NAGYKARÁCSONY – Tersánszky Józsi Jenő: Erdélyi Betlehem – Ruszka Gyuriék karácsonya

 

 

 

HÍRNÖK

Dicsértessék Jézus, aki ma született,

Hogy meghozzam hírét, a lábom sietett,

Ha megengedik, úgy kelmetek is hallják,

Jó pásztorok őtet hogyan magasztalják.

 

HÁZIAK

Isten hozta magukat! Kerüljenek bellebb!

 

JÁSZOLKÁSOK

Dicsértessék a Jézus!

 

I. JÁSZOLKÁS

Csordapásztorok, midőn Betlehemben,

Csordát őrizne-ek éjjel a mezőben,

A sötét éjben nagy fényesség támadt,

És angya-ali szót ők ígyen hallának:

 

NŐ

Köztetek vagyon az Világ Királya,

Keljen mindő-őtök, hogy őtet imádja!

 

JÁSZOLKÁSOK

(karban) Betlehembe tehát menjünk,

Ájtatosan énekeljünk,

Úgy dicsérjük Világ Királyát,

Kitől mindek az üdvöt várják!

 

GYEREK

Ohó! Itt az öregbojtár!

 

ÖREGBOJTÁR

Künn a juhász az erdőben.

Télbe fagyban, nyárba hőben.

Héj, de mindig jó a kedve,

Nyáját friss fűn legeltetve.

 

JÁSZOLKÁSOK

(kar) Boldog-boldog az ilyen élet,

Melyet Isten kedveltet!

 

ÖREG

(ének) Ha lefekszem, jót aluszom,

Nincsen semmire se gondom.

Mert az Isten körülöttem,

Őrzi testem, őrzi lelkem.

 

JÁSZOLKÁSOK

(kar) Ő vigyáz, fönn hegy magasára,

Lenn vizek folyására.

 

ÖREG

Nagyok az én gondjaim!

Elvesztek a juhaim!

 

I. JÁSZOLKÁS

Hát kend, Öreg! Kobakjába nem vette még,

Hogy az Üdvözítő nekünk megszületék?

Kendnek ezt mindenki itt hiába mondja?

Csak a tetves, rongyos juhain áll gondja?

 

ÖREG

Ákum, bákum, ferdákum.

Sül a kolbász, barátum!

Szofitiát titulusz.

Szerbusz komám Telefusz.

Éljetek a világon,

Mint az kutya az ágon!

 

I. JÁSZOLKÁS

Ne csapjon zajt, öreg, mert majd helybenhagyjuk!

Jöjjön ide, hogy a kis Jézust altassuk!

 

JÁSZOLKÁSOK

(kar) Midőn a Szűz Magzatját! Magzatját!

Jászolban síró fiát,

El akarja altatni,

Így énekel ő néki:

Ó napfény, ó élet,

Ó édes Jézusom, megváltó Krisztusom!

Ó édes Jézusom, megváltó Krisztusom!

Ó én édes gyermekem! Gyermekem!

Csak téged kíván lelkem.

Aludj szép virágbimbóm!

Zöld erdőm, rozmalingom!

Ó napfény, ó élet,

Ó édes Jézusom, megváltó Krisztusom!

Ó édes Jézusom, megváltó Krisztusom!

 

ÖREG

Halljátok ti édes, kedves egy társaim!

Különben bégetnek, mint ti, az juhaim!

Gajdolásotoktúl mindenki csak ásít.

Majd tőlem hallotok meg egy jó nótát itt.

(énekel) Ül a juhász magába,

Pihen az egész nyája.

De fölserken álmába,

A jó pásztor módjára.

 

JÁSZOLKÁSOK

(kar) Isten fia született,

Ki megjövendöltetett.

Ez a világ váltsága,

Pásztorok vígassága.

Hej, te keresztény lélek,

A nagy Istenre kérlek!

Tekintsél a jászolba.

Úr Jézus fekszik abba!

 

GYEREK

Ohó! Itt a csikósbojtár!

 

CSIKÓSBOJTÁR

Hopp Istók, jó napot!

Lám, én is itt vagyok.

Derék termetemet jól megtekintsétek.

Amit mondok pláne, jobban megértsétek.

Haragba maradtam én az oskolával,

Mert többre mentem a kalafaktorsággal,

Összejártam mind én Ázsiát, Afrikát,

Kétszer kerültem meg a Filozófiát!

 

ÖREG

Tyű, kedves Öcskös, ha ennyire dicsekedsz,

Azt is tudod, hogy sok juhom hova veszett?

 

CSIKÓS

Ne féljen kend, öreg, juhait megleltem.

Ihol az nyájába mindet betereltem.

 

ÖREG

(táncol) Elvesztek a gondjaim!

Megvannak a juhaim!

 

CSIKÓS

(rázza) Hát kend hova került a nyájától, mondja?

Ha mindig a kedves juhain áll gondja?

 

ÖREG

Ne rázz, úgyis ejtek én le bolhát neked!

Csak lábát el ne törd, amikor fölveszed.

Ez az egyetlen kincs, mely subámban vagyon.

Könnyen juték hozzá, könnyen továbbadom.

Hogy szereztem? Ha emlékezésem nem csal,

Találkozék minap egy vén uzsorással,

Kértem tőle három pengőt, kértem ötöt.

Mit felelt rá nékem? Azt, hogy szemen pökött.

Én meg pofonvágtam!… A keserves dolga!

De akkor ugrott rám, egy kan bolha róla.

Subámban akkor még nem akadt szép párja,

Így a vendégbolhám megdöglött bújába.

De ne kezdjétek a síráson. Nincs vége!

Mert jöttek más bolhák a temetésére.

Többen jöttek, mint a korcsmába vasárnap.

Százezer rokona jött az én bolhámnak.

Nem nagyon nagyocskák, hogy ha fogok sokszor,

Nincsen egyikök sem nagyobb, mint egy bocskor!

 

HÍRNÖK

Csajbókos beszéddel ne töltsük az időt.

Hanem boruljunk le a kis Jézus előtt.

Odaadnám néki akár mindenem én.

Mindnyájatok látja, a kis Jézus szegény!

 

JÁSZOLKÁSOK

Almácskám van tarisznyámban.

Azt is neki adom.

Áldást nyerek tőle,

Remélem és tudom.

 

CSIKÓS

(énekel) Ímé hála légyen, az magos Istennek,

Gloria in excelsis szent Fejedelmének.

 

JÁSZOLKÁSOK

(kar) Emelgessük lábainkat,

Mely nagy öröm, tagjainkat.

Muzsika zengésre.

Muzsika zengésre.

 

CSIKÓS

Jászolban fekszik, nincsen megvetése.

Barmok közt nyugszik, ez a fizetése.

 

JÁSZOLKÁSOK

(kar) Párna helyett kemény szalma,

Nincs szegénynek nyugodalma.

Ez a fizetése,

Ez a fizetése.

 

MINDNYÁJAN

Pásztorok, keljünk fel,

Hamar induljunk el,

Betlehem városába.

Rongyos istállócskába.

Ott fekszik, ott nyugszik.

Be vagyon ő takargatva rongyocskába,

Ökör, szamár melengeti jászolyába.

Siessünk, ne késsünk.

Vigyünk, amink vagyon.

Gúnyát, meg ne fagyjon.

Szép szavunkat anyjának,

Áldott Szűz Máriának.

Keljünk fel, vigyük el,

Ilyen szegény pásztoroktól elég lészen.

Talán még az aranynál is többet tészen!

Siessünk, ne késsünk!

 

CSIKÓS

Hát kend, öreg, mit hoz a kis Jézuskának?

 

ÖREG

Neki adom én is, a rongyos subámat.

Höjj-höjj! De megfázom, nagyon hideg vagyon.

Azért ne haragudjon rám, hogy nem adom!

Inkább azt javallom, ne siessünk innet.

Míg e jó tanyáról, nem kergetnek minket.

 

HÍRNÖK

Elég volt már, Öreg, fogja be kend száját.

Így sem téríti el a mi szívünk vágyát.

Hogy ha itt imádtuk az Világ Királyát,

Elvigyük a hírét, hol még sokan várják.

Még sok szemnek, mindnek kell, hogy minket lásson!

Istennek áldása maradjon e házon!

 

CSIKÓS

(ének) Ugrodj föl, bojtár, a talpodra.

Ne legyen gondod a nyájodra.

 

JÁSZOLKÁSOK

Emitt egy dombocskán

Megellett a juhocskám,

Vedd válladra.

Emitt egy dombocskán,

Megellett a juhocskám,

Vedd válladra.

 

CSIKÓS

Majd elmegyünk mi valahára,

Viszünk is néki ajándékba.

 

JÁSZOLKÁSOK

Egyik egy sajtocskát,

Másik egy báránykát

Áldozatba!

 

CSIKÓS

Nosza pajtás, nézd az ajtót.

Kezedbe a kilincstartót,

Itt ne legyünk, búcsút vegyünk!

Innét tovább el.

 

 

 

 

 

Ruszka Gyuri részeges, mihaszna tekergő, aki odakinn alszik az erdő alján egy rongyos viskóban, s úgy él egyik napról a másikra, mint a madarak. Lenn őgyeleg egész nap a piacon. Segít a kofáknak, vagy a vásári kupeceknek motyóit, sátraikat cipelni, vagy a vigécek után hurcolja utcahosszat a kuffereket, képeket, de legszívesebben a kávéház előtt ténfereg, ahonnét el-elszalasztják a kereskedők egy-egy levéllel, üzenettel. Ezek fizetnek leggálántabbul, s nem kell magát megerőltetnie huzamosabban.

 

Ami pár hatost keres, azt azon melegibe meg is issza a pálinkásbutikokban, vagy elkenyerezi a lacikonyhán. Felesége ugyan sohse lát tőle bár egy fityinget.

 

Egy apró, csúnya kis asszony a felesége. Bőre rá van száradva a sok nyomorúságtól. Úgy néz ki, mint egy felingerelt majom. Mégis nélküle - mint ezt hangoztatja is eleget - rég megette volna Gyuri urat a tetű. Az asszonynak magának kell mosni, meszelni járnia el házakhoz, hogy egy kis ételmaradék kerüljön haza esténkint, sőt egy-egy rossz nadrágot, ócska bakancsokat is ő kunyorál össze gazdáitól Gyurinak.

 

Gyuri már annyira rákapott, hogy meg is veri, ha üres kézzel talált hazajönni. Különben örökösen marakodnak. Az asszony maga se veti meg az itókát, s a nyomorúság elvadítja mindkettejöket.

 

Nyáron által még sok könnyű módja akad a krajcárszerzésnek, itt az erdő alján a gyümölcsösökben. Ruszka Gyuriék még a gazdáknál is gondosabban tartják számon, mi érik, hol érik? S már pirkadat előtt összebarangolják a jószágokat egy kis hullott gyümölcsért. A hullást itt-ott meg is siettetik esetleg egy kis rázogatással. Nagy vigyázatosan összekobozgatnak pár kosárra valót, min aztán hamarosan túl is adnak ismerős kofáknál.

 

De ilyen szerencsésebb zsákmányolás után Gyuri napokig nem mozdul le a hegyről. Míg csak ki nem kopik az utolsó falatból. S úgy elhever egész délutánokat az árnyékban egy mozdulás nélkül, hogy magok a fák is megcsudálják.

 

Bezzeg télen vége ennek a vidám henyeségnek. S az esővel, hóval, hideggel, mint valami feldühödt kuvasz ront rá Ruszka Gyuriékra a keserves ínség. Még szíves-örömest vonul be Gyuri ilyenkor a tömlöcbe, leülni azt a néhány napot, amit nyári lopások, verekedések vagy más effélékkel érdemelt ki. Sőt állandó munkára is ráadja fejét. Persze sehol se tudja kitartani egy-két hétnél tovább, s vagy megszökik, vagy elzavarják a tunyasága, korhelysége miatt.

 

Tavaly például - valamivel karácsony előtt gyümölcsös kosarakat terhelt a vasútnál, vagy két hétig egyhuzomban. Igaz ugyan, hogy a szállító csak fele bérit adta ki naponként, csakhogy ottfoghassa a munkában. De így történhetett, hogy Gyuri szokatlan summát kapott kézhez a szállítás bevégeztével. Tallérokat, tán hetet is.

 

Nagyon magaelégedetten jött befelé aznap a vasúttól még kora délután a városba. És hősiesen a megkönnyebbedéstől, hogy kiállotta a kétheti munkát, a legkülönfélébb életjavító jószándékai serkentek.

 

A nap is kiragyogott egy félórára a piszkos fellegek alul, vidáman csillanva meg az ablakokon meg az utca pocsolyáin. És Ruszka Gyurinak szinte danolva eredt neki a képzelete, hogy még a léptei is meg-megiramodtak, ha a jobbnál jobb tervek ötlöttek fel elméjében a jövendőre.

 

- Ó drága isten - gondolta -, most már ki fog gázolni minden nyomorúságból. Mintha látná is magát, hogy téreget majd haza ezentúl esténkint tisztességes, munkáttartó ember módjára. Az asszonynak se jár majd annyit a becstelen szája. Ő is mértéket tart az itókákban. Így lassanként felgyarapszanak, s tudomisén mi lesz még. De oly egyszerűnek látszott mindez, akárcsak ilyen boldog hazatéregetésekből állana majd ezentúl a világ örökétig.

 

Eközben egyenest a pálinkásboltnak vette útját. És ott akadt rá később az asszony. Persze akkorra már meglehetősen kótyagos állapotban. És nógatni, ráncigálni kezdte hazafelé.

 

Hiába akarta Gyuri megértetni véle, hogy ez most már semmi, hogy ő most egy kicsit részeg, mert ne féljen az asszony, mostantúl kezdve másképp lesz minden. Sőt hiába adta oda neki még a pénz nagyobb részit is. Az asszony sulykolni volt egész nap az árkon, beteg volt, összefázott, s nem hallhatott tőle egyebet Gyuri, minthogy álljon belé a nyavalya, részeg döge, menjenek már hazafelé.

 

*

 

Hanem másnap reggel csakugyan valami sürgető tettrekészség ébredt Ruszka Gyurival. Az asszony akkorra már rég lenn volt valahol napszámba. Gyuri is eltökélte keményen - mialatt gúnyáit magára vette -, hogy egy kortyot se iszik, hanem új munkába fog nyomban.

 

Nagy elszántságában oly szorosra tekerte a bocskora szíját, hogy égetni kezdte lábát, s le kellett ülnie újból, s lazábbra fűzni. Dühösen káromkodott ez idővesztegetésen. Bár tulajdonképp meg se fordult fejében, hogy mi munkába is kezd majd. A piacot szánta képzeletében így előre valami eldorádófélének, ahol majd sokkal inkább adódhatik majd elé valami, mint nem.

 

Csakhogy csúnya, éles éjszaki szél indult el hajnalban a bércről. Érdesre szikkadt tőle a lucsok az úton, s a piac csaknem néptelen volt, mire Gyuri leért. Pár cseléd sietett kosárral karján bevásárlani, s itt-ott néhány munkás, tekergő álldogált a gesztenyés asszonyok sütődobja körül.

 

Kissé kiábrándította Gyurit a piac eme mogorva kilátástalansága, mégse adta meg magát egykönnyen, és sokáig ott bokázott a járdán, várva a jószerencsét. A hideg majd lecsikarta orrát, s legalább elgémberedett kezeit szerette volna összedugni kabátujjaiba, de nem akartak összeérni a kabátujjak. Vigasztalásul egy jókora szivarvéget vett észre a járdán. Felvette, megfújdosta, s a hamus végit ledörzsölve a falon, begyömte a zápfogára. - Pftűj! a szentségit! - Olyat köpött tőle a járdára, mint egy térkép.

 

A végin csak be kellett mennie a boltba kissé melegedni. Bement, kért egy pohár pálinkát, lehajtotta, s utána nagy sietséggel kezdte melengetni kezeit a kályhán. Majd az ajtóhoz ment s fejcsóválva nézett ki üvegén a piacra. - Áj de kutya idő! - És hirtelen újra visszatérült a pultnak, s még egy pohárral töltetett meg.

 

Meg kell adni azonban, oly sürgetölőzve rázta kezét a pohár elé, mint akinek nincs sok lebzselni való ideje itten. Ki is nyitott megint a piacra. És megint jó hosszút ácsorgott egyet.

 

- Már annak aligha lesz éppen máma napja, hogy valami érdemesebb munkát tanáljak - gondolta magában. Mert hiába, hogy akarok, ha egyszer nincs.

 

Már bele is törődött volna, mikor hirtelen eszébe ötlött, hogy a minap valami fahordást emlegetett neki Kakuk Marci, egyik cimborája, egy épülő barakkhoz a város végin.

 

Ez aztán nagyon nyugtalanítani kezdte. Úgy tetszett, hogy talán el is kellene indulnia nyomban a vállalkozóhoz ajánlkozni. - Csak annyi - vélte -, hogy mindjárt itt a dél. Ez a baj. S jól esne egy kis meleg pecsenye a lacikonyhán. Pedig ha most elmegyek, akkor ennek vége, mert nem jöhetek majd onnét vissza... De várjunk csak!... Elmegyek most mindjárt, falatozok és indulok rögtön. Így már jó lesz. Most még megiszok egy pohárral az étvágytól s indulok. Gyerünk csak.

 

Egyszerre csak a gesztenyés asszony kiáltotta a sarokról.

 

Egy levelet adott át aztán neki, amit még tegnap este hagyott nála a postás.

 

Gyuri bámuló pofával vette át tőle - s mivel ugyanakkor egy vevő is jött oda, míg azt az asszony kiszolgálta - Gyuri tétován forgatta ujjai közt a levelet, szemlélve a hátára ragasztott képecskét, egy csókolódó galambpárt s a címet: "Kedves Apám Ruszka Gyurinak Tisztelettel és Nejének."

 

- Várd meg a fiút - tanácsolta a kofa -, mindjárt eléjön az oskolából, majd az elolvassa. Okos az a gyermek, hogy csak csuda. Múltkor is három pénzt kapott valami falusiaktól, mert úgy elolvasott nekik valami írást, mint a vízfolyás. De ne félj, a világért se azért mondom.

 

Ruszka Gyuri egyelőre tanácstalan hagyott rá akármit is. De egy kis álldogálás már egyebet gondoltatott vele. - Mit? Bemegyek a boltba, elolvassa a zsidó. Legalább most mindjárt.

 

Ugyanakkor, már valami különös izgalmat, valami emelkedettségfélét támasztott benne a levél. Habár sejtette, kitől jött, mégis olybá tűnt előtte, mintha valami csodás jelét látta volna benne a sorsnak, hogy nemcsak üres fellengés, hogy változás esett életében. - Íme a bizonyság is. Félre minden nyavalya. Most már ahhoz a barakkhoz se szükség annyira szaladnia. Éppeg máma. Majd ha ráér.

 

A boltban két falusi napszámost talált, s egyik feleségét, akik, mikor a zsidó olvasni kezdte a levelet, szintolyan figyelmesen hallgattak oda, s éppúgy nem értették, mit mosolyodik el egyre a boltos, ha neki-neki erőlteti szemét a levélnek, mikor semmi tréfásat nem hallottak ki az írottakból.

 

Rettentő kuszán volt írva a levél, s teli roppant fura bece szólásokkal. Ruszka Gyuri lánya írta, aki uraságnál szolgált idegenbe. És azt értették ki belőle a végin, hogy ünnep szombatjára hazakészül, azért, ha nem restellik a kedves szülők, menjenek ki aznap délután elibe a vasúthoz.

 

Első pillanatban szinte meghökkent ettől Ruszka Gyuri. - Tessék! - futott keresztül elméjén -, mindjárt többen lesznek eggyel megzabálni a kis elemózsiát, amit kántálással, köszöntgetéssel kuporgatnak össze az ünnepen... De nyomban szélnek is eredt ez a gyenge aggodalma. Kivált ha az is eszébe jutott, hogy a lányt sohse eresztik el üres kézzel gazdái, s őneki még most is az a sapka fedi fejét, amit két éve lesz húsvétkor, hozott neki a lány ajándékba.

 

- Ó szegényke, szegényke - hajtogatta egyre megindultan, miközben a levelet gondosan visszatette borítékjába. - Ó szegényke, szegényke.

 

- Hát a gyermek bizony nem tud meglenni seholsem, akármilyen jó dolga, hogy ne lássa hébe-korba szüleit - szólalt meg a falusi asszony, felvéve kosarát a lócáról, s a két napszámossal együtt indultak kifelé a boltból. Hanem Gyuri visszatartóztatta őket. Igyanak meg véle egy porció pálinkát, ha már így került.

 

- Már adjon egy féllitert - szólt a boltosnak, s egy tallért bogozott ki foga segélyével zsebkendőjéből.

 

A boltos ekkor oda félretette nekik egy asztal szegeletére a nagy porcióst négy apróval, s miközben a falusiak kissé szabadkozva letelepedtek, az asszony mindjárt lánya felől kezdett tudakolni egyet-mást Gyuritól.

 

- Szolgál persze, szolgál hát - adta meg Gyuri készséggel a felvilágosítást.

 

- És régóta?

 

- Már nem is tudom... négy... öt... de mégis négy esztendeje múlt tavasszal. Hát... hála istennek, jó helybe van. Jó ember az uraság, kivált az asszony. Úgy szereti Marikát, azt mondja, mintha csak az édes lánya volna. Nem eresztené el egy világért. Még haza se nagyon szívesen eresztik. Hát igaz, ritka is máma olyan hűséges, jó cselédet kapni. De hát nem csuda, hogy vágyik haza szegényke, csak idegenbe van ott mégis...

 

A két munkás, meg kivált az asszony csendben, bólogatva hallgatták, s Ruszka Gyurinak gyengéd, boldog megindulások melengették szívét, s a könny is kigyűlt szemében, kis lányát emlegetve.

 

- Már nem is tudom, hogy lesz - folytatta egy kis szünet múlva, mert ittak közben -, már nem tudom, mert tán nem is kén, hogy eleresszem megint. Mert azért ki tudja mégis, hogy-mint van ő ott szegényke idegenbe.

 

Nagyon megtetszett neki véletlen ötlete, s tovább űzte-fűzte.

 

- Jobb szeretem én, maradjon ő csak itthon. Nem eszi meg az embert az a kis kenyér, ez-az, ami neki kell. Nekünk úgyis kevés kell az asszonnyal. Csak kirendeli az isten. Hát most is csak elég szépen kerestem egynéhány forintot...

 

Azalatt, míg ezeket elmondta, egy mesterember formájú ember nyitott be a csapszékbe, s míg pálinkáját kitöltötte a boltos, félfüllel megértett valamit a Gyuri beszédéből. Elnevette magát:

 

- Eredj már a penyészbe, te Rongyos Bandi, 'szmég magadnak se elég pálinkára, amit keresel.

 

Gyuri megrökönyödve bámult hátra. Hanem mellette az asszony rögtön kész volt a felelettel:

 

- Törődjön csak mindenki a maga dolgával. Nem kérte rá senki, hogy ideszóljon.

 

De az idegen csak röhögött egyet, s szó nélkül kifordult az ajtón. Ugyanakkor a két napszámos is felkászolódott, s megköszönve Gyurinak, hogy megemberelte őket, ráadásképp ők is vetettek egy-egy rosszalló szemet az idegen után s indultak. Mire Gyuri már felfortyant volna, csak a boltossal találta magát, aki pártatlan seperte be a krajcárokat fiókjába.

 

*

 

Ünnep-szombat délutánján nagy készülődésben voltak Ruszka Gyuriék, hogy a lány elé menjenek a vasúthoz. Gyuri, teleszopva száját a korsóból vízzel, s markába köpve belőle, alaposan megmosakodott. Aztán az asszony módosan körülnyírta neki haját a nyakán. Végül felvette a vadonat kék ujjast, s elindultak.

 

Enyhe, borult idő volt. A hó csendesen szállingolt, s vékony rétegben fedte már a házfedeleket, meg a kerítések alját.

 

- Ne fuss úgy! Hát mit futsz úgy?! - kiabált rá egyre. - Mit futsz? Ígyse nagyon teérted jön az a lány.

 

Gyuri úgy felfortyant erre, mintha tövist szúrtak volna belé. Valami ocsmány gorombasággal vágott vissza, s attól fogva egész úton veszekedtek.

 

Az asszony ráolvasta Gyurira a sok régi galád cselekedetét, a sok verést, kertek alatt hálást, amit együtt szenvedtek el tőle a lánnyal.

 

- Ne ugass annyit, ne ugass! - érvelt Gyuri. - Hogy az isten töressze el a szádat, mert a szádért van minden. Mert én azt a léányt soha égy ujjal nem bántottam.

 

- Teremtő isten. Rögtön lebukok itten! - csapta össze arcán kezeit az asszony. - Te nem bántottad?... Na akkor menjünk, ne szóljunk semmit se!

 

Ott is voltak már az állomásnál, s elhallgattatta őket annak ünnepnapokat megelőző sürgése. Szerényen vonultak meg a peron sarkában, s bámészkodtak a gőzös elé.

 

Két jókora batyuval érkezett meg a lány, miket udvariaskodós huzavona után Gyuri vett kezelése alá. Gyenge, kékszemű, szerényke teremtés volt a lány. Arca túlságosan teltnek hatott alkatához képest, s zsírosan, rózsaszínűen fénylett rajta a bőr.

 

Az utcán elöl ment anyjával, míg Gyuri pár lépésnyire maradva boldog garral hurcolta utánok a motyókat. Rendkívül kedvesnek s takarosnak tetszett neki a lánya magossarkú topánkáiban. Annál nagyobb utálattal nézte feleségét, hogy mennyire tolakszik rá. Simogatja egyre a lány hátát, cefet, ronda majma, már csakhogy bele nem bújna. Bezzeg a lány minden percen hátrafordul azért, és tudakolja, nincsenek-e nagyon apjának terhére motyói, s erővel ő akarja vinni legalább az egyiket.

 

Mire hazaértek, már világot kellett gyújtani.

 

Legelébb is a csomagokat bontogatták ki. Egy új báránybőr süveg került ki az egyikből Gyurinak és egy úrias, kurta ködmen az asszonynak. Pironkodtak, szabadkoztak, hálálkodtak összevissza, még legjobban a leány, hogy többet nem hozhatott.

 

Igazában Gyuri keveslette is titkon a magáét, úgy általában is, de kivált az asszony ajándékához mérten. - Megint sapka! Az istenit neki, ennek a büdös asszonynak a múltkor is nagykendőt hozott - zúgolódott magában.

 

A másik kosár elemózsiával volt teli. Füstölt hússal, kaláccsal, egy nagy cilinder veres bor is volt beszorítva közepibe. Végül egy marok szivart is kapart elé a lány, kissé összetöredezve a fenekéről.

 

Alig tudták hova tenni a sok körömfaladékot. Szegény Gyuri pedig nem tudott már merre nézni, mert ha csak egy pillanatra is feledte rajta szemét valami jó falaton, a lány tüstént felkapta, pogácsát, akármit, és erőltette, kóstolja meg:

 

- Csak ezt a cseppet.

 

- Hagyd csak békét, Marika - ugrott ekkor közibök az asszony -, ideje van annak, hogy együnk. - És kivette a lány kezéből a pogácsát, és visszatette helyére.

 

Gyurit hogyne futotta volna el erre a méreg.

 

- Hát a tiédet kínálja, te csuma? Na látod, Marika. Mert nem tudom én a rendjét. Te kell, hogy rendezkedjél itten - vetett gyilkos szemet az asszonyra.

 

- Ugyi tudod te a rendet? - nevetett rá az asszony -, tudod te, mint a múltkor a káposztával, mikor felkeltél éjcaka és megetted, mert már este nem bírtad megenni mindet. Háháháháhá. Puh, puh, puh, úgy szuszogott, majd megfúlt.

 

Gyurinak kínos utálságra torzult arca, s nem szólt semmit.

 

- Tessék már elhagyni, mamuka - szólt közbe félénken a lány -, mert megharagszik tatuka.

 

- Miért hogy haragudjon? ami igaz volt - röhögött az asszony.

 

Szerencse, ideje lett már vacsorához fogni.

 

Az asszony megterített valami foszlott, foltos abrosszal, csorba, felemás poharakat, bádogszilkéket rakott tetejébe, aztán felhordta az ételeket, s hozzáültek, szertartásosan helyezkedve székeiken.

 

A megrakott asztalnak valami áldásos, bőséges színezetet kölcsönzött a közepére állított boros cilinder szerteverődő piros reflexei a lámpafényen.

 

Régi szokásként legelébb is Gyuri köszöntött mindnyájokra egy üveg mézes pálinkával.

 

- Adjon isten sok karácsonnapokat, erőben, egészségben, békességben, szerencsében.

 

- Adjon isten, hogy megérjük mindnyájan - feleltek rá.

 

Előzékenyen tessékelték egymást az étkekből, s az asszony - mint ezt már ki tudná, hányadik ízben tette - elmesélte, hogy otthon gyermekkorában, bizony egy falatot se ettek a szent estén, míg csak haza nem jöttek éjfél után a templomból. Eközben kedvence, egy girhes, fekete macska keservesen vernyákolt körülötte, s ha meg-meg is békélt egy-egy lelökött csonton, aztán egyre merészebben ugrándozott fel hol egyikök, hol a másikok ölébe, hogy alig bírták lekergetni.

 

Egyszer aztán az asszony - még mindig sopánkodva a régi szokások romlásán - felállott az asztaltól, hogy valamit hozzon az asztalra. A macska nyomban felszökött üres székére, s onnan fel egyenest az asztal tetejére. De hozzá se ért szagolni valamihez, mikor Gyuri ravaszkásan keresztülhajolt az asztalon, s hatalmas pofont húzott neki, hogy felborzolódva, prüszkölve menekült fel a padkára.

 

Az asszony menten kész lett felfortyanni kedvence bántódásán. Gyengéden, gyügyögtetve vette le a macskát a padkáról, mialatt Gyuri kajánul röhögött az asztalnál.

 

- Gyere ide, Micuka. Gyere ide anyádhoz. Hát bántott tégedet az a tolvaj. Hogy a görcs húzza össze a kezit.

 

A lány már meg is rettent, hogy civakodás tör ki a dologból. S hol apjával próbált mosolyogni a tréfán, hol anyjával botránkozott meg rajta a tekintete, amelyökkel épp összepillantott. Szerencsére anyját egyéb foglalkoztatta ezúttal, ami elejtette véle veszekedhetnékjét. Alig ült vissza az asztalhoz, kicsit köhécselt, behunyta szemét, s rázendített egy énekre. Elnyújtva, áhítattal, reszketősen, rekedten. Gyuri se sokat késlekedett belevágni ordináré hangján. Azonban minduntalan elvétette az éneket, s ilyenkor az asszony megvetéssel teli szemeket vetett rá, s új strófába kezdett, mert ő hozta ezt az éneket még a falujából. A lány is próbálgatta velök, de inkább csak száját egyengette éneknek szégyellősen.

 

Ittak közben, a lányt kivéve, aki csak alig belekóstolt, s újabb énekek következtek.

 

Végezetül eszökbe jutott, hogy kimenjenek a ház elé lehallgatózni a városra, kántálnak-e sokhelyütt?

 

Odakinn már csupa fehérség fogadta őket. Enyhe, hóesés utáni borulat, tejszínű világosság, mert az erdő megül épp most kelt a telihold. Lenn a domb alján homályba folytak össze a fák koronái, s túl rajtok a síkon, mintha ünnepi örömben pislákoltak volna a várost jelző világocskák, amint itt-ott gyengén, távolba halóan felhallott felőlük az énekszó.

 

- Ha! ha! - mutogatott le élénken az asszony a lánynak, míg Gyuri izgatottan járkálta össze-vissza körültük a friss havat, merrűl hallhatná jobban. - Áhá! - fülelt le itt is, amott is, s boldog ujjongás fakadt fel lelkében a távoli éneklés hallatán. Egyszerre felkavarodott benne a sok elmúlt karácsony estéi emléke. Keserves meg vidám élményei, mikor hóban, zegernyében, vagy dermesztő hidegekben botorkáztak kótyagosan az utcákon, és suttogva, röhögve, lökdösődve verődtek össze sugárzó ablakok alatt, s ha rázendítettek, jó meleg, lámpafényes szobákba buktak aztán, hogy dőlt ki a pára az ajtón, s benn mindenütt mosolygás, öröm, szívesség...

 

- Hej, haj! - Egyszerre felélénkült. - Akkor is égyszer, mikor elvesztettem a fél bocskorom, jajajaj, emlékszel? - böködte meg feleségét. Csakhogy annak nem volt kinek beszélnie, mert a lány éppen mesélte, hogy miképp van ott az uraságnál karácsony este. S egészen elmerültek a tereferébe.

 

Nem háborgatta hát őket Gyuri, akár megegyék egymást, s csak enmaga mulatságára csóválta, vakarta fejét, ahogy egyre-másra jelentkeztek emlékei. Kisvártatva mégis meg kellett mondania valamit az asszonynak.

 

- Hallod-e - szólt -, bizony nékünk is le kell menjünk kántálni, legalább a gazdához.

 

A lány erre megütközötten kapta rá tekintetét, anyja azonban most is úgy tett, mint aki nem tartja szóra érdemesnek a Gyuri zagyvaságait, s tovább kérdezősködött a lánytól. De a lány azután is nyugtalannak látszott. Nem is firtatta tovább Gyuri a dolgot. Annál élénkebben űzte-fűzte tovább magában.

 

- Hogy csakugyan ne kántáljuk? - töprengett. - Mert nem akarja a lány, úgy látszik. Lám, erre csak úgy félig gondoltam mostanig. Mert jól van, hogy a lány hozott mindent, mit enni, mit inni s mostan nem akarja - de már azért mégiscsak kár volna elhagyni azt a sok himmi-hummit, kivált a jó mézes pálinkát a gazdánál az üvegben, meg egyebütt is. Miért ne? Mikor itt már úgysincs mit csinálni éjfélig. Vagy tán le se menjünk éjfélkor se? Se kántálni, se templomba. A Hét Máriáját 'sz akkor nem is tudja az ember, hogy karácsonya volt. Csakugyan csak bajnak jött ez a lány. Ettől a gyalázatos asszonytól meg minden kitelik. Hogy még megmondja, azért se jöjjön. Már rágyújtok elébb egy szivarra. Igaz, ezt is a lány hozta.

 

Bementek s újra asztalhoz ültek. S Gyuri egyre-másra kezdte tölteni a bort.

 

- Ne tölts már, ne tölts, minden lépten-nyomon - förmedt rá felesége. De azért, ha már ki volt töltve, éppúgy megitta ő is, mint Gyuri. Kezdett is már kissé fényleni a szeme s virítani pirosan a fülei. Váltig erőltette a lányt is, hogy igyék, nem tudta rávenni.

 

Énekeltek újra egy verset.

 

- Hát én mondok valamit - szólt Gyuri az ének után, kissé erélyesebben. - Már ha egyebet nem is, a gazdánál muszáj lesz, hogy kántáljunk, mert azok megharagusznak.

 

- Hagyd te csak békén - hárította el az asszony. Már ugyi nem tudsz ülni egy kicsit?

 

- Hászen már ha megyünk templomba - fontoskodott Gyuri -, akkor osztán messze lesz elmenni egész a gazdáékhoz. Hol laknak az isten fiáért?

 

- Ájjáj! Hol van még az idő - felelt rá az asszony, kissé tettetve az indulatosságot, mert titkon a lányt fürkészte.

 

Az nyugtalan tekintgetett hol rá, hol apjára, most bátortalanul megszólalt.

 

- Iszen mamuka drága, nem volna baj, ha nem is tetszenének lemenni.

 

- Én fiam, nem bánom, ha megyünk, ha nem - vágott szavába anyja. - Ez akarja itt olyan nagyon, hogy menjünk, menjünk - bökött megvetőn Gyurira. - Csak tudod annyi, hogy már az úgy szokás, hogy egyszer a szent ünnepen, elmegy az ember.

 

- Iszen jól van minden - felelt a lány -, de még korán az idő. Üljünk itt még egy kicsit legalább.

 

- Hát hogyne ülnénk? - biztosította anyja, s lesújtó tekintetet vetett Gyurira.

 

Hanem mindhiába igyekezett azontúl kedvét keresni mindenképp a lánynak, az már kissé bizalmatlanul fogadta tőle. Akárhogy cirógatta, nyalta-falta. Gyuri pedig láthatóan tűkön ült már.

 

Alig is telt el félóra, már útban voltak le a városba. Puha, friss havon, holdvilágos fehér csendben. Hideg se volt egy csepp se.

 

Gyurinak most is olyan futhatnékja volt, hogy alig tudta fékezni magát. Az asszony nem győzött eleget rákiabálni. Ámbár ő is lehető szaporán szedte kurta lábait, s rajta is észrevehető volt kevéske a Gyuri örömlázából. Már az új ködmen is tehette ezt, mert olyan hiúan forgatta le nyakát lépten-nyomon, hogy lepillantson magán, mint a kacsa tolla tisztogatásakor.

 

Alig értek túl az első házakon, máris találkoztak kántáló csapatokkal. Eggyel - minthogy csupa ismerős volt, asszonyok, férfiak vegyest - szóba is ereszkedtek. Sőt egy Marci nevű tag át is ragadt hozzájuk a csapatból.

 

Fura egy szerzet volt első pillantásra a borús holdvilágon. Világosszürke keménykalap volt a fején, hosszú, fekete zsakett rajta, s bocskor a lábán. Hozzá kicsit kancsalított is, hadrált is, s akivel beszélt, annak egész közel dugta arcához a fejét. Kissé pityókos is volt alkalmasint. Nagyjában azért mégse hatott visszataszítónak. Mi több, kedvelt s mulatságos fickó lehetett, mert Gyuriék látható örömmel fogadták társaságukba, akiktől pedig elvált, mindenképp csalogatták vissza magok közé. Kivált a nők. Kakuk Marcinak is csúfolták egyébként. Merthogy nagy barátja volt a szoknyáknak, de más fészkére járogatott, magának nem lévén. Ideig-óráig összeköltözött egy-egy urával összeperlekedett asszonnyal, vagy egyéb némberrel, aztán rövidesen faképnél hagyta - vagy ő a babáját, vagy őt a babája.

 

Gyuriék, mihelyt elváltak a csapattól, úgy elhalmozták kérdésekkel, mintha Marci égen-poklon mindenre tudna adni útbaigazítást. Kivált az asszony majdhogy rá nem mászott. És valósággal kellette neki kiaszott, vén csontjait, úgy törleszkedett hozzá s rázta, illegette előtte kurta derekát az új ködmenben. És tán még inkább is aztán, hogy vette észre, miképp Marci a lány körül óhajtna örömestebb kakaskodni.

 

Egy üveg itóka is volt többek közt Marcinál. Ezt Gyurinak adta őrizetül, mert a fene zsakettjén nem volt alkalmas zsebe, miben tartania. Elébb azonban kortyingattak mindahányan. Még a lány is ivott egy keveset a Marci nagy kínálatára. Mert - bár szerényen vonult meg apja megett - az ő tetszését is megnyerte Marci, s nem volt ellenére, ha körüle legyeskedett.

 

A gazdáékig jó nagy út esett még. Épp a túlsó felén laktak a városnak. Hanem Marci egyszer csak megállott, magasba tartva mutatóujját a társaság élin.

 

- Megálljunk! - vezényelte -, gyerünk csak befelé az öreg Mókusinszkyhoz.

 

Gyuriék erre mind a ketten lányukra néztek. Az szótlan fordult el.

 

- Ide, csak erre az egy helyre, gyere már, drága - simogatta meg arcát esenkedve az anyja. - Az öreg Mókusinszky bácsihoz.

 

- Hát mi? Ő mit akar? - ütközött fel Marci a dolgon.

 

- Jaj, hát ő már egészen más. Ő már egy nagy uraságnál szolgál, nem mint mink, hogy itt ni... - nagyképűsködött az asszony.

 

- Haj te oda! - álmélkodott Marci -, az én apám végrehajtó volt - hát én minek megyek kántálni? Gyere csak, ne járj te a rang után.

 

- Tessenek csak menni, ne törődjenek énvélem, én megvárom - húzódott vissza a lány.

 

- Hát az udvarba béjöhetsz - karolta magával anyja.

 

Csakhogy azalatt az udvarban egy másik kántáló csapatot fedezett fel Marci. Amint nézegettek már befelé az ablakon, s épp állapodtak meg az éneken. Jószerencse ezek is ismerősök voltak. Így némi baráti szóváltás után, magok közé fogadták az új tagokat, s csakhamar rá is zendítettek.

 

A lány addig elhúzódott a csűr féleresze alá a setétbe. Anyja ugyan egyre nyugtalankodott miatta, s tízszer is megpróbálta magok közé vinni.

 

- Hagyjon, hagyjon, mamuka, nem fázok én, nincs most hideg, tessenek csak akármeddig - védekezett a lány.

 

Hanem az utolsó énekszám közben Kakuk Marci észrevétlen otthagyta a kántálókat, s odajött a lányhoz a setétbe.

 

- Éjhá, a varjúk szebben kárognak, mint mink - vigyorgott, s miközben ezt súgta, a keze rajta is volt már a lány derekán.

 

Az idegenkedően húzódott vissza tőle. Leginkább is anyjától tartva, hogy odajön újra s itt kapja őket. Mert eközben nagy csoszogva, köhögve tuszkolták be egymást a kántálók a házba.

 

- Mit félsz annyira - vonta magához Marci, s szokásaként az arcába dugta arcát. - Olyan szép kis lány vagy - s ölelgetni, tapogatni kezdte. Aztán körülnézett sebtiben.

 

- Be van ez zárva? - rángatta meg a csűr ajtóját. - Ni csak, nincs is bezárva. Gyere csak, nézzük meg, mi van benn? - S magával akarta karolni a lányt. Aztán nem sokat szaporított, hanem mindjárt meg is próbálta nyalábra ölelni.

 

Csakhogy a lány hevesen kezdett ellenkezni. Taszította el minden erejéből magától, s beleragadt a csűrajtóba:

 

- Eresszen! Kiáltok! Kiáltok! - lihegte. - Kijönnek! Hagyjon az istenért.

 

Úgyhogy Marci - látván mindhasztalan az erőszak - eleresztette. S szép szóval kezdte újra:

 

- Gyere na, drága. Ne félj. Benn lesznek azok ki tudja, meddig. Gyere, nem lesz semmi baj.

 

Nem sok kellett volna már a lánynak, hogy megadja magát. Imént túlságos váratlan érte a támadás, s legkivált az rémítette el, hogy elgyűri, bepiszkolja kikeményített, fehér alsóit. Úgy lehet, már várta is, ahogy zihálva, várakozóan állottak, hogy megint tettlegesen kezdje Marci az unszolást, s megremegett minden újabb közeledtére. Csakhogy ezúttal nagy gajdolás, köszöntgetés között megjelentek a kántálók az udvaron. Legelöl anyja, aki ott is termett nyomban. Most még jobban meglátszottak rajta a sűrű itókák, és koldusos, sírókás gyügyögéssel esett rá a lányra, hogy kiengesztelje, amiért kinn hagyták.

 

- Hát Marci? Hol van Marci? Nem láttad? Kinn maradt pedig - tudakolta közben, s olyan fejmozdulatokat tett, mint a kopó, ha gyanúsat szimatol. Nagyobb lett álmélkodása, mikor az ármányos Marcit az utca felől látta meg bejönni a kántálók közé.

 

- Itt vagy? Hát te hol jársz? - ragadt rá rögtön.

 

- Hi. Még majd félre se mehet már tetőled az ember - vonított vállat Marci.

 

A kántálók ezenközben vitába keveredtek, hova menjenek ezután. Egyikök nagyban fájlalta, hogy idestova letűnik a csillagjok. Már emígy is csak a külső utcákban engedi meg a kántálást a városkapitány. Bezzeg régente. De mindenek azok az akasztófáravaló alvégiek az okai. Tavaly is úgy loptak, mint a tűz. Hulljon le a körmük.

 

Még odakinn az utcán se tudtak megállapodni, merre tartsanak, s Gyuri maga is nagyban szavalt köztük. Most már nemigen okozott neki gondot, hogy tetszeni fog-e vagy se a lánynak, ha így hurcolják magokkal. Büszkélkedve mutatta be őt ugyan a többi kántálónak, de azontúl édeskeveset törődött vele.

 

A leány ezúttal nem kis keserűséget fojtott magába, kivált anyja iránt, és titkon körülbelül ez járt a fejében. Lám, apja, anyja mindenben kedvöket töltik, alig gondjuk őrá, aki minden jóval van hozzájok, s most még hát annyi kis öröme nem lehetett tőlük. Hogy ki ne jönnének épp akkor, mintha irigylenék. S épp anyja. S hogy járt a szeme Marci után. S most is, hogy akaszkodik rá egyre. Pedig az imént már apja is görbe szemmel nézte. Részeg már mind a kettő. Csak még össze ne kapjanak.

 

Effélék jártak a lány fejében, hanem mindössze csak ennyi szemrehányást tett anyjának útközben:

 

- Tetszik látni, mit mondott tatuka, hogy csak a gazdáékhoz megyünk, és ugyi már most mamuka is, nem bánja már, ha minden házba bemegyünk már.

 

- Na ne félj semmit se, drága, nem megyünk többet sehová egy világért. Ez a tolvaj apád az oka, látod - próbálta mindenképp engesztelni az anyja. És hibája nagy jóvátehetnékében csaknem hajbakapott Gyurival, mikor egy ház előtt újra megállapodott a társaság.

 

Csakhogy Gyurit már nem lehetett egykönnyen rakoncára fogni, ha egyszer belejött a kántálásba. És a többi kántálók is az ő pártjára keltek, mikor az asszony rátámadt. Csaknem összeverekedtek miatta. Végre is a lány maga tudta csak nagynehezen rábeszélnie anyját, hogy engedjen, s csak kántáljanak tovább. Haragudott is magára, hogy ostobán kiengedte száján azt a szemrehányást, mikor titkon maga se bánta, ha tovább kántálnak, hátha mégis alkalma lesz összekerülnie Marcival. Rosszul számított azonban. Mert valahol csak megállapodtak ezentúl, anyja mindenütt a sarkában volt Marcinak, s egy pillanatra se vesztette szeme elől.

 

Mire a gazdáékhoz értek, azok már elmentek hazulról a templomba. Elindultak hát ők is oda. De csak hárman maradtak újra addigra. A többi tag ki erre, ki arra széledt útközben, s egyhelyütt Marci is faképnél hagyta őket. Bár megígérte, hogy majd éjféli mise után ott fogja őket várni a cinteremben.

 

Gyuri istenesen bekapott eladdig. Hatalmasokat tántorgott, és el-elakadó nyelvvel hetet-havat összezagyvált. Nagyobb örömére csak akkor vette észre, mikor közel voltak a templomhoz, hogy Kakuk Marci nála feledte a pálinkáját. De kis idő múlva magába szállott és kijelentette, hogy ő becsületes ember, nem csal meg senkit, s holnap visszaadja Marcinak.

 

- Már miért hogy adjad - oktatta ki az asszony, aki nem sokkal volt józanabb. - Elvesztetted és megvan. Mit hagyja nálad! - S egyetértően röhögtek.

 

A lány nagyon elfáradt már a sok kódorgásban, s örvendett a templom kivilágos ablakai láttán, legalább leülhet majd egy kicsit. De a templom tömve volt már néppel. Javában zúgott az orgona, s fenn a magosban gőzkörben égtek a csillárok gyertyái a felszálló vegyes párától. Tömjénillattól, ruhaszagtól, pálinkabűztől. Ruszka Gyuriék alig tudtak helyet kapni egy oszlop megett, egy Szt. György-kép zugolyában. Nem volt itt hová leülnie szegény lánynak, pedig sajogtak a lábai, fázott is már egész testében, álmos volt és fáradt az aléltságig.

 

Apja, anyja bamba kábulatban meredtek a levegőbe. Majd egy időtől anyja letérdepelt, s részek, eszelős rajongással szögezte tekintetét a szentképre, s úgy hajbókolt s csapdosta össze kezeit, hogy a lány nagyobb szégyenére, minduntalan magára vonta a körülállók botránkozó figyelmét. Közelükben egy részeg ember térdepelt, s szintolyan bűnbánóan akarva hajladozni, előrebukott arccal, s tompán koccant homloka a kövön.

 

Majd riadalom támadt hátuk megett a hívek között. A betlehemesek jöttek be, fojtottan csörömpölve tarkapántlikás furkósaikkal. Mögöttük az öreg bojtár cafatos gubájában, akinek az angyal fogta hátára akasztott kongója nyelvét, hogy ne kolompoljon. S a jászolkások földre tették a rózsaszínvilágos, pirostornyos papírjászolt.

 

Egyszerre csak felharsant a Betlehem pusztájáról szóló ének, áhítatos, örömteli megindulást támasztva mindenki lelkében. Az asszony is feltápászkodott térdepeltéből rögtön, s Gyurival egyetemben vad lelkesedéssel eresztették neki hangjokat. Gyurinak valósággal olyan örömláz fénylett az arcán, mintha valami trágár kocsmanótát fújna. Meg is szomjazott az ének végeztével, s kétszer is csepp, hogy elé nem rántotta az üveget ujjasából. Csak aztán eszmélt rá kedvetlen, hol van.

 

*

 

A templomból kijövet nem Marcival, hanem a gazdáékkal találkoztak. Javakorabeli, tehetős szekeres ember volt a gazda. Vele volt a felesége, legény fia, eladó lánya, s két kisebb fia. Gyuriék valósággal megrohanták őket áldáskívánataikkal, s engedelemkérésükkel, hogy nem kántáltak náluk.

 

- Tessék megengedni most az egyszer. Eljött ez a kislány, otthon kellett töltsük az estét, mikor már jöttünk, késő volt - siránkozott hazugul Gyuriné, s még a kisfiúknak is kezet akart csókolni sorba.

 

Addig Gyuri boldogan fogadta a gazda dicséretét lányáról, akit meg a gazda felesége kérdezett barátságosan egyről-másról. A jó asszony szeme észrevette a lányon, miben lehet az árva ezekkel a részeg disznókkal, azért felajánlotta, maradjon velök, vet ő néki ágyat. Majd reggel így is köszönteni jőnek apja, anyja, akkor elmehet velök.

 

A lány hajlott volna erre, ámde apja, anyja világért se hagyták.

 

- Hogy engednénk, az istenért! - szörnyűlködött anyja -, vetettem én néki jó kis ágyat, jó meleg van a házban, hogy engednénk a drágát.

 

- Hát hozzátok el legalább magatokkal majd reggel, ha köszönteni jöttök - bocsátotta őket útnak a gazda, s megsimogatta a lány arcát.

 

Alighogy elváltak, Gyuri valósággal felháborodva rántotta elé az üveget ujjasából, hogy már egészen kijózanodtak a templomban. Ittak is aztán derűre-borúra, hogy mire kiértek a házak közül, már újra virágos lett a kedve neki is, az asszonynak is. S ez a második berúgás valami sajátságos mámort idézett elé Gyuriban. Bohókássá, csaknem ötletessé tette, hogy minduntalan megkacagtatta a nőket. És oda se fittyentett feleségének, aki meglehetős szúró megjegyzéseket tett közbe-közbe, mintha irigyelné a Gyuri jókedvét, s erővel meg akarná haragítani.

 

Vagy tán az bántotta az asszonyt, hogy a lány láthatóan sokkal szívesebb s bizalmasabb apjával, mint azelőtt, s jókat kacag annak mókáin. Gyuri pedig gyöngéden ölelgeti, csókolja őt. S egyre gyöngédebben, hogy a lány már kissé talán túlságosan is atyainak érezte, ahogy ujjaival a keblén motozott s magához szorongatta. S a Marci iménti ölelgetése jutott eszébe.

 

Már jó benn voltak a kertek alatt, s az asszony egy helyt meg akarta állítani őket, hogy mutasson vagy mondjon nékik valamit. Gyurit meg a lányt azonban nem nagyon érdekelte, és Gyuri újra odahajlott a lányhoz babusgatóan, hogy megcsókolja.

 

Az asszony ekkor hirtelen odaugrott, és megfogva a Gyuri karját, mérgesen elpenderítette.

 

- Eriggy már a nyavalyába, mit mind bújsz rá. Hogy az ember egy szót nem mondhat tőle - s még felé is rúgott kurta lábával Gyurinak.

 

Hirtelenében oly furcsa s olyan kacagtató volt ez a kitörése az apró asszonynak, hogy egyszerre mind a hárman elkacagták rá magukat. S ez - szerencsére - a Gyuri hirtelen dühbe gurulta élét is elvette.

 

- Nézd már meg - mutatott fel aztán az asszony egy szőlősdomb tetejére, melyen egy házikó állt élesen kivilágított ablakokkal. - Nézd már meg a Siket Máris lányát, hogy mulatnak odafenn. Bezzeg jó dolga van az ilyen cafatnak. Mint akinek hütös ura van.

 

A Siket Máris lánya afféle jómadár hírében állott, s állandó osztóperben állott Ruszka Gyurinéval. Úgy volt, hogy egy-két hétig legjobb barátokként nyalták-falták egymást, aztán valamin összevesztek, letépték egymás fejéről a kendőt, s egy krajcárnyi becsületet se hagytak egymáson. S Ruszka Gyuriné legkivált arra tartott rá a másikkal szemben, hogy neki hütös ura van.

 

- Hát mi? - szólt közbe Gyuri -, akinek hütös ura van? Hát osztán mikor megkaptalak Marcival a máléban? Na! - és nevetett.

 

Az asszonyt rettentően szíven érte ez.

 

- Úgy vakulj meg, te, te, te rongyos, ahogy ezt láttad. Úgy... - és egészen beletorzult arca a kínba, hogy semmivel se tud visszavágni. - És mi? Ha úgy is lett volna. Ha egyszer nem vagy embere - próbálta nevetésre fogni a dolgot, de nemigen sült el neki. Míg Gyuri hunyorgatva röhögött s nagyot ivott rá. Aztán hirtelen újra felragyogott az arca:

 

- Nem embere? Nem hát, ha nincsen valami szép lány. Ilyen majom kinek kell. Ugyi, Marika. Csak Kakuk Marcinak.

 

- Tudja Marika, hogy ki vagy, ne félj, jónak mondod éppen - talált rá fogára az asszony. - Jónak mondod. Mikor akkor is avval a ribanccal ittál. Egész héten. Én meg beteg voltam. Osztán kilökted ezt a szegényt a hóra, egy ingbe szegény Jánoskával. Szegényke, annak is csak te voltál a megölője. Még most is élne. Oszt még azt mondta máma, hallod, Marika? hogy ő soha egy ujjal nem nyúlt hozzád. Hallod?

 

Ez így tartott aztán végenemszakadóan. Gyuri alig szólt most már egy párszor közbe. Annál sűrűbben ivott.

 

- Aci csak - kapta ki közben kezéből az üveget az asszony -, szabad nékem is inni egy kortyot. - S nagy elkeseregtében nagyot ivott ő is az üvegből. Aztán csak tovább folytatta utána visszaemlékezéseit.

 

Addig, addig, míg egyszer már Gyuri megsokallotta.

 

- Mármost ne ugass többet, érted? Mert megütlek.

 

- Tessék már elhagyni - csitította a lány is.

 

- Mi? - állott feljebb az asszonynak. - Az ilyen tolvaj csak azt érdemlené meg, hogy a kutyák húzzák az árokba. - Itt már nem érte folytatni, mert Gyuri nekikapott a fejének, félrerántotta, s olyat csapott arcába, hogy felbukott. De még a földön is összerugdosta.

 

Az asszony rekedten ordított, a lány élesen, reszketve sivalkodott, s Gyuri egy pillanatig fújva, lihegve állott meg. Aztán továbbment pár lépést.

 

De az asszony, mint az ördögtől megszállott, teli torokkal kezdte rá újra még ott a földön a piszkolódást:

 

- Gyilkos. Zsivány. Gyiiiilkos! - üvöltött, mint a kutya, mikor veszedelmet érez.

 

- Te! - fordult meg Gyuri. - Te, hát mit akarsz?

 

A lány apjától anyjáig szaladt sírva, könyörögve, hogy lecsitítsa őket. S most, mikor Gyuri megint visszatért, hogy talán újra összerugdossa az asszonyt, s úgy forogtak a szemei, mint az őrültnek, a lány elibe ugrott, s kétségbeesve ordított rá, körmeit arcának tartva:

 

- Verje meg az isten, gyalázatos disznó.

 

Gyuri erre mintha meghunyászkodott volna. Egy pillanatig setéten nézett a lányra, aztán az asszonyra. Majd megfordult s elindult maga előre egy szó nélkül.

 

A lány ekkor anyjához ment, aki még mindig a havon kucorogva hadonászva átkozódott, s most, hogy a lány felkelni segítette, nem elég, hogy valóban fájt a melle meg a háta a Gyuri rúgásaitól és vérzett a szája, még tetejébe színészkedni is kezdett, hogy nem bír - ehejaj, ehejaj, mindjárt elalél, hagyja őt itten - valósággal mintha a kétségbe akarná kergetni lányát, az árvát.

 

*

 

Mikor végre hazaértek, Gyurit bennekapták aludva a lány tiszta ágyában, amit anyja aznap nagy gonddal vetett neki. Bennekapták, ruhástól, havas, sáros csizmájával.

 

Az asszony éktelen indulatba jött. Se szó, se beszéd, nekiesett Gyurinak, és tépni, cibálni kezdte dühtől tajtékozva.

 

Gyuri egy darabig nem vette tudomásul, mint valami holttetem. Mikor pedig felébredt s kinyitotta szemét, elkezdett röhögni. Sunyin pislantott, motyogott, s ha az asszony füleibe ragadva felhúzta fejét a párnáról, visszacsapta azt újra, s gyerekesen tette magát, hogy ő horkol, ő alszik.

 

A lány nagynehezen elhúzta róla anyját, hogy hagyja aludni ottan. S az asszony holtrafáradtan ült le a Gyurival kettejöknek vetett vacokra a földön.

 

Gyuri közben felütötte fejét újra. Megkereste az üveget, s úgy fekve ivott, hogy több csorgott az ágyneműre, mint a szájába. Aztán azt mondta, hogy jöjjön oda az asszony és feküdjön mellé. - Na gyere - jártatta körül tekintetét a házban.

 

Az asszony, mikor ezt meghallotta, mint a fúria ugrott fel újra vackáról.

 

- Pftűj! Hogy az isten nyomorítson meg.

 

- Verje meg az isten, gyalázatos, disznó - tört ki rá a lány is.

 

- Hát gyere te, ha nem tetszik - motyogta Gyuri és röhögött. Egészen ki volt vetkőzve mivoltából. Még az arca is rendes formájából, mint a tébolyodottaké. S visszacsapta fejét újra.

 

Kisvártatva az asszony is visszatámolygott megint a vacokra. Ott bóbiskolni kezdett, végre felborult és elaludt.

 

A lány a ládán ült keservesen sírva. Jó meleg ágya jutott eszébe, ott az uraságnál, más boldog karácsony estéi, szeretője a kocsis, s a vén szakácsné, aki mennyire mondta, hogy maradjon, ne menjen sehová. Pedig leginkább érte jött el - a szakácsnéért -, mert irigye az is, és sokat keseríti. Istenem, senkije nincs hát a világon, akihez ő jó ne volna, s aki jóságát rosszal ne viszonozná. Tessék, most itt van, hazajött szüleit meglátogatni...

 

Körülnézett a házban és elhatározta, hogy nekifog, összerakja rögtön a motyóit, s megy egyedül a hajnali vonathoz. Legalább lássák meg, hogy elment. A veres függönyt félrehúzva, kinézett az ablakon. Kékesen derengett odakinn a holdvilág, hóvilág, pirkadat. S látta iménti nyomaikat a hóban, egész le a fák alatt a dombaljáig. S eszébe jutott, mit szólnának az uraságnál, ha olyan váratlan megérkezne? Erre visszafordult újra a házba. Az asztalra bukott a feje két kezére. Könnyeit hidegen érezte kezére folyni s elaludt.