és Szász László. A „sokarcú zseni”, az író és művész alakja a második szekció előadásaiból bontakozott ki a maga teljességében. Boka László, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója előadása címébe is beemelte Schöpflin Aladár szavait: a „legnyugtalanabb kísérletező” jelzőjét Bánffy Miklós nem véletlenül érdemelte ki az irodalomtörténésztől. Boka László előadása első részében e merész újítót mint „reneszánsz egyéniséget, polihisztort, zsenit” közelítette meg, akinek életműve méltatlanul került feledésbe minden korszakban. Bánffy „viszolygott az ideologikus, sematikus gondolkodásmódtól” – hangsúlyozta az előadó, s talán épp ezért lehetett a nagyon sokfelől érkező írókat tömörítő Erdélyi Helikon egységének megteremtője Kuncz Aladár mellett.
Egy minden szempontból kivételes magyar főúr (Kép forrása: Wikipédia)
Az 1942 júniusában, Kolozsvárt rendezett Erdélyi Művészeti Hetek köszöntő beszédében – mindamellett, hogy Bánffynak meg kellett adnia a császárnak, ami a császáré, és megemlékezett Gömbös Gyuláról – a magyar szellem oszthatatlan egységéről beszélt, arról a szellemről, melynek egy hazája van – emelte ki Boka László. Kuncz Aladárral együtt az elitté válást tartotta a megmaradás kulcsának, és ahogy Babitsnál, úgy Bánffynál is mindig együtt jelenik meg európaiság és magyarság kérdése. Annál a Bánffynál, aki ’44 után is Erdélyben maradt, és akinek 1926-os visszaköltözését oly sokan szemlélték gyanakvással – mint arról Ligeti Ernő Súly alatt a pálma című kötetében olvashatunk.
Bánffy kiegyensúlyozó személyiség volt, épp ezért ki is szorult mindenhonnan
Bánffy Miklós folyamatos meg nem értettséggel küzdött, újra és újra félreállították, pedig az Erdélyi történet első része 1934-ben (abban az évben, amikor Babits az európai, Szerb Antal a magyar irodalom történetét írja) olyan művekkel jelenik meg együtt, mint József Attila Eszmélete, Tamási Ábel-trilógiája, Szentkuthy Miklós Prae-je, vagy Máraitól az Egy polgár vallomásai… Megannyi különböző világ, melynek szerves része Bánffy Erdély-műve is, mégis elsikkad a többiek árnyékában. A ’37-ben megjelenő 2. rész még kevésbé számíthat sikeres fogadtatásra. Bánffyt Babits és Németh László sem dicsérte igazán, a „szürke sokadrangúság” vádja mélyen igaztalanul feledtette el az irodalomtörténettel.
Épp kívülállása okán nem válhatott soha divatossá, elismertté; egy református királypárti, aki Kossuth helyett Széchenyit és Deákot tekinti példaképének, egy a magyarság mellett elkötelezett hazafi, aki felveszi a román állampolgárságot. Mire íróként favorit lehetett volna valamely kánonszegmensben, az idő másokat dobott fel és tett népszerűvé. „Sivár és szűkszavú recepciója” nagyban Illés Endre kritikájának következménye, melynek köszönhetően elterjedt a dilettáns író hiedelme. Az életműről szóló tanulmányok sorából Boka László kiemelte Örley István és Márkus Béla műveit, akik találóan ragadták meg Bánffy kirekesztettségének okait. Örley szerint rangja egyszerre előnyös és hátrányos ajánlólevél volt; Márkus Béla pedig így összegezte az életmű fogadtatását: a politikusok kiváló írónak, az írók kiváló politikusnak tartották. Boka László aláhúzta: Bánffy írói és politikusi pályája szerves egységet alkotott egész élete során. A kortárs recepciók sorában Tamás Gáspár Miklós szemére veti egy tanulmányában, hogy a háború után antifasiszta partizánnovellákat közölt. Boka László emlékeztetett: Erdély legrangosabb földbirtokosának megalázva, megszégyenülve kellett elbúcsúznia az utolsó publikációs lehetőségétől is, de a minőség igénye mindig vállalható maradt számára a legnehezebb időkben is.
Ideje, hogy az Erdélyi történet méltó helyére kerüljön az irodalomtörténetben
Az idő rövidsége miatt az előadás második részében Boka részletes elemzés helyett röviden összefoglalta Bánffy Erdély-trilógiájának jelentőségét. Főművén, mely először 5 részben jelent meg, közel tíz évig dolgozott az író. A regény méltó társa Babits Halálfiai és Kassák Egy ember élete című művének, benne a teljes összeomlás felé sodródó Magyarország 20. század eleji tablója elevenedik meg: a Szabadelvű Párt széthullása, a balkáni háború, a szarajevói merénylet, a Monarchia felbomlása. Bánffy epikus visszatekintése számvetés, a műben ferde tükröt tart a vezető politikai réteg, saját társadalmi osztálya elé. Bánffy később többször emlékeztetett a veszélyre, miszerint a szellemi elit nem veszi tudomásul, hogy visszajutott a háború előtti mocsárba, a vezető politikusokat pedig ugyanazok a tusakodások foglalják le, mint a századfordulón. A regényt Szegedy-Maszák Mihály kiemelkedően jelentős műként értékelte, melyet különös árnyaltsága és időszerűsége emel örökérvényűvé.
Bánffy Miklós életművének nagyobb lélegzetű összefoglalása a mai napig nem jelent meg – hívta fel a figyelmet Boka László, hozzátéve: a diákoknak szóló Irodalomtörténeti atlaszban még csak meg sem említik. „Az elfeledettség azonban nem terhelheti örökké ezt a ragyogó életutat” – foglalta össze előadása üzenetét az irodalmár. Schöpflin „irodalmi csemegének” nevezte Bánffy trilógiáját, s e találó elnevezést az egész életműre kiterjeszthetjük – zárta szavait az előadó.
A bonchidai kastély, melyet 1943-ban a németek, miután tudomásukra jutott, hogy Bánffy Hitler-ellenes erőkkel tárgyalt Bukarestben, lebombáztak (Kép forrása: Wikipédia)
Balázs Imre József, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa Bánffy Miklós Reggeltől estig című kisregényét elemezte a korabeli művészregények modernitása szempontjából. Balázs tíz évvel ezelőtti doktori értekezésében kezdte kutatni a témát, elsősorban Bánffy, Dsida és Kuncz Aladár műveit elemezve, ekkor talált rá erre az elfeledett kisregényre. A 20-as, 30-as évek művészregényei nagy lehetőséget jelentettek az íróknak, hogy csatlakozzanak a modernséghez – hívta fel a műfaj jelentőségére a figyelmet a kutató. A 20. század eleje az új művészeti szerepek és formák megjelenésének ideje: gondoljunk csak a clown, az artista, vagy a filmművészet felbukkanására. A művészregény egyszerre formává és anyaggá is válik, az önreflexió fontos terepévé – ekkor születik Kosztolányi Esti Kornélja és Bródy Sándor Rembrandtja.
Bánffy Miklós egy művet tett meg kisregénye "főhősének"
Balázs Imre József a szakirodalomból kitért Harkay Vass Éva kötetére, melyben a szerző megállapítja, hogy e művekben felerősödik a századforduló szépségkultusza, valamint főszerepet kap a metanarratív jelleg, vagyis a „regény a regényben” alaphelyzet; tipikus konfliktusuk a művészet és az élet szembeállítása. Jósika, Kemény, Jókai művei után Justh Zsigmonddal, Krúdyval, Kosztolányival, Szentkuthyval köszön be a művészregények virágkora, és ide sorolhatjuk Bánffy Miklós 1927-es kisregényét is, a Reggeltől estiget. A mű és a műfaj az erdélyi irodalomban sem rokontalan: Szántó György, Karácsony Benő, Tamási Áron, Tabéry Géza, Ligeti Ernő is leteszik az asztalra a 20-as, 30-as évek művészregényeit.
Bánffy művében curriculum vitae-szerűen vázolódik fel egy idős ikerpár, Mária és Magdolna története, akik zeneszerző mesterük, Walter művét, majd emlékét „menedzselik”, s időskori, már-már rituális sétáik során tartják ébren emlékezetükben a mestert. Bánffy a művész személye helyett magát a művet állítja középpontba, melynek értékeit a nővérek fanatikusan védelmezik. A kisregény iróniájára Gál Gábor mutatott rá elemzésében, mely nem szövegszinten, hanem strukturálisan jelenik meg – tette hozzá Balázs Imre József. Walter, a zeneszerző alakja, mint szabálytalan zseni a romantikus művészregények öröksége, Wagner iránti rajongásában pedig ott rejlik a nyugtalanság, a modernitás problémaérzékenysége.
A Reggeltől estig már címében is modern regényszerkezetre utal
A Reggeltől estig sorolható akár az „ördögregények” csoportjába is, hívta fel a figyelmet az előadó, és a Mester és Margaritával, a Dorian Gray arcképével, valamint a Doktor Faustusszal állította párhuzamba Bánffy kisregényét. De kapcsolódott a korábbi előadás magvát képező Erdélyi történethez is, a Walteren elhatalmasodó őrület ugyanis sokban emlékeztet az őrült férj alakjára a trilógiából. Balázs Imre József befejezésképp felsorakoztatta a kisregényből a modernség formai és tartalmi jegyeit, első helyen az emlékezéstechnikát említve – a műben a nővérek emlékezései napszakok szerint váltakoznak. Bánffy tehát felbontja a lineáris időrendet, de a váltakozó nézőpontok összjátékát is mesterien valósítja meg. Az ikersors ábrázolásában megteremti az azonosság és a különbözőség szimbolikáját, nem utolsó sorban felteszi a korszak nagy kérdését: az önmagunkkal való azonosság lehetőségét.
Amiben az író vitathatatlanul újat hozott a magyar irodalomba e kisregényével, az a művész mellett ténykedő „menedzser” alakjának (a nővéreknek) a középpontba állítása; a párhuzamos perspektívák egybeszerkesztése; az asszociativitás hangsúlyos szerepe (az emlékeket előhívó tárgyak felvonultatása); valamint, hogy a zene immár nem csak témája, de formája is a műnek – maga a struktúra is zenei szólamok megkomponált összhangja.
A 2. szekció záró előadásával, és egyben egy kis „csemegével” (hogy Schöpflin szavaira utaljunk) Szinetár Miklós rendező, professor emeritus lépett a pódiumra. Szinetár elmesélte, miként került bensőséges viszonyba Bánffy Miklós hagyatékával. Amikor igazgatása alatt az Operaházban Bánffy Miklós, az Operaház egykori intendánsa 120 éves születésnapi megemlékezésére készültek, „egyre közelebb kerültem zseniális elődömhöz” – fogalmazott Szinetár Miklós. A megemlékezéshez az anyaggyűjtést Marosi Ildikó, erdélyi irodalomtörténész javaslata alapján kezdték meg, a munkába később besegített Benkő Samu is. Szinetár megvallotta: ahogy alaposabban megismerte az életművet, nemcsak hogy azonnal rokonának érezte az erdélyi grófot, de lenyűgözte a „csodálatos, megismételhetetlen” örökség, melyet ez a páratlanul sokoldalú művész és politikus hagyott maga után.
Két Miklós az Opera élén - csaknem száz év különbséggel
„Hogyan tekinthette elődjének a magamfajta szegény, Bérkocsis utcai gyerekként felcseperedett ember a dúsgazdag erdélyi mágnást?” – tette fel a kérdést a rendező, majd Sarastro szavait idézte a Varázsfuvolából, amikor az így válaszol Taminóval kapcsolatban a „De hiszen herceg!” felkiáltásra: „Több annál, ember”. „A magyarság sem születés kérdése, ahogy a grófság vagy a hétköznapiság sem. Illyés szavaival: az a magyar, aki vállalja. E vállalás erősebb, mint bármilyen más ködevés” – folytatta gondolatmenetét Szinetár annak kapcsán, miként lehet a legegyszerűbb embernek is rokona Bánffy Miklós. És hogy valóban az tudott lenni, mert sokoldalúságával, elfogulatlanságával, széles látókörével mindig elkerülte a provincializmust, arra a rendező legnagyobb példaképeit vonultatta fel, akiknek fő vonásai mind megegyeznek Bánffy erényeivel.
Szent László, aki az István-kultusz megalapozásával ráébredt, hogy szükség van egy mitikus példaképre. Könyves Kálmán, aki a legnagyobb sötétség közepette ki merte mondani, hogy „boszorkányok márpedig nincsenek”. IV. Béla, aki a tatárjárás után újjáépítette az országot. Mátyás, akiről legendák sokasága maradt fenn. Petőfi, akinél együtt járt tehetség és erkölcs. Görgey, aki vállalta, hogy hazaárulónak nevezzék, mert tudta, hogy csak így segíthet az országon. Deák Ferenc, aki a kiegyezéssel megteremtette Magyarország felvirágzásának esélyét. Az aradi tábornokok, akiknek sorsa példázza, hogy mindenféle származással lehet együtt, egy ügyért harcolni.
Szinetár filmjében remekül ragadta meg a gróf alakját
Szinetár kitért Bánffy zenei tevékenységének érdemeire is: ő nyitotta meg az Operaházat Bartók művei előtt, rajztehetségét nagyszerű díszlet- és jelmeztervekben kamatoztatta. A „meglepetés” néhány filmrészlet volt „A Nagyúr – Bánffy Miklós” című, Szinetár Miklós rendezte 2001-es tévéfilmből, melyben Huszti Péter alakította az író-politikust, és a kosztümös jelenetek narrációval kísért korabeli filmfelvételekkel, rajzokkal, fotókkal, dokumentumokkal váltakoznak.
A filmrészletekben plasztikusan életre kelt az a „felforgató” alak, író-szerkesztő, politikus, operaházi igazgató, akit megalkuvást nem ismerő gondolkodása, modernsége, pártatlan embersége miatt sehol nem fogadtak be és nem érettek meg igazán. Az első részletből az operaházi intendáns „berobbanását” ismerhettük meg: Bartók Fából faragott királyfiját és annak színpadra állítását kezdetben tökéletes értetlenség és felháborodás fogadta. A siker végül Bánffy elszántságát igazolta. A 2. filmrészletből külügyminiszteri tevékenysége részleteire derült fény: Bánffy mögül idővel még Bethlen István is kihátrált, pedig kivételes diplomáciai érzékének volt köszönhető a Romániai Magyar Népközösség létrejötte, Sopron Magyarországhoz csatlakozása a népszavazással, a tárgyalások megindulása egy új kisebbségi törvényről. A záró részletben látott torokszorító jelenet játékfilmes feldolgozása volt Bánffy főműve egy epizódjának, melyben a már haldokló, idős grófnőt kerekes széken tolják ki a mezőre kedves méneséhez, és míg az asszonyt megismerő, hű állatok tenyeréből eszik a kockacukrot, gazdájuk csendesen örök álomra szenderül.
Bánffy nemcsak a politikában volt kiváló diplomata, szót értett a hiú énekesnőkkel, prímabalerinákkal is
A konferencia záró ülésszakában Bánffy Miklós politikai, színházi, építészi és képzőművészeti munkásságát ismertették az előadók.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
Kapcsolódó anyagok:
