Ugrás a tartalomra

 

Számvetés a pusztulással

„Hercegem, a költők mind kihaltak!” – ezzel a felütéssel kezdődik Böszörményi Zoltán új kötete, a Katedrális az örök télnek, és kár tagadni, igaza van, legalábbis a versbeli logika szintjén, hiszen az utódok vagy utánzók felelőssége nem a múlt fölös csodálata, hanem mindig egy új világteremtés ígérete, amely irányt szabhat minden poétai erőfeszítésnek, legalább is a remek nyitó ballada szerint:

 

„Pedig itt elélhettek volna még,

Az örök lugasban méla kedvvel,

Hol rózsák hamvasztó tüze ég,

tudás és sziporka ihlet leng el…”

 

(Sorsunk délibábja)

 

A szerző eddigi életművét nem lehet a szokásos irodalmi kategóriákba sorolni, mert más az indíttatás, a külső körülmények összhatása, és nem utolsó sorban másféle élményekből, versbeli kötőanyagokból építkezik ez a líra, mint a legtöbb kortárs költő esetében. A szerző messziről indult és hatalmas utat járt be, az életrajzi adatok szerint pályája kezdetén, Rejtővel szólva, egyszerre volt „kőfaragó és balett-táncos”, aztán filozófia szakos hallgató a Föld túloldalán, majd világjáró üzletember, és végül, de persze nem utolsó sorban számos regény és verseskötet szerzője. Ebből is következik, hogy ha látszólag ugyanolyan szavakat, motívumokat használ, mint bármelyik mai magyar költő, a háttér és az élményanyag horizontálisan kiterjedtebb, hiszen ő nem fantáziájából előbukkanó kellékként emlegeti a távoli egzotikus helyszíneket, a karibi estéket, a pálmafákat. A szinte cendrars-i kalandozások az „ötcsillagos luxusversek” esetében egy valóban megélt élményvilág realisztikus motívumai. A nyelvhasználat és a stíluskeveredések szintjein is felfedezhetőek nála azok a sajátosságok, amelyek még izgalmasabbá tehetik ezt a költészetet. Például akár Juhász Gyula vagy egy másik első világháború előtti költő is kezdhette volna így ezt a jelen felé indázó verset:

 

„A dolgok költészete itt végtelen,

Hallom, sír a parti fa, a búba font.

A lélek bár átsegít még sok telen,

Akácrügyet a tavasz ereje bont.”

 

(De artis poeticae naturae)

 

A parti fa „búba font” ─ a kifejezés archaikussága megütheti a mai olvasó fülét, de aztán hirtelen egy létértelmező, filozofikus, egzisztenciális problémákat felmutató költeményt kapunk: „Anima mundi a polifóniám, / Még sincs, ki értem a pokolra szállna. / Csak a líra, ha a sodrában állok…”

Böszörményi jól játszik a beszédmódokkal, pályája kezdetén inkább az avantgárdhoz vonzódott, aztán kipróbált rengeteg műfajt és formát, írt szonettkoszorút, a jelen kötetben pedig találhatunk balladákat, hagyományos és modern hangszerelésű darabokat, és érdekes formai kísérletként egy hosszú, tercinákból álló verset is. Ebben a könyvében is megmaradt amolyan egykori-mai „disszidens költőnek”, akinek elege lett minden kelet-európai diktatúrából.  Időzónák között otthonosan mozog, mégsem világpolgár, nagyon is magyar és lokálpatrióta egyszerre, a San Franciscó-i reggelekről, a Vörös tér turistakellékeiből összeállt benyomásokról, illetve aradi mindennapokról ír csevegő stílusban és enigmatikus mélyértelműséggel, és a Katedrálisban találhatunk politika feletti haza-verset is.

A Katedrális az örök télnek négy részből áll (Délibáb, Ujjrács, Képeslap, Katedrális), köztük olyan motívumokkal, amelyeket a költő eddigi lírájából – például Majorana-verseiből – már ismerhetünk. A kötetadó cím pesszimisztikus, és a közéleti mondanivaló a trianoni tragédia máig nyomasztó utóhatásait vetíti elénk. Böszörményi sokat foglalkozik a magyar múlttal, a hazavesztéssel. A saját sors és az országos pusztulás szomorú és őszinte számvetésekre készteti. Megszólalásain nemcsak az aggodalom hallatszik át, hanem poétikailag szerencsés módon a nyolcvanas évek erdélyi költészete is:

 

„A tömény éjben megfogan a félelem,

a köd burkában nagyra nő,

annyira, hogy már felejthető,

kinek szavát őrzöm.” ( …)

 

„azóta is

szégyent gyűrünk egyre,

s valami nosztalgiát

keverünk…”

 

(Katedrális az örök télnek)

 

„Akik mindenüket feláldoznák

egy órányi semmittevésért,

ott sereglenek

a lehetőségek homokhullámain…”

(Márai ébresztése)

 

Érdemes figyelni az ajánlásokra, hiszen Zalán Tibort, Jónás Tamást szólítják meg, az egyik Majorana-vers pedig Faludy Györgyöt. A Zalánnak ajánlott költemény szintén egy nem e tájon honos természeti képből kerekít metafizikai ihletettségű parabolát:

„…Láttam kihunyni

tüzet, vulkán láváját hason csúszni.

éhes a fény, lángfű, bálvány, istenség.

A láthatatlan hűség is szellem-én.”

 

(Létem pora)

 

A régies nyelvezetű tercinákban a szöveg tükrözései közt felsejlő témák és variációk ismételt hangütései izgalmas, sokértelmű költői anyaggá állnak össze:

 

„…nincs menekvés, aki lázadt, halott ma.

Marék porát széthordják vad telek,

Vissza nem jő, ki a mának adózna.

 

A szeretet lankáin pőre hegyek,

Leselkedjen, ki álmot állít eléd

A szórványban, a védtelen végeken.”

 

(Kilenc oktáv)

 

A kötet egyenletes színvonalát tekintve néha előfordulnak olyan megoldások, melyek megtorpanásra, újraolvasásra késztetik az embert, például a záróversben egy furcsa képet fedezhetünk fel: „most, hogy rád találtam, / ha kell, ringatlak / sok bajt látott karomban…” (Megtaláltalak) Továbbá szükségtelen túlzásnak tűnnek a Cérnára fűzve kezdősorai: „Csontomban még a folyékony idő. / (Mész lesz belőlem, és hahotázó köd.”) – pedig igazán jól folytatódik a vers: „tenger nyaldossa lábam. Próbám merő / gondolat, bennem sző. Szövetébe köt, / tétovázom. A szabadságom erő…”

Sok érvényes felismerés gazdagítja a kötetet, amelyek a versekben megbújva azt bizonyítják, hogy érdemes figyelmesen, az apró mozzanatokra koncentrálva olvasni az egyes darabokat. Itt van például egy Ezra Pound által már idejekorán jelzett, találó hasonlat: „a pénz hatalmi tőke  / nemi szerve van / virtusa az enyészet” (Majorana Moszkvában a Vörös téren). Vagy például a következő izgalmas, modern kép: „Aki az érvek hálójából szabadulni igyekszik, / irgalmat sugároz, / foghíjas térképet rajzol / a tudat merevlemezére.” (Márai ébresztése)

Böszörményi Zoltán legújabb kötete kellemes és kalandos olvasmány, sokhúrú líra egyedi megoldásokkal, valamint Részegh Botond valóban ötcsillagos illusztrációival. Szép és tanulmányozásra érdemes könyv.

 

Böszörményi Zoltán: Katedrális az örök télnek. Kalligram, 2013.

Boldogh Dezső

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.