Kiskarácsony – A jászolban fekszik – olvasókönyv hitről és születésről

 

 

 

A jászolban fekszik,

    de a világot tartja fenn;

emlőkből táplálkozik,

    de az angyalokat táplálja;

pólyába takarják,

    de halhatatlansággal

        ruház fel bennünket;

tejjel tartják,

    de imádás hódol neki;

nem talál helyet a szálláson,

    de templomot épít magának

        a hívők szívében;

 

hogy ugyanis erős legyen a gyöngeség,

    gyönge lett az erősség.

 

 

 

Fontos és jó, ha az ember a lelkét a szent könyvek mellett versekkel, elbeszélésekkel is felkészíti a betlehemi éjszakára. Hála Isten, az elmúlt tíz évben születtek, mert születhettek olyan adventi kalendáriumok, amelyek közelebb visznek bennünket karácsony misztériumához. Ez az időszak az irodalom számára is valamiféle kegyelmi állapot. Sokak szívét indítja, indította meg ez az ünnepvárás. Olyan írókét és költőkét is, akik amúgy távol voltak ettől a csodától, aztán egyszer csak elkezdtek műveikbe angyalokat fogalmazni, vagy éppen ebben az időben érte őket a megtérés kegyelme. Magam is több verset jegyeztem ebben az időben. A karácsonyi születés óriási titok és csoda. A költészet lényege, hogy megpróbál a titkok és a csodák mögé nézni. Pontosabban beléjük látni. Úgy érzi az ember, hogy ilyenkor valaki különösen segít, fogja a kezét, és ettől jobban tud fogalmazni, mint máskor.

 

 

 

 

Alma kereksége - arcod békessége,

búza teljessége - szemed fényessége,

forrás tisztasága - szíved bátorsága,

rügyek fakadása - szájad mosolygása.

 

Jézus, hozzánk szólsz majd,

űzöd a gondot, bajt,

altatsz és ébresztesz,

soha el nem kergetsz.

 

Megszülettél végre

világ közepére:

csillag szikrázása: jóságod világa.

 

 

 

 

Karácsony emberi melegsége, amelynek következtében ez az ünnep megelőzte a feltámadás ünnepét - csak a középkorban alakult ki. A karácsonyi ünnep ezen új vonásának felerősödésében nagy szerepet játszott Assisi Szent Ferenc mély szeretete az ember Jézus, a velünk lakó Isten iránt. Ferenc első életrajzírója, Celanói Tamás így szól erről második életrajzában: "A gyermek Jézus születését minden más ünnepnél örvendezőbb lélekkel ülte meg; azt szokta mondani, hogy ez az ünnepek ünnepe, melyen a kisdeddé lett Isten emberi emlőkön csüggött. Gondolatban mohó vággyal simogatta végig a maga elé képzelt gyermeki tagokat, és a Kisded iránti részvét, mely mélyen beleszántott lelkébe, arra késztette, hogy gyermek módjára édes szavakat gügyögjön. Jézus neve olyan volt szájában, mint a lépesméz."

 

Ebből a lelkületből fakad aztán a híres grecciói karácsonyi ünnepség, amelyre a Szentföldön és a Santa Maria Maggioréban tett látogatása ösztönözhette. Mozgatója az emberhez és Istenhez való közelség és a valóság vágya volt, az a kívánság, hogy egészen jelenvalóként élhesse át Betlehemnek, Jézus születésének örömét, s továbbadhassa ezt barátainak.

 

Ahogyan Celanói Tamás ír első életrajzában erről a jászolos szentestéről, megindító, és döntően hozzájárult ahhoz, hogy a jászolállítás, e szép szokás elterjedhetett. Joggal mondhatjuk hát, hogy a grecciói éjszaka valósággal újra megajándékozta karácsony ünnepével a kereszténységet, úgy, hogy annak üzenete, különös melegsége és emberiessége, Istenünk emberiessége át tudta járni a lelkeket, és a hitnek új dimenziót adott. A feltámadás ünnepe Istennek a halált legyőző és az eljövendő világba vetett reményre tanító hatalmára irányította a figyelmet. Karácsonykor azonban Isten védtelen szeretete, alázata és jósága válik láthatóvá, amely kiszolgáltatja magát nekünk ebben a világban, s amely által az életnek és a szeretetnek egy új módjára akar megtanítani minket.

 

 

 

 

A zúgolódás, gúny, harag

Rég halva már szivemben.

Egy szóval sem panaszkodám

A kis Jézuska ellen.

 

Nem vádolám balgán azért,

Hogy engem kifelejtett.

Hogy nem hozott ajándékot,

Szemem könnyet nem ejtett.

 

Lelkem nyugodtan, csöndesen

Átszáll a nagyvilágon.

Imádkozom, hogy Jézusom

Minden szegényt megáldjon.

 

Ágyamra dőlök, s álmodom

Egy régi, édes álmot:

Boldog, ki tűr és megbocsát,

S ki szenved, százszor áldott!

 

 

 

 

Akkoriban kizárólag a vallás érdekelt, és azon belül is az apokrif tanok, noha a szemináriumvezetőim figyelmeztettek, hogy ez veszélyes lehet. Hogy a valóság maga a megtestesült gondolat. Ami pedig a rovarokat illeti, természetesen én is ismertem néhány, velük kapcsolatos bibliai idézetet. Nem sokat. A sáskajárás, a böglyök, a hét csapás… nagyjából ennyi, és nem is akartam többet. Nem tulajdonítottam nekik jelentőséget. Azon a nyáron azonban orvoshoz kellett fordulnom. Talán a túlságosan sok olvasástól gyengült meg a szemem; talán ennek is rejtett jelentése van: nem tudom.

 

Mindenesetre végül úgy döntöttem, hogy elhagyom a kőből épült városokat. Tanulni ráérek később is. Egy ritkán lakott területet néztem ki magamnak, ahol majd valóban közel kerülhetek a Teremtés művéhez: lenyűgöztek a térképen látható erdők meg a hegyek zöld és barnás foltjai, melyek mintha az őseredeti állapotot tükröznék vissza; de azért bepakoltam a hátizsákomba néhány teológiai művet meg egy nem kanonizált könyvet is. Nincs rá magyarázat, hogy miért éppen azt: talán csak így alakult. Talán véletlen volt.

 

Vagy, talán mert lenyűgöztek az illusztrációi. Az első lapon az öreg és megfáradt Teremtő: a szöveg szerint a szó szoros értelmében egyetlen szempillantás alatt hívta életre a Világot: pusztán azáltal, hogy kinyitotta a szemét; a többin pedig egyáltalán nem földinek tűnő tájak és mindenféle idegen kreatúrák képei. Lábak, karmok, csápok, fullánkok és különös, összetett szemek, és amennyire a rossz latinsággal írt, nehézkes és helyenként szinte olvashatatlanná halványuló szöveget képes voltam megérteni, valami olyasmiről volt szó benne, hogy a rovarok még az első és legősibb teremtés zárványai: azért is tűnnek olyan idegenszerűnek a számunkra, és az Isten egy napon majd eltörli őket a föld színéről, mert immár nincs szükség rájuk. Elvégre az óta elkövetkezett előbb a növények; majd az állatok: a halak, a csúszómászók, a négylábúak; végül pedig az ember kora. Én pedig a könyvet lapozgatva szinte magam előtt láttam, amint az egymást követő teremtésekről olvasgatok egy fa tövében ülve, valami patakparton.

 

De persze teljesen téves elképzeléseim voltak arról, hogy milyen is lesz ez az egész. Azt gondoltam, hogy majd a szabad ég alatt alszom; nap közben pedig nagy gyalogtúrákat teszek az embertől háborítatlan rengetegben, és ha időnként találkozom egy favágóval vagy vadásszal, akkor majd tartalmas beszélgetéseket folytatunk Isten lenyűgöző alkotásairól, amelyek legtisztább formájukban itt nyilvánulnak meg.

 

Ám nem így történt.  Nemhogy nem álltak szóba velem, hanem kutyát uszítottak rám; az esőzésektől sáros ösvényeket kidőlt fák torlaszolták el; a ruhámba bogáncs tapadt; a patakok vize pedig olyan zavaros volt, hogy még a kezemet se szívesen mártottam volna bele. Néha egy távoli kéményből füst szállt fel.

 

Aztán tovább mentem: aztán pedig a vadon és a magány napokon és újabb napokon keresztül. Közben állandóan rovarok gyötörtek: legyek, moszkitók, méhek, pókok, százlábúak, darazsak: minden, ami mászott vagy repült. Felhőként sötétítették el az eget, és ahogy végképp eltévedve és mind tanácstalanabbul egyre mélyebbre hatoltam az erdőbe, csak egyre többen lettek. Benépesítették a levegőt, a földet és a vizeket is.

 

Végül csípéseiktől gyötörve és lázasan egy romos kunyhóhoz értem: a térképem szerint itt kőből épült városnak kellett volna lennie, de nem volt semmi más. Már nagyon szerettem volna ismét emberrel találkozni, még ha az ellenséges is velem, ugyanis kezdtem úgy érezni, mintha én lennék az egyetlen értelmes lény ebben az átkozott: korhadó fatuskókkal, tüskés gyomnövényekkel, hőséggel, rothadással és ízeltlábúakkal benépesített univerzumban, ahol a zihálásomon kívül nem hallatszott más hang, csak az állandó és őrjítő, monoton zümmögés.

 

Odabent egy szakállas öregember feküdt. Az arca homályosan ismerősnek tűnt, és elég volt néhány szót beszélnem vele, hogy megértsem, hogy a nálam lévő könyv miért apokrif: azért, mert nem igaz. Mert a teremtés nem a rovarokkal kezdődött és velünk ért véget, hanem éppen fordítva, mondta az öregember, és ebből már én magam is levonhatom a következtetést. Hogy milyen sors vár az emberiségre. Hogy mi lesz a kőből épült városainkkal; és hogy ez a sors talán már be is teljesedett. Hogy talán én vagyok az utolsó ember, aki… Aztán behunyta a szemét, és elhallgatott: még a mondatot sem fejezte be. Én pedig kimentem a kunyhóból: ki a szabadba, és odakint nem volt más, csak a sár és a mérges szömörce, a fák, páfrányok és kövek, meg az ember által nem háborított tájban csak rovarok és rovarok és rovarok mindenütt.

 

 

 

Csilingel a szán, jön a rénszarvas,

mily hópelyhes az éj és nyugalmas.

Hatalmas az Úr, hatalmas.

 

Az ágakon bunda, alszanak a rügyek.

Tokjaikba bújtak a nyűgök és az ügyek.

Tél Papa szaloncukrot kötözget: ügyes!

 

Anyuka kis dobozokba csomagolja a Jót,

apuka a piacról hoz ennivalót.

Várják az Újat, szélnek eresztik az „Ó”-t.

 

Mily hálás dolog megbecsülni a Valót!

Valaki fázott álmomban. Adtam takarót.

Csillagszórók fényében hangzik el a bók.

 

Apáé a gitár, anyáé a csók.

Jöjjön a Szent Este! Isten a Mennyből leszólt.

Jézus érkezik. Kalapot emel a Hold.

 

 

Levestészta

Tej

Korongvatta

Jód

Gyufa

Búzadara

Súroló

A pillanat verset ír. Kiveszi az idő kezéből a nyelvet, mint egy csecsemőt és megszoptatja. Ha a pillanatnak adod át a karmesteri pálcát, ő rögtön bekebelezi az irányítást. Lenyeli a hosszú távú aggályokat, törli a kéztördelést, a kritikát. Egyszerűen végigpillant a bevásárló listán és összerak egy opust. Autobus opus, ahogy K. E. írta. A pillanat átveszi a dolgok felett a hatalmat és megírja, amit az összes többi idő-lény évtizedek alatt nem volt képes.

Még a darált mákról is az Avas jut az eszébe, Miskolc, Műút folyóirat. A filézett harcsa az egy békéscsabai halboltot idéz, ahol Ildikóval evett egy remekbe szabott gulyáslevest. A trappista sajt íze a kollégiumi szoba atmoszférája, ahol első este megtörtént a nagy elbeszélés. Grand récit. És az ablakot betörte valaki egy focilabdával. Épp, amikor jó volt. A pillanat elmúlt, a labda ott maradt. Nemsokára kopogtattak. Visszaadtuk a bőrfocit és sakkoztunk egyet. Ennyi volt az a nap. és többet el tudott végezni egyetlen pillanat, mint egy egész házasság.

 

 

 

Régen történt, amit most elmesélek, nagyon régen, Betlehem városa mellett, a réten.

            Birkák legeltek arra éppen: öt birka, tíz birka, száz birka. Fehérlett tőlük a táj. A nagy fehérség közepében egy apró fekete pötty: egy fekete bárányka táncolt és ugrándozott, széles jókedvében. De olyan szépen táncolt, és olyan vidáman ugrándozott, hogy a rét, tél közepén, kivirágzott, mintha tavasz lett volna.

            Nem tetszett ez a fehér birkáknak! Irigykedve bégettek:

            - Bee! Mit keres köztünk ez a fekete? Bee! Akárkinek gyereke, nem kellesz, te fekete!

            És kilökték maguk közül a fekete báránykát.

            Olyan hirtelen történt mindez, hogy a fekete báránykának még csodálkozni sem maradt ideje. Elvonult a nyáj, és ő ottmaradt egyedül. Várt egy darabig, hátha visszajön érte valaki, várt, de nem jött senki. Akkor lehajtotta a fejét, és szomorúan elindult, hogy szállást keressen éjszakára.

            Nem táncolt, nem ugrándozott. Csak ment, ment, amerre a szeme látott. El is fáradt a lába. Már a csillagok is feljöttek, mire egy elhagyott istálló akadt az útjába.

            Omladozott az istálló fala, a tetején befútt a szél, ám az ajtaja sarkig tárva! Óvatosan belesett az árva fekete bárányka...

            Szalmával telt jászol állt az istálló közepén, mögötte vaksin hunyorgó, félig vak tehénke, meg egy süket, öreg csacsi. A csacsi barátságosan kiintegetett a fülével.

            Nem kérette magát a bárányka! Besurrant az istállóba, s elvackolt a jászol alá, a félhomályba. Nagy csöndesen lapult ottan, alig moccant, alig szusszant.

            Attól kezdve hárman éltek az istállóban: a félig vak tehénke, a süket csacsi, meg az árva fekete bárányka. Nem sokat beszéltek, így hát jól megfértek.

            Egy nap, legelészés közben, a szokottnál messzebb kalandozott a fekete bárányka. Váratlanul különös társaság tűnt fel a réten. Viselős, gyermeket váró asszony ült sovány szamár hátán, mellette egy férfi ballagott. Egyenesen arra tartottak, ahol a bárányka legelészett. Az asszony szép arcát gond gyötörte:

            - Jaj, Józsefem! Úgy érzem, éjszaka meglesz a gyermek, és nincs egy zug, ahol meghúzhatnánk magunk!

            A férfi nyugtatta:

            - Türelem, Máriám, megsegít az Isten! Majd csak jut nekünk is fedél! - és körülnézett a kietlen pusztaságban.

            - Ó, szegények! - gondolta a fekete bárányka. - Kizárta őket is a nyáj! Majd én segítek nekik! - azzal elébük lépett, és elindult előttük, egyenesen az istálló felé. A szamár követte.

            - Ki vezet bennünket? - kérdezte az asszony.

            - Egy fekete bárányka... - válaszolta csodálkozva a férfi.

            Elérkeztek az istálló ajtajához, ott megálltak. Rájuk hunyorgott a félig vak tehénke, barátságosan kiintegetett fülével a süket, öreg csacsi.

            A jövevények hálásan léptek be az istállóba, s letelepedtek a jászol mellé. A tehénke és a csacsi nyugalomra tért a jászol mögött, a bárányka elvackolt szokott helyén, a jászol alatt. Minden elcsendesedett.

            Éjszaka közepén gyereksírásra riadt a fekete bárányka. Nyitni akarta a szemét, ám napnál is fényesebb fény kápráztatta el. Remegő lábbal felállt, és kidugta fejét a jászol alól.

            Hát, az istálló fényárban úszott! Ragyogott a félig vak tehénke szeme, selymesen pompázott a süket csacsi vedlett sörénye. A jászolban aranyszálként csillogott a szalma, rajta csöpp újszülött feküdt, bepólyálva. Egyenesen a jászol alól kukucskáló fekete bárányra nevetett.

            - Lehet, hogy mégsem vagyok olyan fekete? - gondolta felbátorodva a fekete bárányka, s kilépett a jászol alól. Az újszülött újból rámosolygott.

            A báránykának ettől olyan jókedve kerekedett, hogy táncolni és ugrándozni szeretett volna. S úgy is tett: táncolni és ugrándozni kezdett, mint régen, a fehér nyáj közepében.

            Sugárzó arccal nézte őt az anya, a férfi és a gyermek. A bárányka csodálkozva vette észre, hogy az ajtóban pásztorok tolonganak, s mögöttük... Mögöttük a fehér birkák nyája bégetett!

            - Bejönnétek, ha mernétek! - húzta ki magát a fekete bárányka. Már nem remegett a lába, hanem táncolt és táncolt, és ugrándozott és ugrándozott. Olyan jól érezte magát, hogy azt gondolta:

             - Miért ne jönnének be a fehér birkák is? Hiszen a testvéreim! - És kiszólt nekik: - Gyertek beljebb! Gyertek beljebb!

            S a fehér birkák bégetve betódultak.

            Később királyi ruhás, idegen emberek érkeztek az istállóba. Gazdag ajándékokat hoztak az újszülöttnek: aranyat és messzi földről való illatszereket.

            A fekete bárányka visszahúzódott a jászol alá. A csillogáson át is látta, hogy a gyermek elálmosodott. Erre ő is ásított egyet, bevackolt a jó puha szalmába, és békésen elszenderedett.

 

            Ezer és ezer híres kép, festmények és szobrok őrzik ennek az éjszakának, szent karácsony éjszakájának a csodáját. Minden képen ott látható a kis Jézus, Mária, József, a pásztorok, a fehér birkák,a tehénke meg a csacsi.             Na de hol van a képeken a fekete bárányka? Őt még nem látta soha senki!

            Nem ám, mert egyesegyedül csak ti tudjátok, hogy a jászol alatt is lapul valaki! Valaki, aki fedél alá vezette Máriát és Józsefet, valaki, aki elsőként táncolt és ugrándozott a kis Jézusnak, valaki, aki a rosszra jóval válaszolt. Valaki, aki végre boldogan szuszog: a fekete bárányka.

 

 

 

 

Istenanya hívogat

        cinkéket meg darvakat,

               szólván:

 

"Gyertek, égben szárnyalók,

imádkozni szálljatok

       hozzám!

 

Hajtsátok meg térdetek,

oldjátok a vétkeket,

       gyertek!"

 

Ház küszöbén üldögélt,

tejbekását eddegélt

        a gyermek.

 

Leszállt hozzá a cinke,

éhenkórász, kicsinyke,

       megállott:

 

"Imádkoztam már sokat,

a térdem is hasogat,

        látod!"

 

A daru meg krúgatja:

"Te vagy mindünk szent atyja,

        etess hát!"

 

Az istenke letette,

velük mind megetette

      a kását.

 

Aranyházból Mária

nézi, merre jár fia

       az égen.

 

Küszöbön a kisgyerek

alamizsnát kéreget

       éhen.

 

Istenanya hívogat

cinkéket meg darvakat,

     mondván:

 

"Útra kerekedjetek,

hozzatok sok kenyeret

       hozzám!"

 

Azok fölkerekedtek,

útban esők eredtek:

       késnek.

 

Az istenke cibálja

édesanyját, hiába,

       éhes.

 

Szűzanya a mezőbe

kiszalad az esőbe,

       vár csak.

 

        A mezőn csak szél lobog,

mint a ménes, elrobog,

       vágtat.

 

Küszöbön a kisgyerek

könnyet hullat, kesereg,

       ó jaj!

 

Ahogy ott ül, sírdogál,

arra száll egy nagy madár:

       egy gólya.

 

Az istenkét vigyázva

piros csőrébe zárta,

       vitte,

 

fenyő csúcsán végtére

szélben ringó fészkére

       tette.

 

        Hazafordult Mária,

        nézte, merre jár fia -

                eltünt!

 

Kis batyuját kötötte,

messzi útra érette

        indult.

 

        Megy sokáig, mendegél,

        fenyves sűrüjébe ér -

                              mit lát?

 

A fészekben kisfiát -

Ott hempergett, tapsikált,

       hintált.

 

Istenanya hivogat

       cinkéket meg darvakat.

               Szólt így:

 

"Eztán kéregessetek,

magot szemezgessetek

holtig!

 

A szép fehér gólya meg,

ki fiammal hempereg,

       táncol,

 

kisgyereket, örömre,

tegyen minden küszöbre

        mától!"

 

 

 

 

A betlehemi országúton József vezette a csacsit, azon meg Mária ült, keveset nyomott, mivel csak a jövőre gondolt a bensőjében.

Az ökör meg ment utánuk, egymagában.

Mikor e szegény utasok a városba érkeztek, egy elhagyott istállóban ütötték fel a tanyájukat, s József mindjárt munkához látott.

– Hiába – tűnődött az ökör mégiscsak csodálatosak az emberek. Mi mindenre nem képesek a kezükkel meg a karjaikkal. Bizony többre is mennek velük, mint mi a patánkkal meg a csüdünkkel. S a gazdánknak nincsen párja a munkában meg a javítgatásban, ami görbe, azt kiegyenesíti, ami egyenes, elgörbíti, s amit kell, azt jókedvvel és szívesen végzi el.

József kimegy, aztán visszajön: szalmát cipel a hátán, de milyen szalmát, oly elevent, oly napfényeset, hogy ez már maga is kis csoda.

– Mi készül itt? – gondolkozott a szamár. – Mintha kis gyerekágyat csinálnának.

– Talán szükség lesz rátok az éjjel – mondta a Szűz a szamárnak meg az ökörnek.

A két állat hosszan nézi egymást: próbálják megérteni, miről van szó, azután mégiscsak lefeküsznek.

Nemsokára könnyű hang keltegeti őket az álmukból, oly hang, amely még imént az egész eget betöltötte.

Az ökör felkel, s a jászolban egy meztelen, alvó kisdedet lát, akit melegíteni kezd a párájával, lassan, módjával, mit se felejtve.

Mária meg is köszöni a mosolygó tekintetével.

Az istállóban szárnyas lények járnak s úgy tesznek, mintha észre se vennék, oly könnyen szelik át a falakat.

József pólyával jön vissza, amit egy szomszédasszony kölcsönzött.

– Csodálatos – szól Máriának, az ő ácsmesteri hangján, amely mintha túlságosan erős lenne e pillanatban. – Éjfél van, és mégis nappal. S az égen három nap látszik, nem egy. De mintha el akarnák érni egymást.

Hajnalban az ökör felkel, s vigyázva rakosgatja a patáit: fél, hogy felkelti a kicsit, rálép egy égi virágra, vagy kárt tesz egy angyalban. Milyen nehéz is lett minden, milyen csodálatosan nehéz.

Szomszédok jönnek látogatóba Jézushoz és Máriához. Mind szegények, s nem hoznak mást, csak a ragyogó arcukat. Aztán jönnek mások is, ki dióval, ki egy kis fuvolával.

Az ökör meg a szamár félreállnak, hogy utat engedjenek a látogatóknak, s magukban azon gondolkodnak, mit szól majd hozzájuk a kisded, mert eddig még nem látta őket. Éppen most kezd ébredezni.

– Végre is nem vagyunk szörnyetegek – mondta hangosan a szamár.

– Igen, de a mi ábrázatunk mégsem olyan, mint az övé, olyan se, mint a szüleié, és még megijedhetne tőlünk.

– A jászol, az istálló, meg a tető a gerendákkal szintén nem olyan, mint az ő arca, és ugye, mégsem ijedt meg tőlük?

De az ökröt nehéz meggyőzni. Egyre a két szarvára gondolt, és így kérődzött:

„Milyen kínos, milyen kellemetlen, hogy olyan ijesztő a közelségem – még annak is, akit pedig a legjobban szeretek. Mindig úgy kell ügyelnem arra, hogy meg ne sértsek valakit, pedig hát nem olyan a vérem, hogy komolyabb ok nélkül belekössek a dolgokba vagy az emberekbe. Nem vagyok én se méregzsák, sem pedig valami gonosztevő. De hát akárhová megyek, mindenhol ott van ez a két szarvam, és velük is ébredek, s még ha csupa álom is vagyok s mindent valami nagy-nagy ködben látok, ez a két hegy, ez a két keménység sose feledkezik meg rólam. S még éjjel is érzem őket az álmaim leghegyén.”

Az ökröt nagy félelem fogta most el: hátha nagyon is közel jött a kisdedhez, hogy melengesse. S hátha valahogy, akaratlan, meg is öklelné a szarvával!

– Ne menj olyan közel hozzá – suttogta néki a szamár, aki mindjárt kitalálta, mi mozog a pajtása elméjében. – Gondolnod sem szabad erre, hiszen mindjárt megsebeznéd. És aztán a nyáladból is ráhullathatnál egy keveset, mert sohase tartod vissza, s ez nem lenne valami tiszta dolog. Különben is mit nyálzol folyton, valahányszor boldog vagy? Tartsd meg magadnak. Mi szükség rá, hogy mindenki észrevegye?

(Az ökör hallgat.)

– De én, majd mindjárt meglátod, odakínálom neki a két fülemet. Mozognak minden irányban, nincs bennük csont, s meg lehet fogni őket. Van bennük valami ijesztő és megnyugtató is egyszersmind. Szóval olyasvalami, ami mulattatja a kis gyermeket s amellett tanulságos is az ő korában.

– Jó, jó, értelek, ne magyarázz, sose mondtam, hogy nem így van. Nem vagyok én olyan buta.

De mivel a szamárnak nagyon is öntelt volt az ábrázata, az ökör még így folytatta:

– De aztán te se ordíts ám az arcába, mert akkor mindjárt megölnéd!

– Paraszt! – felelte a szamár.

A szamár a jászoltól balra, az ökör meg jobbra foglal helyet, mint abban a pillanatban, mikor Jézus megszületett, s az ökör, aki nagy barátja az illemnek meg a formaságnak, mindig is így szeretne maradni. Így is állnak óra hosszat, alázatosan és mozdulatlan, mintha mintául szolgálnának valami láthatatlan festőnek.

A Gyermek lecsukja a szempilláit. Siet megint elaludni. Egy fényes angyal máris várja pár lépéssel az álma mögött, talán azért, hogy mondjon néki, talán hogy kérjen tőle valamit.

Az angyal azon elevenen lép ki Jézus álmából, s megjelenik az istállóban. Előbb meghajol az előtt, aki épp most született, aztán szép, tiszta glóriát fest az alvó feje fölé. És egy másikat Máriának, egy harmadikat Józsefnek. Aztán el is távozik, vakító toll- és szárnysuhogás között, aminek a folyton mozgó és újuló fehérsége olyan, mint a tengerár.

– Nekünk nem jutott glória – állapítja meg az ökör. – Az angyal biztosan tudja, hogy miért. Mi ketten, a szamár meg én, nem sokat nyomhatunk a latban. És aztán mit is cselekedtünk, hogy megérdemeljük ezt a fénykoronát?

– Te semmit. Az az egy már biztos. De arra, ugye, nem gondolsz, hogy én hoztam ide Máriát.

Az ökör magában arra gondol:

– Hogyan, hogy ez a szép, könnyű Szűz ezt a szép kisdedet hordozhatta?

De talán hangosan gondolkozott, s a szamár mindjárt felelt is néki:

– Vannak ám, fiam, olyan dolgok, amikhez te nem érthetsz.

– Mért mondod mindig, hogy nem értem. Végre is többet éltem, mint te. Dolgoztam már fönn a hegyen, a síkon meg a tenger mellett.

– Ugyan, nem erről van szó! – válaszolta a szamár. Azután meg:

– Nemcsak glória van rajta. Látod, ökör, biztos vagyok abban, hogy eddig még észre se vetted azt a csodálatos port, amiben a Gyermek fürdik. Mit beszélek? Nem is por, hanem valami finomabb.

– Igen – felelte az ökör –, valami könnyebb, mint a por, olyan, mint a fényesség. Aranyos pára, ami az ő kicsi testéből sugárzik.

– Igen, igen, ezt csak azért mondod, hogy elhiggyem, hogy te is láttad.

– Micsoda, hogy én nem láttam?

Az ökör maga után vonja a szamarat az egyik zugba, ahol imádat jeléül egy kis ágat helyezett el szalmaszálakkal körülrakva: ezek a szálak jelképezik az isteni test kisugárzását. Ez itt az első kápolna. A szalmát kívülről hozta be. Nem mert hozzányúlni a jászoléhoz: mivel igen jó íze volt, babonásan félt tőle.

Az ökör a szamárral egész estig legelészett otthon. Bár a kövek legtöbbnyire igen nehezen értenek, odakinn, a mezőkön, már sok olyan volt, amelyik tudta. Még egy kavicsot is láttak, ami a formája meg a színe változásával jelezte, hogy ő is tudja, mi történt az éjjel.

A mezei virágok is tudták, ezeket is kímélni kellett. Így aztán egész munka volt ma a mezőn való legelés, nehogy még szentségtörőknek számítsanak. Az ökör nem is volt éhes. Különben is az evést mindinkább haszontalannak tartotta. Jóllakott a boldogsággal.

Mielőtt ivott, szintén megkérdezte:

– És ez a víz tudja-e?

A kétségben nem ivott, s elment valamivel messzebb, egy zavaros tócsához, amin nyilvánvaló volt, hogy nem tudott semmiről.

Olykor végtelen édesség szaladt le a torkán a vízzel: ha másról nem, erről is tudhatta volna.

– Már késő – gondolta az ökör – nem kellett volna innom belőle.

Lélegzeni is alig mert, mivel még a levegőt is szentnek és tudónak tartotta. Félt, hogy ha nagyot lélegzik, esetleg felszívhat egy angyalt.

Az ökör szégyellte magát, hogy nem volt mindig olyan tiszta, mint ahogy szerette volna:

– Akkor hát ezentúl tisztább leszek. Majd vigyázok mindig arra, hová teszem a lábamat.

A szamár jól érezte magát.

A nap beáradt az istállóba, s a két állat azon a tisztességen veszekedett, hogy melyikük árnyéka fedezze a kisdedet.

– Bár ugyan – gondolta az ökör – egy kis napfény se ártana, de hát a szamár még azt mondaná, hogy ehhez se értek semmit.

A Gyermek szunnyadozott tovább és olykor, az álmában, eltűnődött és felvonta a szemöldökét.

Egyszer a szamár az orrával gyöngéden félrefordította a kisdedet, mialatt az édesanyja kinn, a küszöbön felelgetett a jövendő keresztények kérdéseire.

Mikor Mária visszajött, megijedt, ahogy a fiát nézte: ott kereste most is az arcát, ahol azelőtt hagyta:

Amikor megtudta, mi történt, megértette a szamárral, hogy nem illik a kisdedhez nyúlni. Az ökör csendben helyeselt, de ennek a csendjének kivételes értelme volt. Mert ő ennek a hallgatásnak ritmust, pontozást, árnyalatot adott. A hidegebb napokon könnyen lehetett követni a gondolatát, éspedig annak a gőzoszlopnak a hosszáról meg a formájáról, ami az orrlyukaiból ömlött.

Az ökör úgy vélekedett, hogy csak közvetve szolgálhatja Jézust, így például magához csalta az istálló legyeit (reggel egy-egy vadmézköpűbe szokta dörzsölni a hátát), vagy pedig falhoz lapította az alkalmatlan bogarakat.

A szamár meg állandóan figyelt a kívülről jövő zajra, s ha valami gyanúsnak látszott, elállta az istálló bejáratát. Az ökör pedig mögéje állt, hogy így jobban ellenállhassanak. Ilyenkor oly súlyosak lettek, amennyire csak tőlük tellett: mindaddig, míg a veszély tartott, fejük s hasuk ólommal meg gránittal rakódott tele. De a szemük vigyázóbban ragyogott, mint valaha.

Az ökör csodálkozva látta, hogy Mária meg tudja mosolyogtatni a kisdedet. József, ámbár szakálla volt, ugyancsak képes volt erre, akár a puszta jelenlétével, akár meg azzal, hogy fuvolázott. Az ökör is szeretett volna játszani a kisdednek. Végre is nem olyan nehéz, csak bele kell fújni a fuvolába: – Nem akarom megszólni a gazdám, de hát azért mégse hinném, hogy ő, az ő leheletével, melegíteni tudta volna Jézust. Ami a fuvolát illeti, csak egyszer legyek egyedül, idehaza, a kisdeddel, olyankor nem félek úgy tőle. Olyankor csak egy kisgyerek, akinek szüksége van védelemre. És egy ökör, hiába, mégiscsak tudja, hogy erős.

Amikor együtt legeltek odakinn a mezőkön, nemegyszer megtörtént, hogy az ökör magára hagyta a szamarat:

– Hová mégy?

– Mingyárt visszajövök.

– De hát hová mégy? – dühöngött a szamár.

– Megnézem, nincs-e szüksége valamire. Az ember sose tudhatja.

– No de mért nem hagyod békén?

Az ökör mégiscsak elment. Az istálló falában volt egy kémlelőlyukféle, amit később, éppen ezért, ökörszemnek neveztek el franciául, s amin az ökör könnyen beleshetett.

Egyszer az ökör észrevette, hogy József és Mária nincsenek az istállóban. Megtalálta a fuvolát egy padon, a kisded mellett, s úgy, hogy ő is elérhette kényelmesen a szájával.

– Hej, most mit is játszhatnék néki – mondta magában az ökör, aki csak ezzel a hangszerrel mert Jézus közelébe férkőzni. – Talán egy szántóvető dalt? Vagy a bátor kisbika indulóját? Vagy talán az elvarázsolt üszőnek az énekét?

Sokszor az ökrök úgy tesznek, minthogyha csak kérődznének, pedig a lelkük énekel.

Az ökör gyöngén belefújt a fuvolába, s az is lehet, hogy egy angyal segített néki a muzsikában. A kisded kissé felemelkedett, fejével is, vállával is, hogy jobban lásson. De azért a fuvolás nem volt megelégedve az eredménnyel. Viszont biztosra vette, hogy senki se hallotta ott kinn. De hát ebben csalódott.

Mindjárt el is menekült, mivel félt, hogy valaki s főképp a szamár még bejöhetne s ott lepné meg a fuvola mellett.

– Gyere már, nézd meg! – mondta egy nap Mária az ökörnek. – Mért nem jössz sose közelebb a gyermekemhez?

Az ökör nekibátorodott s odaállt közel Jézushoz, aki, hogy még bátrabbá tegye, megsimogatta a száját. Az ökör visszafogta a lélegzetét, mert hisz most úgyse volt rá szükség. A kis Jézus mosolygott. Az ökör boldogsága hangtalan volt. Ez a boldogság felöltötte az ő testi formáját s megtöltötte egészen a szarvai hegyéig.

A kisded felváltva nézegette a szamarat meg az ökröt, a szamarat, aki talán nagyon is biztos volt a dolgában és az ökröt, aki meg oly sötétnek érezte magát e mellett a belülről világító kis arc mellett, mint mikor egy lámpa járna könnyű fehér függönyök mögött, egy kicsi és távoli lakás szobáiban.

Mikor a kisded észrevette, milyen homályló is az ökör, hangosan nevetni kezdett.

Szegény állat, nem látott tisztán ebben a gyermeki nevetésben, s egyre azon tűnődött, nem csúfolja-e ki a kisded, Talán ha tartózkodóbb lenne? Vagy talán egészen eltávozna?

Akkor a kisded megint nevetett, de oly ragyogó, oly gyermeki nevetéssel, hogy az ökör megértette: bátran ott maradhat a közelében.

Mária és a gyermeke gyakran közelről nézték egymást. S mintha versenyeztek volna, melyikük büszkébb a másikára.

– Azt hiszem – gondolta az ökör – hogy állandó örömben élhetnének. Hisz sose volt tisztább anya és szebb gyermek ezen a földön. S mégis néha milyen komoly mind a kettőnek az arca.

Egyszer az ökör meg a szamár épp készültek betérni az istállóba. Mikor aztán jól szétnéztek, mint akik félnek, hogy tévedhetnek:

– Nézd csak azt a csillagot, amelyik ott jön felénk az égen, milyen szép, szinte meleg a szívem tőle – mondotta társáriak az ökör.

– Hagyd csak békén a szívedet. Úgy sincs annak semmi köze ezekhez a nagy dolgokhoz, amiknek tanúi vagyunk egy idő óta.

– Már bizony, akármit is mondasz, ez a csillag mifelénk jön. Nézd csak, milyen mélyen jár az égen. Mintha csak épp az istálló felé jönne. És alatta, látod-e, három ember jön, csupa drágakővel.

Amikor a két állat az istálló küszöbéhez ért:

– Mit gondolsz, ökör, mi fog történni?

– Sokat kérdesz tőlem, szamár, elég nekem az, amit látok. Sőt sokszor már az is sok.

– Énnekem van egy ötletem.

– Félre, félre, menjetek már – szólott nékik József az ajtóból. – Nem látjátok, hogy elálljátok az utat s nem hagyjátok bejönni az idegeneket.

Az állatok félreálltak, hogy beeresszék a napkeleti királyokat.

Hárman voltak, és az egyik tetőtől talpig fekete: ez magát Afrikát jelképezte. Eleinte az ökör tapintattal, de állandóan vigyázott rá. Látni akarta ugyanis, hogy a néger valóban jó szándékkal jött-e a kisdedhez.

Mikor a fekete király arca, aki rövidlátó is lehetett, odahajolt a kis Jézus fölé, a kisded képét oly szépen visszatükrözte, olyan tisztán, olyan simán, akkora nagy alázattal és oly teljes önfeledtséggel, hogy az ökörnek a szívét nagy édesség járta át tőle.

– Ez valami igen nagy úr lehet – gondolta most magában –, a másik kettő bizonyosan nem tudná ezt megtenni! – S pár perc múlva hozzáfűzte: – S ő lehet hármójuk közt a legjobb.

Az ökör ugyanis megfigyelte, hogy a fehér királyok egy-egy szál szalmát csentek a jászolból, amit aztán nagy vigyázva beledugtak a málhájukba. De a fekete király nem vitt el az istállóból semmit.

Egymás mellett, rögtönzött ágyon, amit a szomszédok kölcsönöztek, a három király ott aludt az istállóban.

– Milyen furcsa – gondolta az ökör –, álmukban is fejükön van a koronájuk. Pedig ez a kemény dolog még rosszabb lehet, mint az én két szarvam. S aztán ez a sok ragyogó kő nem is engedheti, hogy aludjanak.

Pedig aludtak, olyan bölcsen, mint a szobrok a sírokon. S a csillagjuk ott ragyogott a jászol fölött.

Hajnal előtt mind a hárman felkeltek, egyszerre, egy mozdulattal. Álmukban az éjszaka mindhárman ugyanazt az angyalt látták, aki tanácsolta nékik, hogy azonnal távozzanak, ne menjenek Heródeshez, s ne mondják meg a zsarnoknak, hogy látták a Kisdedet.

Elmentek, de a csillagot ott hagyták a jászol fölött, hadd tudja mindenki, hogy itten történt.

Az ökör imája

Mennyei Gyermek, ne ítélj meg az én ijedt és értelmetlen képem után. Eljön-e vajon az a nap, mikor nem leszek hasonló egy kis mozgó sziklához?

És aztán tudd meg, hogy ez a két szarv semmi más, mint egy kis fejdísz. Sőt még azt is megvallom néked, hogy sohasem használtam őket.

Kis Jézus, vess egy kis világot ebbe a bennem sötétlő zavarba és szegénységbe. Adj valamit nékem is ebből a te finomságodból, Te, akinek apró kezed-lábad oly gondosan tapad a testedhez. Megmondod-e majd, kis Uram, mért láthattalak egyszer, egy nap, amikor csak félre kellett fordítani a fejemet? Ha tudnád, te csodálatos Gyermek, milyen hálás vagyok Néked, hogy most itten térdelhetek a te kegyelmes színed előtt s egy családban élhetek az angyalokkal meg a csillagokkal! Néha azt kérdem magamban, nem tévesztettek-e meg téged, s hogy valóban énnekem kell-e itt lenni Temelletted: mert hisz talán nem vetted észre, hogy egy nagy var van a hátamon s hogy az egyik oldalamról lekopott egy csomó szőr, ami bizony eléggé csúnya. Még ha meg is maradtál volna ebben az én családomban, bizonyosan találhatnál szebbet is, jobbat is, mint én, a bátyámat például, vagy valamelyik unokatestvéremet. És az oroszlán vagy a sas nem feleltek volna-e meg jobban?

– Hallgass már – mondta a szamár –, mit sóhajtozol annyira, nem látod, nem tud aludni a te örökös kérődzésedtől?

– Igaza van – szólt magában az ökör – hallgatni is kell tudni, hogyha eljön az ideje, még akkor is, ha oly nagy a boldogságunk, hogy nem tudjuk hová tenni.

De a szamár is imádkozott, mégpedig a következőképpen:

A szamár imája

Nyerges szamarak, terhes szamarak, meglássátok, szép lesz az élet, s a kis csacsik víg legelőkön várhatják az új dolgokat. Hála néked, kis fiatalember, a kövek most már a maguk helyén, az útszélen maradhatnak, s nem potyognak ezentúl, mint eddig, a szamarakra. Még valamit. Tulajdonképp mért olyan vesződséges az utunk, minek az a sok lejtő meg az az örökös hegymászás? Nem volna-e jobb mindenkinek, ha minden út sík volna? S hogy van, hogy ez az ökör itten, amelyik sokkal erősebb nálam, sose hordoz a hátán senkit? Mért oly hosszú a két fülem, mért olyan csupasz a farkam, mért oly kicsik a patáim, mért olyan szűk a szügyem, és a hangom mért hasonlít a rossz idő színéhez? De, ugye, mindez nem végleges s van remény a változásra?

A következő éjszakákon mindig más-más csillag őrködött. Némelykor egész csillagkép. Hogy az ég titkát senki meg ne lássa, mindig egy-egy felhő volt a távol levő csillagok helyén. S milyen szép is volt esténként, mikor ezek a távoli és végtelen csillagok kicsik, egészen kicsik lettek, hogy a jászol fölé férjenek, s magukban tartották a fényük, a nagyságuk és a melegük túlságát, annyit árasztva belőlük, hogy éppen csak megmelegítsék s megvilágítsák az istállót, s ne ijesszék meg a kisdedet. Ilyenek voltak a kereszténység legeslegelső éjszakái: Mária, József, a Kisded, az ökör és a szamár is, akkor csodálatosképpen és egészen önmaguk voltak. A tulajdon hasonlatosságuk, ami nappal szétszóródott s széjjelfoszlott a látogatók között, napnyugta után káprázatos erővel és biztonsággal fénylett.

Az ökör és a szamár útján több más állat is könyörgött, hogy megismerhesse a Kisdedet. S valóban, egy szép napon az ökör, József beleegyezésével, ki is jelölt egy gyors és derék lovat, hogy összehívja mindazokat, akik el akarnak jönni másnapra.

A szamár is, az ökör is eleinte aggodalmaskodtak, hogy vajon beengedhetik-e a félelmes vadállatokat, az elefántot, az egypúpú meg a kétpúpú tevét, vagyis az oly állatokat, amiket némileg gyanússá tett a púpjuk, az ormányuk s egyéb hús- és csontfölöslegük.

Ugyancsak ezért idegenkedtek az oly félelmes rovaroktól, mint például a skorpióktól, tarantelláktól, óriáspókoktól, azután a viperáktól s mindazoktól a teremtményektől, amiknek a mirigyei mérget választanak ki, nemcsak éjjel, hanem nappal, sőt még a hajnali órákban is, amikor még minden tiszta.

De Mária nem habozott:

– Mindannyian bejöhetnek. Az én gyermekem éppen olyan biztonságban van a jászolában, mint hogyha odafenn lenne, a legeslegmagasabb égben.

– De egyenként – tette hozzá József, szinte katonás hangon. – Nem engedem, hogy egyszerre két állat lépje át a küszöböt, mert akkor nagy lenne a zűrzavar.

Előbb a mérges állatok jöttek, mindegyik azzal az érzéssel, hogy bizony ezt a jóvátételt nem lehet tőlük megtagadni. Mindannyian észrevették a kígyók tapintatosságát: nem mertek ránézni Máriára, s iparkodtak minél messzebb elhúzódni a személyétől. S éppen olyan nyugodtan és méltósággal távoztak, mint hogyha csak galambok vagy házőrző kutyák lettek volna.

Voltak aztán a többiek közt olyan apróka állatok is, hogy szinte nem lehetett tudni, benn vannak-e, vagy ott kinn várnak. Az atomok egy teljes órát kaptak, hogy egyenkint bemutatkozzanak és hogy körüljárják a jászolt. Amikor az óra letelt, József érezte ugyan a bőrén, hogy valami csipkedi, vagyis hogy nem ment még el valamennyi, de azért máris elrendelte, hogy jöjjenek a többiek.

A kutyák nagyon csodálkoztak: nem értették, mért nem maradhatnak állandóan az istállóban, akárcsak az ökör meg a szamár. Senki se tudta, mit feleljen nekik, ezért csak megsimogatták őket. Akkor aztán eltávoztak, látható hálával a szívükben.

Mégis, mikor a szagáról megérezték, hogy jön az oroszlán, a szamár is, az ökör is erősen nyugtalankodni kezdett. Nem szólva arról, hogy ez a szag áthatolt a tömjénen, a mirhán s minden más olyan illatszeren, amit a háromkirályok hagytak itten.

Az ökör nagyra becsülte József és Mária nagylelkűségét. Mégis, gondolta, ott szabad-e hagyni egy gyermeket, e gyönge kis lámpást, egy állat mellett, akinek a lehelete egyszerre elolthatja a fényét…

Az ökör s a szamár aggodalma még azért is növekedett, mert úgy látták, hogy illendő lesz megmerevedniük az oroszlán előtt. Arra, hogy meg is támadják, éppoly kevéssé gondolhattak, mint hogy nekimenjenek a villámnak vagy a mennydörgésnek. Különben az ökröt már úgyis elgyöngítette a böjtölés, s valahogy inkább légiesnek, mint harciasnak érezte magát.

Eljött hát az oroszlán is, szélfésülte sörényével, s oly szomorú tekintettel, mintha csak azt mondta volna: – Én vagyok az oroszlán, de hát mit tehetek róla, én csak az állatok királya vagyok.

Látszott rajta, nincsen nagyobb gondja, mint hogy minél kisebb helyet foglaljon el az istállóban, ami pedig nem volt könnyű dolog, hogy a lélegzetével ne bántson semmit maga körül, s hogy felejtse, amíg itt van, behúzható karmait s hatalmas izmú állkapcsait. Lesütött szemmel jött előre, úgy rejtve remek fogait, akárcsak egy szégyenteljes betegséget, s amellett oly szerényen, mint ahhoz az oroszlánfajhoz illik, amelyik majd egy eljövendő napon nem fogja felfalni Szent Blandinát. A Szűz megkönyörült rajta, s oly mosollyal próbálta megnyugtatni, aminőt csak a kisdednek tartogatott. De az oroszlán nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé, mint hogyha csak azt mondaná, de most már sokkal keserűbben, mint az előbb:

– Mit tehetek én arról, hogy olyan nagy és olyan erős vagyok? Hisz tudjátok, sose ettem máskor, csak ha arra ösztönzött a szabad levegő meg az éhség. És aztán, ugye megértitek, hogy kis kölykeim is vannak. Hányszor próbáltuk már mi is, hogy csak fűevők legyünk. De hiába, a fű nem nekem való. Sose bírtam lenyelni.

Akkor aztán meghajtotta azt az ormótlan nagy fejét, ami szinte olyan volt, mint egy szétrobbanó szőrrengeteg, s lefeküdt bánatosan a kemény földre. A farka végén a kis sörte éppolyan szomorúnak látszott, mint a feje, s ez a nagy csönd hirtelen mindnyájuknak rosszulesett.

Mikor a tigrisre jött a sor, úgy terült el az istálló földjén, hogy a sok böjt és sanyarúság után szinte igazi szőnyegnek, ágy előtti szőnyegnek látszott a jászol előtt. Aztán néhány pillanat múlva megint eleven tigris lett, pontos, ruganyos, mint egy gép, s utána szó nélkül távozott.

A zsiráf csak a patáit mutatta meg egy percre az ajtónyílásban, s mindenki úgy vélekedett, hogy ez éppannyinak számít, mint hogyha körüljárta volna a jászolt. Így csinált az elefánt is: ő meg csak épp hogy letérdelt az istálló küszöbénél, s az ormányát úgy mozgatta, mint egy igazi tömjénszórót, ami mindenkinek tetszett.

Egy hosszú-hosszú gyapjas bárány azt akarta, hogy nyírják meg, de mindjárt: de hát szépen megköszönték, s nem nyúltak a gyapjához.

A kenguru mindenáron egy kicsinyét akarta Jézusnak adni: erősködött, hogy szívesen adja, hogy nem fog hiányozni néki, merthogy még sok kölyke van odahaza. De József ezt sem fogadta el, s a kenguru visszavitte a gyermekét.

A strucc már szerencsésebb volt: felhasználta az alkalmat, mikor senki se figyelt rá, megtojta a tojását az istálló sarkában, s aztán csöndben távozott. Ezt az emléket csak másnap vették észre. A szamár látta meg először. Sose látott még tojásban ilyen nagyot és keményet, s azt hitte, csodában van része. De József felvilágosította, ahogy tudta: a tojásból rántottát csinált.

A halak nem jöhettek el, mivelhogy a vízen kívül igen siralmasan lélegzenek, ezért hát a sirályt küldték maguk helyett, követnek.

A madarak éneküket, a galambok a szerelmüket, a majmok a tréfáikat, a macskák a tekintetüket hagyták hátra, a vadgalambok meg a torkuk szelídségét és kedvességét.

Más állatok is akartak jönni, azok, akik még ismeretlenek, s várják, hogy nevet adjanak nékik, a tenger vagy a föld mélyében, ahol örök éjszakában élnek, csillag nélkül, hold nélkül s az évszakok változása nélkül.

A levegőben érezni lehetett azoknak a lényeknek a lelkét, akik vagy nem jöhettek el, vagy pedig elmaradtak az úton, olyanokét, akik messze, a föld másik végén laknak, de azért mégis elindultak kicsike bogárlábaikon, s akik egy egész óra alatt legfeljebb egy métert tehetnek meg, viszont az életük oly rövid, hogy egy fél métert se remélhetnek, azt is csak, ha különös a szerencséjük.

Persze csodák is történtek: a teknősbéka sietett, az iguán próbált lassabban járni, a víziló kecsesen hajtogatta a térdeit, s a papagájok hallgattak.

Napnyugta előtt pár perccel kínos baleset is történt. József, aki már elfáradt abban, hogy egész nap étlen-szomjan igazgatta a menetet, egy szórakozott pillanatban eltaposott egy mérges pókot, holott ez is csak azért jött, hogy tisztelegjen a kisded előtt. A szent feldúlt és fájdalmas arca egy jó percre mindnyájukat megdöbbentette.

Más állatok meg, akiktől több tapintatot vártak, egyszerűen tovább is ott maradtak az istállóban: az ökör volt kénytelen eltávolítani a nyestet, a mókust, a borzot s még pár állatot, akik nem akartak elmenni.

Maradt ott pár esti pillangó is, mivel a színük hasonló a tető gerendájához, és így az egész éjszakát ott tölthették a jászol fölött. De az első napsugár azonnal leleplezte őket másnap, s mivel József nem engedte, hogy bárkinek is kedvezzenek, azonnal elhajszolta valamennyit.

Ugyancsak a legyeket is felszólították a távozásra. De ezek a makacsságukkal adták József értésére, hogy mindig is itt voltak, Józsefnek nem volt hát mit szólnia.

Azok a mennyei jelenségek, amik az ökröt körülfogták, nemegyszer megakasztották a lélegzését. Mivel lassanként megszokta, hogy mint az ázsiai aszkéták, ő is visszatartsa a leheletét, éppolyan látó lett, mint azok, s jóllehet jobban érezte magát az alázatban, mint a magasztosságban, csakhamar látomásokban volt része. De még e látomásokban is valami aggály vezérelte, s angyalokat vagy szenteket sohase mert elképzelni. Csakis akkor látta őket, ha valóban ott voltak a közelében.

– Szegény fejem – gondolta az ökör, akit mindjobban rémítettek ezek a gyanús jelenségek szegény fejem, hát kell ez nékem, aki csak nyomorult állat vagyok, vagy talán maga a démon! Mért is van ez a két szarvam, mint néki, holott sose tettem rosszat? Hátha valami varázsló vagyok!

József hamar észrevette az ökör nyugtalankodását, aki szemmel láthatólag soványodott.

– Mért nem mégy legelni? – mondta néki. – Itt ténferegsz egész nap köztünk, s nemsokára csont meg bőr leszel.

Az ökör kiment a szamárral.

– Igaza van, lesoványodtál – mondta néki a szamár. – A csontjaid oly hegyesek, hogy az egész testeden majd szarvak nőnek.

– Csak a szarvamról ne beszélj!

És az ökör így szólt magához:

– A szamárnak igaza van! Igen, csakugyan élni kell. Nézz oda, mért nem harapsz bele ebbe a szép zöld fűcsomóba. Azt hiszed talán, hogy megárt? Vagy ebbe a másikba. Azt képzeled talán, hogy mérges? Nem, nem, de hát nem vagyok éhes. Milyen szép is ez a kisded! S azok a fényes alakok, akik csak jönnek meg elmennek, s mintha csak a remegő szárnyaikkal lélegzenének. Milyen szép ez a mennyei nép, még csak be se szennyezi magát a mi egyszerű istállónkban. Egyél, ökör, ne törődj te ezzel! És aztán ne hagyd, hogy felébresszen ez a mennyei boldogság, mikor az éjszaka mélyén hirtelen meghúzza a füledet, s ne maradj mindig olyan soká a jászolnál egy térden, mert hisz már úgyis fáj a lábad. A bőröd, pedig ökörbőr, már egészen feltört az ízületnél, s ha még jobban feltörik, a legyek is rászállnak.

Egy éjszaka a Bika csillagképe őrködött a jászol fölött, egy nagy darab sötét ég közepén. Aldebaran piros szeme ragyogón s gyönyörűen lángolt, egész közel. S a Bika szarvain és lágyékain roppant drágakövek díszelegtek. Az ökör igen büszke volt rá, hogy ilyen jól vigyáznak a kisdedre. Mindenki nyugodtan aludt, a szamár is, lekonyuló s bizakodó füleivel. Csak az ökör volt nyugtalan és gyönge, jóllehet örült e rokoni és baráti csillagkép jelenlétének. Eltűnődött mindazon, amit a Kisdednek áldozott, haszontalan virrasztásain, nevetséges védelmén.

– Vajon – gondolta magában – lát-e engem a Bika csillagképe? Ez a csillagos, piros szem, ami úgy ragyog, hogy szinte félek, tudja-e, hogy én itt vagyok? Ez a sok csillag olyan messze, olyan nagyon magasan van, hogy az ember azt se tudja, merre néznek.

Hirtelen József, aki már pár perce hánykolódott a fekvőhelyén, felkelt, égnek emelve a karját. Ő, aki eddig oly nyugodt volt minden mozdulatában és szavában, most, az éjszaka közepén, felébreszt mindenkit, a Kisdedet is!

– Láttam álmomban az Urat. Indulnunk kell, késedelem nélkül. Heródes miatt, igen, őmiatta, mert haragszik Jézusra.

Mária felkarolja a fiát, mintha a zsidók királya máris itt lenne az ajtónyílásban, kezében egy nagy hentesbárddal.

Már a szamár is talpon van.

– Hát ez? – mondja József a Szűznek, s rámutat az ökörre.

– Félek, nagyon gyönge szegény. Nemigen tudna velünk jönni.

Az ökör szeretné megmutatni, hogy nem úgy van. Rettentő erőfeszítést tesz, hogy talpára állhasson, de még sose érezte magát ennyire földhöz kötöttnek. Akkor, mintegy segélykérőn, felnéz a Bika csillagképére. Már csak egyedül Őrá számít, hogy ereje legyen az induláshoz. Az égi Bika meg se mozdul, a szeme éppoly lángoló és piros s most is oldalvást néz az ökörre.

– Napok óta nem eszik – mondja a Szűz Józsefnek.

– Ó, hisz értem, persze hogy értem, hogy itt hagynak – gondolja az ökör. – Nagyon is szép volt, nem tarthatott soká. Különben is mi lennék az úton. Csontos és késlekedő kísértet. A bordáimnak a bőröm is nehéz, s már csak az az egy kívánságuk, hogy megnyugodjanak az ég alatt.

A szamár most feléje megy, s hozzádörgöli az orrát, amivel azt akarja az ökör tudtára adni, hogy Mária egy szomszédasszony gondjára bízta, és hogy meglesz mindene, ha már ők nem lesznek is itten. De az ökör, félig behunyt szemmel, már-már szinte halottnak látszik.

Mária simogatja, és így szól hozzá:

– De hisz nem megyünk nagy útra. Csak azért mondtuk, hogy megijesszünk!

– Hát persze, hamar visszajövünk – mondja József – hogyan is mennénk most messze, ebben a nagy éjszakában!

– Szép csillagos éjjel van – szólal meg újra Mária –, kivisszük a Kisdedet a levegőre, úgyis olyan sápadt mostanában.

– Hát persze, csak ezért – mondja a Szent.

De ez csak kegyes hazugság. Jól tudja ezt szegény ökör, és mivel a távozókat nem akarja feszélyezni, úgy tesz, mintha mély álomba hullna. Ez meg az ő hazugsága.

– Elaludt – mondja Mária. – Tegyük a jászol szalmáját ide, egészen melléje, hogy mindene meglegyen, ha fölébred. Hagyjuk itt a fuvolát is – mondja még igen-igen halkan –, egészen közel a leheletéhez, szeret vele játszani, amikor egészen egyedül van.

Már mennek is, az istálló ajtaja megcsikordul. – Be kellett volna olajoznom – gondolja magában József, mert fél, hogy még fölébreszti az ökröt, de ez még mostan is úgy tesz, mintha mélyen aludna.

Szép csöndesen beteszik az istálló ajtaját.

S amíg a jászol szamara átváltozik lassanként az Egyiptomi Menekülés szamarává, az ökör az istállóban marad és csak nézi azt a szalmát, amin előbb a Kisded nyugodott.

Jól tudja, hogy sose nyúl már hozzá, sem ahhoz, sem a fuvolához.

Az égi Bika csillagképe fellendül a zenitre, és egyetlen ökleléssel arra a helyre rögződik az égen, amit most már sose fog odahagyni.

Amikor kevéssel hajnal után a szomszédasszony benyitott az istállóba, az ökör már abbahagyta a kérődzését.