Irodalmi Jelen

Kiskarácsony – Minden jó – Molnár Lamos Krisztina és Kalász István novellája

2013. december. 22. - 13:00

MINDEN JÓ

MOLNÁR LAMOS KRISZTINA

ÁGACSKA

Megülnek a városon a fények, ha ablakot nyitok, vagy felállok az asztaltól, máris látom őket, reszketeg lámpások, villódzó égők sora a domboldalban, felkúsznak a hegytetőre, mint valami füzér, többszörös sorban, a szirt pedig olyan így, mint egy fa, kivilágítva, talapzata van, széles, majd felfelé keskenyedni látszik, és egy csúcsban ér véget. Akár el is képzelhetném. Haifa, a város messze van. Feljebb, tőle északra, a síkságon lakom, közöttünk itt van az öböl, távolabb pedig még a kikötő is, és csak utána emelkedik. Talán azért is látszik ilyen jól. A tornyok lámpái pirosak, a kórházaké, iskoláké kékek, a dokkokban zöldek a darukon, a lakásokban pedig aranysárgák és fehérek. Megvan majdnem mind. Ha akarnám, el tudnám képzelni. De itt nincs karácsony. Emlékeztetnem kell magam erre, kevéssé sikerül.

Guszun, akinek az anyja fejkendős arab asszony, de nem, ő már nem vallásos, csak épp muszlim, amit igyekezett azonnal, már a megismerkedésünk első órájában a tudtomra adni mégis, hozott nekem cipőt, ruhát a munkához, szavakra tanít és félreteszi nekem az ennivalót minden este. Guszun, amikor a múlt héten leesett az a félméteres hó, amire nem volt példa errefelé az elmúlt évszázadban, akkor egy kabátot is hozott, feketére festett báránybőr kiskabátot, finom puha és meleg a bélése. Reggeliztetés közben szemben ül velem, ő kanalazza Ászja szájába a kását, én Rózát etetem, amikor váratlanul megkérdezi: – És mondd csak, az országban, ahonnan te jöttél, élnek kenguruk? – Tágra nyílt szemmel kérdez, őszinte érdeklődéssel, egyszerűbb nem is lehetne, olyan tiszta, de sajnos már nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam. Mosolyba kényszerítem a vonásaimat azután és igyekszem javítani a helyzeten, miután kimondtam a szavakat, amiket nem kellett volna, „dehogy, hová gondolsz!”, hozzáteszem, hogy „ja, de mégis, persze hogy! Az állatkertben”. Pedig nem vagyok biztos benne. Valószínűleg ott sem. Nem, Magyarországon nem élnek kenguruk, de Isten talán ezt a tévedést, füllentést is elnézi majd nekem. Guszun zavarban van. – Csak azért kérdeztem, mondja, mert nagyon szeretem az állatokat, tudod, mindenféle állatot, és a növényeket is szeretem, mindazt, ami a természetben van. – Mit tehetnék mást? Szégyellem magam.

Isten. Létezéséről tudok, legkorábban nyolc éves korom óta, amikor már nyilatkoztam is róla, pedig azt hittem, hogy előtte csak az angyalokat ismertem. Kapott a Brigi egy hittankönyvet, és akkor történt, azután, hogy azt megmutatta nekem. Én már tudtam olvasni, ő még nem. El akartam kérni tőle, de nem adta oda. A könyv színes volt, szépek voltak benne a képek, a történet érdekesnek tűnt. Voltak benne bárányok, kígyó, angyalok, csillagok és egy nagy hajó is, amiben elfértek mind az állatok. Brigi a szomszédban lakott, Őrmezőn a hatodik emeleten. Az apja maszek fodrász volt a Kosztolányi Dezső téren, és a buszmegállóban volt az üzlete. Már akkor sassoon-t vágott, amikor még senki, és volkswagennel járt a sok trabant, zastava és wartburg között. – Én is szeretnék ilyen könyvet, mondtam aznap délután anyáéknak, és el szeretnék menni hittanra is! – Nohát, lehet, hogy akkor egy kicsit megijedtek. Egyke gyerek voltam, ők meg pedagógusok. Leültettek maguk mellé a nagyszobában az ágy szélére. Anya szelíden kezdte. – Kislányom, nem értelek, hogy jut ez most eszedbe, okos nagylány vagy már! Gondolod, hogy van odafent a felhők felett valaki, tőlünk nagyon messze, egy idős öregember, aki néz lefelé és a lábát lógatva, csak úgy figyeli az embereket? Egyáltalán hogyan tudsz ilyesmit elképzelni? – A választ át sem gondoltam, a képeken járt az eszem, amit abban a könyvben láttam, már első pillantásra olyan ismerősnek tűntek… – De anya, kell, hogy legyen, mert ha nincs, ha nem volna, hát akkor mi emberek nagy bajban vagyunk idelent! – ezt feleltem, és emlékszem még ma is, hogyan néztek rám. Életemben először fordult elő, hogy hosszú percekig nem szólaltak meg, miután hozzájuk beszéltem. Csak ültek csendben, és azután őszinték lettek. – Nem járhatsz hittanra, mondták, mert akkor anyát és apát lehet, hogy kirúgják az állásából. Hittanra járni neked nem szabad. De ha nagyon szeretnéd, a könyvet, azt megszerezzük. – A szüleim mindig megtartották az ígéreteiket, és én kaptam egy gyerekeknek szóló Bibliát. Elolvastam, azután félretettem a polcra, úgy egy negyed évszázadnyi időre.

Guszun most ragaszkodik hozzá, hogy elvisz Názáretbe, látnom kell a várost, a fényeket, mondja, mert csodaszépek, és nem lehet, hogy ne lássam, ő majd mindent megmutat nekem. Meséli azt is, hogy a családjából már mindenki nagyon vár. Meg akarnak ismerni, és a nővére süt nekem olyan süteményt, amit csak ilyenkor szoktak készíteni, csakis decemberben. A nővére Shefa-’Amrban lakik, ő pedig Tamrában, és nekem mindhárom várost meg kell néznem, hadarja, aludjak aznap nála, nem lesz otthon a férje, mert dolgozik. Kért egy szabadnapot a főnökünktől, ne aggódjak, már elintézte, huszonharmadikán menjünk, és huszonnegyedikén ő majd autóval visszahoz, eltervezett már mindent, reggel iszunk kávét, utána még egy nagyot sétálunk, higgyem el, olyan jó lesz! Örül, mint egy kisgyerek. Hogyan és miért mondanék erre nemet? Kinyitom az ablakot, és miközben a tenger lélegzetét hallgatom, eszembe jut olyan sokféle gondolat. Hanuka és a fánkok, kiskarácsony, nagykarácsony, a vaníliás cukor és a mandula illata. Rejtettség és titkok, üvegcsengettyű és ölelések, csillagszórók és árvalányhaj, gyülekezetek, gyűlölködés, kirekesztés, vallások, háborúk, és vér. Sokszoros újratervezés. Majdnem hatezer év, és Ő nem adja fel. Öregember, aki egy felhőn ül, és lábát lógatva figyeli az embereket, na persze. Mátrix inkább és Orákulum. Jaj, édesanyám, teljesen mindegy is, de nélküle tényleg milyen nagy bajban lennénk! Nézem magam előtt a hegyen épült várost, eszembe jutnak még szavak, nevek, a sajátom is, és elmosolyodom. Haifa azt jelenti, kőszikla. Guszun neve pedig, hogy Ágacska.

KALÁSZ ISTVÁN

MINDEN JÓ

Az orvos hetente háromszor-négyszer telefonál, hajnalban hívja a nőt, jól vagy, neked van pénzed? Kérdezi Brüsszelből aggódóan, már franciásodó mondatokkal. A nő hümmög, hallgat, a férfi érzi, nem figyel igazán, matat, pakolászik, a férfi sóhajt, majd hívlak, mondja, leteszi a kagylót, utána megy a kórházba, betegek után fut, röntgent készít, jelentést kapirgál, nővérekkel vitatkozik, este hazamegy, leissza magát, hajnalban kel, megint telefonál, hívja Budapestet, csöng, csöng, csöng, fölveszi a nő, hogy vagy, kérdezi, küldjek pénzt? A nő hümmög, kifizetted a részletet, kérdez tovább a férfi, a nő nem válaszol. A férfi megint bemegy a kórházba, lengyel nővérekkel, arab páciensekkel vitatkozik a folyosóin, qiu, le kell vennie a blúzt is, Madam, röntgen készül, no, no, a férje nem jöhet be ide, tilos, interdit, megint jön egy új beteg. Este hazamegy, bekapcsolja a komputert, pénzt utal Budapestre. Megint. Annak a nőnek, akinek azt mondta öt éve, a szerelem csodálatos, de aztán elhagyta, otthagyta, igen, a férfi eljött Pestről Brüsszelbe, a nő maradt. Egy hete ismeretlen nő vette fel Pesten a telefont, nem téves, igen, tessék, kicsoda, kérem, meghalt, uram, nem tréfa, ha pénzzel tartozott magának, pech, a temetés ekkor itt, és bontott a vonal.

A férfi ült a brüsszeli lakásban. Nézte a svéd kanapét, a japán tévét, a belga falat, a német edényben a szétfőtt olasz tésztát. A hazai kolbászt, amit a kis sarki boltban árultak. Szerb kereskedő fura fintorral, drágán, de mégis. A férfi nézte a telefont. A szomszéd lakásban arabok karattyoltak, elővárosi vasút két utcával odébb zúgott, a földszinten törökök főztek, zene szólt, hagymaszag repült, oroszok kiabáltak, a ház élt, a liftben, a tekintetekben ott volt ezen a reggelen is, amit a férfi félelemnek és vérszomjnak nevezett. A belga eső pedig ostorral csapkodott. Aztán?

A férfi repülőre ült, jött a temetésre. Ezzel tartozom a szerelemnek, mondta magának, le kell zárni a dolgot. Meghitt kis mondat volt ez, és igaz. Tartozom neked, kedves, és mi történt? Miért haltál meg? A nő nem válaszolt. Most sem. Pedig jó lett volna beszélni arról, hogy a szerelem szép. Igen, veled. A nő teste illett az övéhez, a keskeny, fiús csípő, a kerek feneke, és a tányér, amit este elé tett, jaj, éppen én, akit soha nem érdekelt az evés, úgy ettem, mint… Hálásan. Boldogan.

Igen, repült keletnek, Alpok jobbról, balról felhők, your captain is speaking, jött a hangszóróból, hozták narancslevet, a férfi ült az ablak mellett…, igen, és a nő az ölében kuporgott, a feje a vállán pihent, a férfi szorította a karfát, persze, képzelgett, végül egyetlen képre meredt: a nő mellette feküdt. Gyere, súgta. Lent sötétlett Pozsony, villant a Duna, az Airbus sivított, ütközött a betonra, kisgyerek sikoltott fel, mama, valaki Istent hívta a háta mögött, az orvos is megijedt. Közeli a halál. De milyen közeli. De nem baj. A hangszóró zúgott, üdvözölték az utasokat Budapesten, máskor is legyenek az airline utasai, a férfi taxival vágott át a városon, elölről sofőrbeszéd szivárogott, ez a város…, nincs pénz, rohad minden, zúgás, szirénázás, teherautó verte por szállt mindenfelől, így oldódott fel minden a férfi lelkében.

A temetőben téli napfény, emberek álltak, a szomszéd síron koszorúk fénylettek, a távolban talicskát toló kertészek vonultak, virág zuhant a halottra, a nő feküdt a száraz, fagyott földben. A virágok alatt. A koporsóban. Lent. A temetés után étterem hátsó termében álltak, asztalok, székek között. Idős férfi beszélt, az orvos soha nem látta még, kezében ide-oda lendült a pohár, a fájdalom győz a lélek felett, ki ítélkezhet, ha az ember nem bírja tovább? És véget vet? A férfi elhallgatott, egy nő tapsolt. Egyedül. A félhomályban. Az orvos bort töltött magának, sokat nagy pohárba, a hazai barát, a Szürkebarát belesimított a gyomrába. Mint egy meleg tenyér. Az idős, kövér nő, aki egyedül tapsolt, megállt mellette, hangosan azt mondta valakinek, megölte magát. Nem bírta tovább. Az orvos nézte a cipőjét. A nő öngyilkos lett? És ekkor a férfi tisztán látta: a nő állt a konyhában, bevett tablettát, igen, fáj a fejem megint, és a férfi hiába mondta, nem szabad olyan gyógyszert szedned, még kiabált is, ő orvos, tudja, mit beszél, a nő akarata erősebb volt.

Megkérdezte az idős, kövér nőt, ki lakik a lakásban? Igen, a nő lakásában, a Verdi utcában. Miért kérdezi? Üres a lakás? Egy éjszakára megkaphatná? Az emlékek miatt. Igen, szerette a nőt. A mondatok lógtak a semmibe, esetlen volt az egész, hamisan hangzott ez az „emlékek miatt”, és miközben mindezt mondta, a teste könyörgősre görbült. Ezen máskor nevetett volna, de most nem tudott, az iróniához erő kell.

A nő vajon mit mondott volna erre a kérésre? Talán azt, hogy hozzá bármikor visszatérhet? Vagy: Vége van, te akartad lezárni a dolgot, nem? Miért küldesz pénzt, a rohadt bűntudatod nem hagy? Igen, ha az utóbbit mondta volna, megértette volna.

Az idős nő belebámult az arcába, jöjjön, puhán az orvosba karolt, fiatal nőhöz vezette a terem másik végén. Ő az, mondta az idős nő, a lelépett szerető most Belgiumban harácsolja a pénzt. Az úr, eljött a temetésre, nincs hová mennie, nálad fog aludni. Jó? Mondta és nevetett. A lány, vékony, sötétszőke hajú, komor, okos, nem szólt, meredt az orvosra, biccentett. Úgy, mint aki mindent tud, mindent ért. Később, a taxi után sötét lépcsőházban mentek fel a harmadik emeletre, elöl a lány szótlanul, mögötte a férfi fáradtan. A külvárosban, a város szélén voltak, sokáig vitte őket a taxi betonépületek között. A környék olyan volt, mint a brüsszeli, de mégis minden silányabbnak, kisebbnek tűnt. A panellakásban kagylófotel, öreg tévé, a foltos fal előtt heverő állt, olvasólámpa, a lány mutatta a fürdőszobát, tessék, mondta halkan, az orvos kinézett az ablakon. A házak között lapos, bekerített épület sötétlett, a parkolóban autók álltak összevissza, a távolból kutyaugatás hallatszott. De jó, gondolta az orvos, hogy elment innen. Ambivalens érzés volt ez, hogy Brüsszel szélén, a sokféle népség között a szegénység nem tűnt olyan szomorúnak, mint itt, a hazájában. Belgiumban gazdagabb szegény lett. Ezen az ágyon fog aludni, mondta a lány, a fal mellett valahonnan hozott heverő állt, nincs ágyneműm, mondta a lány, csak az, amiben alszom. Pokróc van, tessék. A férfi hallgatott.

Aztán hirtelen kérdezett a lány. Nem akarja tudni, hogyan tette? Hogyan ölte meg magát? És állt előtte. Csípőre tett kézzel. Szerettem, mondta a férfi halkan. Ki akart térni a vita elől, attól tartott, veszekedni fog vele az ismeretlen nő, szidni fogja, miért hagyta, hogy a nő megölje magát. Az orvos fáradt volt. Tudja, mondta végül, nem voltunk összevalók. A lány hátralépett, leült a fotelre, csak meredt az orvosra, a kezében, nem tudni honnan, poharat tartott, ivott, kinézett az ablakon, nem szólt. A férfi sóhajtott, menjenek aludni, mondta, későre jár, holnap repül vissza, este a kórházban ügyeletes. Gyulladás, leállt szervek, nem tudni mi a baja a betegnek, igen, ami kell egy kórházban, az jut neki bőven.

De azért megkérdezhette volna, szólt közbe a lány, hogy miért ölte meg magát. Ha szerette! Mit gondol erről, kedves doktor úr?

Régen, amikor még együtt voltak, a szomszédja mondta a lépcsőházban, doktor úr, az élettársa bolond. Miket művel! Ma is! Amíg maga nem volt itthon kihordta az összes bútort a lépcsőházba. Aztán vissza. Minek? Ő azt felelte a szomszédnak, hogy a nő az agyára ment, hogy nem találja a helyét. Pedig jó tanár, fizikát tanított, csak egyszer megütötte egy diák, attól kezdve nem tudott tanítani. Igen, drágám, nehéz volt veled. Gyenge voltam, vagyok. Elmegyek. Azóta sok halottat láttam Brüsszelben. Balesetek, öngyilkosságok ott is történnek, ott is vijjog egyre a mentő. Hozzák a hordágyat, esnek le a sebzett testek, a folyosón férfiak görnyednek, anyák sírnak, testvérek jajgatnak, folyik a belga, lengyel, olasz vér.

Szerette ezt a nőt, micsoda szó, milyen régen mondta ezt ki, szeretlek, de van úgy, hogy az ember nem tudja tovább vinni a dolgot. Ő elment, hogy más vért lásson. Több pénzért. Ennyi.

A lány felállt, bement a szobába, az ajtót nyitva hagyta. A férfi ült az ágyon. A lány sóhajtott. Odakint szél támadt, az ablak remegett, a lány dúdolt, beszélt magában, fények másztak a falon, a mennyezeten, a lány forgolódott. Van most valakid? Kérdezte hirtelen. Nincs, mondta a férfi. Gorombán. Nem akart a lánnyal beszélni, feküdt a szúrós takaró alatt, hiányzott a nő, érezte a teste illatát, és még hallotta, ahogyan a lány a szomszéd szobában mélyet sóhajtott, így aludt el.

Távoli kopogás hallatszott, hang szivárgott az agyába. A férfi felébredt, kint világos volt, az ég szürkén derengett a budai hegyek felett, megint kopogtak, a férfi kitámolygott, zár, kilincs, nő állt a lépcsőházban, majd a szoba közepén. És a nő dobozt tett az asztalra. Horpadt kartont. Hoztam, mondta kedvesen, Ágnesnek, ajándék, téli ruha, jön a hideg, suttogta. Csizmát is hozott, kabátot is talált. A nő benézett a szobába, ó, Ágnes még alszik, mondta, ne keltsük fel, nyújtotta a kezét, ő Ágnes barátnője. A férfi állt, a nő kávét keresett, és Ön? Kérdezte a nő. A férfi mondta a nevét, a nő biccentett. Aztán, mondta a nő, hogy tegnap volt a temetés, igen, az a nő leugrott a tetőről, ő nem tenne ilyet, mondta, neki van gyereke. Két fia. A férfi hallgatott, itták a kávét, tudja, mondta a nő, Ágnes sincs jól, a családja nem törődik vele, kórházban volt, altatták, kérdezték, gyógyszert írtak fel neki, végül annyit mondtak, menjen, de ne maradjon egyedül. És most kint van. Kidobták. Mostanában mintha mindenki meg akarna itt halni, nem? A férfi hallgatott, a nő kezét a férfi karjára tette, Ágnes nem mondta, hogy barátja van, aki vigyáz rá. És komolyan, értően megnézte a férfit. De persze, folytatta, nem kell mindent tudnom.

Külföldön élek, felelte a férfi. A nő mosolygott, igen, a pénz, de hogyan bírják egymás nélkül? Nincsen szebb, mint valakit érezni. Reggel, éjjel, hajnalban. Nem gondolja? És nézte a férfit.

A férfi arról beszélt, hogy többször felhívta, kérdezte, a kedvese jól van-e? És azt is kérdezte, van pénze, jól van-e? A nő figyelt, aztán átölelte a férfit, anyásan, gyengéden, még annyit mondott, hogy nagyon-nagyon örül, aztán elment. Két hét múlva a karácsony. Jön akkor is?

A férfi maradt a konyhában, jön akkor is?, nézte a budai hegyeket, kirándultak oda a nővel, emlékszel, de a nő mosolygott, soha nem szerettél kirándulni, egyszer mentünk el, de nem baj, vége. A férfi itta a kávét, hamarosan indul a reptérre, beül a gépbe, be kell kötnie magát, hoznak narancslevet, adnak belga újságot, csokoládét, jönnek az Alpok balról, Köln, a Rajna, this is your captain, igen, visszamegy, éjjel szirénázás, lesz karácsonyi veszekedés, törött kar, röntgen, mindenhol ilyen a Hospital, reggel majd ül a brüsszeli lakásában, veszi a telefont, és azt reméli, a nő felveszi. Itt, ahol most ül. A telefont. És ő azt kérdezi: Ágnes, mit tehetek érted? Még arra is gondolt, hogy az ünnep idején drága a repülőjegy, éppen akkor, amikor az emberek félve, nyugtalanul, vezekelve repülnek a világban, és ez így van jól.