Akasztják a hóhért; Robert Capa egyik emblematikus fényképe éppen az ő saját portréja. Ritka szerencséje volt, hogy alkotótársa, Tara elkészítette ezt a felvételt. A lényegre tapintott rá, nem fényképezőgéppel az arca előtt vette lencsevégre a híres fotóst, hanem filmfelvevővel (Robert Capa by Gerda Taro). És ez nem véletlen. Capa fotói vetekszenek a mozgófilmmel, sőt, többek is annál; egyetlen kockába képesek besűríteni egy ember, egy ország, egy nép, az értelmetlen háború történetét.

A fénykép egészen új kelléke a történetírásnak. Lehet csalni vele, mint mindennel, amit egy zseni feltalál, s amit a politika kisajátít; de lehet bizonyítani vele, inkább és jobban, mint szóval és írással. Száz és száz olyan fényképre emlékszünk e történelmi közelmúltból, melyek világhírű elvbarátok politikai és emberi idilljét bizonygatják; a fénykép megmaradt, az idill hősei időközben hátba támadták egymást. Ezek a nagy politikai fényképek majd mindig derűsek. Az ábrázoltak férfiasan, szeretettel és hűséggel pillantanak egymás szemébe. Tudják, hogy a történelmi sikerhez barátságos arcot kell vágni, utolsó pillanatig, amíg lehet." (1)

Fejünkben pereg a film. Tudjuk, mi lesz a katonával, akit ledobnak ejtőernyővel az ellenséges területre, most még mosolyognak, szájharmonikáznak, máskor kártyáznak, sakkoznak, miközben ők is csak sakkfigurák, parasztok, gyalogosok, bármilyen harci osztagba tartozzanak. Mennek az első sorban és ritkán érik el a tábla végét, és ha mégis, akkor lecserélik őket, a tábornok, aki irányítja a hadműveletet, új figurát helyezhet a csatatérre. Ha van még, ki harcoljon és nem került minden kiirtásra.

Látjuk a romokat, rengetegszer látott motívum a háború borzalmairól, következményeiről, Capánál ez másként van (Ukraine. August, 1947. Couples dancingbarefoot, on a collective farm).  Az ember és lerombolt környezet közötti történet előttünk bomlik ki. Az élet megy tovább, a romok, veszteség és rombolás ellenére. Nők nőkkel táncolnak, tudjuk, hogy miért. Van szinte kedélyes fénykép, orosz katona bizniszel, karórát akar megszerezni, megvenni, bár van karján óra. Régi szép idők, mondhatnánk, mi, háború után születettek, akik csak azt a kifejezést ismerjük, davaj csász, akkor már senki se mosolygott, alkudozott, nem addsza-nesze! volt, hanem véresen komoly. A titokzatos technikát, és az időt akarták megszerezni a kiskatonák, mintha ezzel kevésbé járt volna le az idejük, ami fölött mások rendelkeztek. Nem védhette meg őket akárhány, pontosan járó karóra se. Rodcsenko tudja: a fénykép nem a valóságot ábrázolja, hanem a hozzá való viszonyt. A kép nem mesél és nem ír le semmit, hanem létrehoz. (2) Robert Capa is tudta ezt. 

Látok egy körhintát, ebben is benne az idő, az örökös körforgás, a meg nem érkezés, az úton levés. A kompozíció ugyanakkor félelmetes is, ha jobban megnézzük a felvételt, mivel olyan szögből vette fel Capa, hogy a háttérben lévő villanyoszlop géppisztolyként meredezve figyelmeztet, nem ártatlan játék ez, hanem vásári mulatság inkább, ahol nem plüssmacikra, pléhpapagájokra lőnek (Körhinta).

A fotográfia lényege a nyelv lett, ez a valója, ez ő maga. S bár minden emberi alkotás egyben nyelv is, a fotót tőlük az különbözteti meg, hogy univerzális. Nem egy önmagán belül, a saját törvényei szerint szerveződő – mégoly bonyolult – jelrendszer, hanem olyan, ami rendre átlépi ‘műfaji‘ határait. (3)

A játék és az út, az úton levés Capa életelixírje. De nem hiába van úton, filmtekercsei beszélnek helyette, ahogyan Kerouac egy közel negyvenméteres tekercsre írta megszakítás nélkül, egybefüggő szövegként, szinte egy szuszra az Úton című könyvét. Ugyanaz az életérzés. Mindig úton lenni.  Szerettem volna, ha van egy zsákom, amiben benne van minden, ami ahhoz kell, hogy aludjak, ellakjak, egyek, főzzek, vagyis egy szabályos konyhát és hálószobát akartam a hátamon cipelni, és el akartam menni valahová, ahol tökéletesen egyedül vagyok, ahol belenézhetek az elmém ürességébe, ahol egyformán távol lehetek minden ideától. (4) 

Közel menni a dolgokhoz. Capa ezt tette, ez volt az egyik titka, amit sokszor el is mondott, és ez lett a veszte is. Nem tehetett mást. Nagyon közel ment, minden figyelmeztetés ellenére. Megteremtette saját legendáját. Az ilyen férfiak nem párnák közt halnak meg. Legutolsó fényképe 1954. május 25-én készült, az indokínai háborúban, mielőtt rálépett volna a gyilkos aknára. Első látásra nem tudni, hogy támadnak, vagy menekülnek a katonák, hátból látjuk őket. Nem véletlen. Már nem kerül a katonák elé, szemtől szembe. Mégsem a hátát mutatja nekünk. Minden fotójáról ő néz szembe velünk, nem rebben a szeme, és nekünk állnunk kell a pillantását.  Kockáról kockára. Vagy akár egyetlen fotón is.

A fénykép ősz hajú, pettyes blúzos asszonyt ábrázol; aszténiás típus, kiálló csontozatú, szeme valószerűtlenül nagy és sötét. Látszik, hogy görcsösen igyekszik betartani a rendőrségi előírást: semmi profilba fordulás, a kép csak akkor elfogadható, ha egyformán lehet kivenni a két fület. (Vagyis éppen egy árnyképre hasonlíthat a legkevésbé.) (5) 

Kíváncsisága egészen Oroszországig (Szovjetunió) viszi, Steinbeckkel, könyvet is írnak a háború után. Illyés a háború előtt van ott. És sokan mások. A termelőszövetkezet romos karámjainak támaszkodó szőke kislány hontalansága szíven üt (Ukraine. 1947. Girl sitting on wooden fence on a collective farm). Mögötte lyukas fedelű ház, mintha szú rágta volna szét a tetőt. Ez nem háborús maradvány, a háború előtt is így nézhetett ki. Időben közelibb kép Haifából a válasz (Upon their arrival, immigrants are placed in reception camps, until housing is found for them. Haifa. 1949). Lehet előzmény is, nem tudom. Nézem az öregembert, kezében bőrönd, derékmagasságban tartja, nem lehet súlyos, mert különben nem tudna vele menni. Hátán csomagok, meggörnyedve halad, lépése széles, nem szaporázza, nem akarja kimeríteni magát. Mennie kell, de még messze a cél. Ha van célja egyáltalán. Háttérben a sátor, a vándorlás, az ideiglenesség tárgya. Menekül, hogy honnan, nem tudni, csak sejthető. Az ő alakja testesíti meg a háborút. Nem kapott golyót a lábába, karját nem lőtték szét.

Háborúban az igazság az első áldozat. És az információ erősebb a golyóknál. Felvetődik bennem, hogy a kép miként lesz a propaganda és mások hazugságainak sokszínű, találékony kifejezőeszközévé. Capa propagandafotós lett volna? „A fénykép az igazság pillanata. De a film másodpercenként huszonnégyszer igazság” – mondja Bruno Godard filmjében, a Kiskatonában. (6) A Hegy Lelke című Ottlik-novellában a belső kép az elsődleges, mely a külvilág érzékelésekor keletkezik, illetve annak értelmezésekor emlékképpé válik. A világ megismerése e kettő egymásra vetülésekor történik, amelynek révén a vágy és valóság ütközését tapasztaljuk meg. (7) A jelen hogyan is változik múlttá, részben az emlékezés által és annak ellenére. Bennünk a kép, amire vágyunk, bennünk a valóság, amelyről nem tudunk igaz és elfogadható képet rajzolni. Nézte a lány árnyékát, amint ferdén, jobbra-balra hajlott az öreg kövezeten, megnyúlt, és újra eltűnt. Milyen gyerekesen kedves, kislányos alakja van, a torz árnykép is világosan mutatta, mennyivel szögletesebb mellette Mónika. (8)

Fotóival nem a történést illusztrálta, hanem önálló képtörténetet teremtett. „Újraolvasásuk” kevésbé szolgálja új válaszok adását, hanem sokkal inkább a publikálási kontextus ismeretében a történet újra megfejtését. A háború borzalmát egyetlen gyerek arcában képes volt megtalálni és fényképezőgépével rögzíteni, megőrizni. Nem képeket fotózott, amelyek filmekre emlékeztetnek, mint Cindy Sherman “Untitled Film Stills”  fiktív standfotói, hanem olyanokat, amelyek azt a hatást keltik, mintha a mozivászonról szakadtak volna ki. Filmcsendéletek a szó szoros értelemben. De nagyot szólnak. Miért sikerült Capának elérnie ezt a csodát? Hatás, precizitás, technika hármasa. Bár Capa nem használt vakut, de a fénnyel úgy játszott, hogy a világítás, ami nem tudjuk, honnan is jön, mély árnyékokat vet, filmélményeinket felelevenítve, és másrészről, nem képet, hanem filmet fotózott. Úgy tűnik, az emberek valóságosan is mozgásban vannak, cselekednek és nem plakátszerű kulcsjelenetekbe merevednek, autentikus mozgásuk élettel tölti meg a képet és ezáltal történetet mesélnek el.

Persze Capa képei a spanyol polgárháborúból és a második világháborúról nem háborúellenesek: mindkét esetben támogatta az ügyet, amit fotózott. 1945 után Capa nem talált még egy háborút, amiben hinni tudott. “Robert Capa kicsit gondatlan fotóriporter volt, de nagyon gondos ember… Hagyott maga után egy termosz konyakot, néhány jó öltönyt, egy gyászoló világot és a képeit, köztük a modern kori történelem legjobbjait. Hátrahagyott még egy legendát is, amire nincs más leírás, mint – Capa.” – John Morris. (9) 

„…vannak fotósok, akikre a képzőművészet igényt tart, és vannak képzőművészek, akikre a fotóművészet tart igényt.” (10) Szerintem Robert Capára mindkettő igaz. Egyszerre.

 

 

Kölüs Lajos

Esőtető

A nyitott esőtető nem véd a szél ellen, átfúj alatta, és hideg időben fázni kezdesz. Az esőtető mégis időjárásálló, mert az esőtől véd. Lehessen várni valakire a novemberi esőben. Néha esővíztől koszlik, vagy rohad a teteje. Ez is egy kép - Tetők, kémények fölött, a szemcsés végtelenben, elmosódott, széltől fútt, kicsi léghajó. Ballonja már átúszott a képhatáron. (11) A mítosz is hasonlít az esőtetőhöz. Valami ellen nem véd, de mégis időtálló. Mítosz nem 'van'. Mítosz születik. Ha nem utcabálból, sártenger falunapból, kislánynak lovacskából, akkor egy kupac törmelékből. Közös kudarcból. Közösségből. (12) Robert Capa mítosz is meg közösség is. Nem azért, mert magyarnak született, nem azért, mert fotós lett, a világ valaha élt egyik legjobb fotósa. A szemlélete miatt, hogy akkor is ott van a képen, ha nem látjuk, hogy ott van. Beleivódik a vonalakba, az átlókba, a fénybe, az árnyékba. A kompozícióba.

Minthogy nem volt az a rossz szokásom, hogy sátramat izzó széndarabokkal fűtsem át, ruhástul lefeküdtem cölöpökön álló ágyamra, szememre húztam cserkesz kucsmámat, beburkolóztam subámba, és abba a sajátos, mély és nehéz álomba merültem, amely a veszély előtti félelem és nyugtalanság perceiben szokta elnyomni az embert. A másnapi események tudata hozott ebbe az állapotba. (13)

A háború olyan, mint egy öregedő színésznő - Egyre veszélyesebb és egyre kevésbé fotogén"  Phillip Knightley ezzel az a Capa-idézettel kezdi Capa’s greatest creation: himself (Capa főműve: önmaga) című írását, amelyet 2002-ben a British Journalism Review közöl: „Előbb legyünk túl a rosszon. Robert Capa hazudozott, megrögzött szerencsejátékos és depresszív iszákos volt, fogyasztotta a nőket (elsősorban a prostituáltakat). Kihasznált mindenkit, szószegő volt, és amikor az Egyesült Államok Külügyminisztériuma, azzal a váddal, hogy kommunista, bevonta útlevelét, feljelentett egyeseket, hogy visszakapja azt.” Visszakapja.  Capa nem csak fotós, hanem ember is, olykor halálmegvető bátor, olykor gyenge, kiszolgáltatott. Fényképezőgéppel a kezében jön rá, hogy valójában egy fegyvert tart a kezében (14), amit használnia kell, akár akarja, akár nem. Ekkor alakul ki a saját látásmódja, amellyel a világra tekint, bár kicsit meg van illetődve, talán túlságosan sok benne az ellentmondás. Az, ahogy a dolgokat nézzük, egyben azt is jelenti, hogyan gondolkozunk, és hogyan viszonyulunk az élethez. (15)

…a fénykép mintha nem csupán leképezné, hanem valamiképpen megőrizné a valóságot; képes lenne arra, hogy amint azt a Barthes-ot olvasó Derrida írja, „átlyukasztja az analógiák, a hasonlóságok, a kódok reprodukciójának – és produkciójának is – felszínét.”A fotográfia ezek szerint nem kép, hanem töredék, a valóság egy szilánkja, „világból kiszakított talált tárgy”. (16)

Márai 1945-ben, amikor hazatér Leányfaluról, és meglátja a Mikó utcai házát, akkor jegyzi ezt föl: "Egy utcasarokról megpillantottam a romokat, azt, ami a házból és a lakásunkból megmaradt. A lépcső, mely emeleti lakásomhoz vezetett, leszakadt, a törmelékdombon át valahogy felmászok az emeletre. Szobámban a kályha romjai között megtalálom a fényképet, mely Tolsztojt és Gorkijt ábrázolja a jasznajapoljai kertben. A séta alkalmával, amikor ez a kép készült, mondotta Tolsztoj Gorkijnak, már nyolcvanéves vagyok, és sírnom kell, amikor arra gondolok, hogy hiába írtam mindent, az emberek nem tanultak semmit, és nem lettek jobbak. A fényképeket zsebre vágom." (17) Ennek azt hiszem, nagy jelentősége van, hogy a fényképeket zsebre vágom, hiszen ne feledjük, hogy ez a lakás gyakorlatilag teljesen elpusztult a több ezer kötetes könyvtárával. Márai ebből csupán néhány kötetet tudott kimenteni. De ezeket a fényképeket zsebre vágja. Nem véletlenül. Már az 1930-as évek legelején Dormándi Lászlóval Oroszország – amilyen volt, amilyen lett, és amilyen most címmel fotóalbumot állít össze. Az album a német olvasóközönség számára készült. 2003-ban adták ki Magyarországon.

Nem akarjuk meg nem történtté tenni az árnyak sorsát, már csak azért sem, mert azokkal értünk egyet, akik szerint az embermilliókat árnyakká változtató bűncselekmények nem történtek meg. Nem mintha nem mentek volna végbe, ellenkezőleg: minél inkább végbementek, minél inkább elkövették őket elkövetőik, annál kevésbé történtek meg, mivel banalitásaikkal együtt sem értelmezhetők az emberi történés keretei között (Márton László: Árnyas főutca).

Capa képei mindig megkomponáltak és mindig kifejeznek valamit. Bármit is választ ki, bármire is fókuszál, érzéseket, gondolatokat közvetít. Ez csak látszólag véletlen. Nem mondanám ösztönös elemnek, de rutinnak sem, ahogy egy autót vezetünk. A vizuális gondolkodás és látás olyan képességével rendelkezett, amely révén pillanatok alatt tudott dönteni, mit fotózzon le, honnan és mikor. A mi szemszögünkből, akik közül kevesen vagyunk tisztában azzal, miért fontos a szem mozgását megvezető vagy behatároló elemek, alakzatok, területek, fényértékek kontrasztja, textúrák, a felszín anyagminősége, árnyalata és intenzitása, irányok (függőleges, vízszintes vagy átlós, méretek). Az egymáshoz viszonyított elemek nagysága. Capánál mindig megtalálható a fókuszpont és mindig világosan értelmezhető a téma, amit felvet, megjelenít. A lényegre koncentrál, még a zsúfolt képein is. Capa nézőpontja a mi nézőpontunk, a fényképezőgéppel mozgunk, figyelmünk a kép részévé válik, benne lakozik. Beléptünk a képbe anélkül, hogy tettünk volna egy lépést előre, hátra, oldalt, vagy bármilyen irányba. Észre sem vesszük, hogy elhagytuk a felesleges dolgokat, alig maradnak zavaró elemek. Figyelmünk célba ért. Valami vezette tekintetünket, ellentétet, feszültséget keltve. Képei stabilak, nyugalmat árasztanak, dinamikusak, felemelőek, ott van bennük az ismétlés, a nagyszerűség érzése és a ritmus.

Csakhamar kivett egy fényképet is, mely – nem kis meglepetésemre – egy kutyát ábrázolt. Szájam csücsörítve nézegettem a fényképet, mint rajongó kutyabarát. De észrevettem, hogy a kalauz ezt nem helyesli. Úgy rémlett, hogy egyenesen haragszik erre a kutyára. Hát én is elkomorodtam, s a kutyára vicsorítottam a fogam. (18) Egyszerre vagyok én és másvalaki. Az, akit látok, fiatal és idegen, akit érzek pedig, ideiglenes. (19)

Morris szerint, hogy nem mutatták meg [a szenvedést], fotóriporteri bűn volt. Mint Legyen meg a kép című visszaemlékezésében írja: “Az egyik ok, hogy az első világháború olyan sokáig tartott, hogy nem láttunk róla fotókat.” (20) Mivel a szövetségesek abban a háborúban jobbára teljesen betiltották a sajtófotózást, a civilek jóformán egyáltalán nem tudták, mi zajlik a lövészárkokban. A holokauszt is a fényképezőgépektől elzárva történt: csak 1944-ben, amikor már szinte véget ért, tudósított róla először a Life egy sorozattal, amin csontokkal teli kemencék és üres cipők voltak. “Szomorú, hogy a történet hátra került a 34. oldalra, szemben egy Campbell leves-reklámmal: ‘Hogyan készíts főételt egy szendvicsből’.” Mire a fotók elkezdték az amerikai néphez közvetíteni a borzalmakat, addigra már késő volt”. Morris ugyanakkor emlékeztet, hogy Capa sem teljes valójában mutatja meg a háborút. Igaz, hogy Capa mindig az embert mutatta a háborúban a fegyverek és tájak helyett, csak nagyon ritkán mutatott vért és borzalmakat. “Capának nagyon sok képe hősies,” mondja Morris. “Nagyon együtt érzők azokkal, akik lőnek. De ugyanakkor könyörületes az ellenséggel is.”

Isten ugyan a fény univerzumában sem föllelhető, a fény mégis az ő leghitelesebb hasonlata. Az értelmezés szempontjából mulatságos kis előnyt jelentett, hogy nem csak író voltam előző életemben, aki a szavak értékével és értékelésével foglalkozik, hanem fényképész, aki a fény mibenlétével. (21)

Én vagyok a tükör nélküli helyiségben a fürdővíz színén úszkáló gondolat. (22) Nem akarok és nem is tudok kijavítani semmit, hiszen nem tudom, mi történt, így tehát fabulálnom kell, kitalállak téged és őket… (23)

Néha nincs retus, nincs javítás, másolunk úgy, ahogy van, ahogy adódik. A mai világ a photoshoppal más, retusálható, javítják, széppé teszik. Robert Capa is ezt tenné ma? Nem tudom. Talán igen, talán nem. Inkább nem. Fejemben az jár, kik tudtak róla és miért itthon? A spanyolosok, Rajkék, később az emingrások, Faludy, Koestler? Talán Márai is tudott róla, nem beszélve Wass Albertről? Ahogy André Kertész is visszatér hazai földre, Capával is ez történik. Külön múzeuma lesz. Kár, hogy utóbb, kár, hogy későn. De jó, hogy lesz múzeuma, közelebbről szemügyre lehet venni a hagyatékát. Technikáját nem lehet ellesni, oda háború kell, zivatar, füst és vér, és a kikerülhetetlen halál. Vukovár, Szarajevó közel van, időben is, térben is, emlékészünk a halottakra, a házukból kizsuppolt horvátokra, szerbekre? És nem beszéltünk Koszovóról. A közelség nem mindig jelent tudást, ismeretet. A felejtés gyorsan megy. Capa képei bejárták a világot, az agyakba vésődtek, közel hozták azt, ami akkor távolinak tűnt, érthetetlennek, felfoghatatlannak. És marad a fürdővíz színén úszkáló gondolat, Capa képei történetek, elmondhatatlanok, mégis egyre elmondani igyekszünk őket.

 

 

Kapcsolódó kiállítások: 

Capa-projekt - Kortárs vetített képek. A kiállítás 2013. december 3-tól december 31-ig tekinthető meg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban, 1065 Budapest, VI. kerület, Nagymező utca 8.

Robert Capa / A játékos, Magyar Nemzeti Múzeum. Megtekinthető 2014. január 12-ig.