A hónap költője – Garaczi László: A hanyatlás dicsérete (4)
GARACZI LÁSZLÓ
A HANYATLÁS DICSÉRETE(búcsúcédulák)
IV.
(22)
Mész le a lépcsőn, de hol a lábad, elsikkad a
mozdulat, eltűnik a távolság, a mérték biztonsága,
oszlopok közé szorulsz, egyik szemeddel a
színeket látod, másikkal a formákat, a dolgok
rosszak veled, mondod, agyad amőbává szelídül,
ki kell találnod, ki tervezze meg a múltad, a
tervezés első lépése a tervező eltervezése, ezt
ismételgeted vég nélkül, hosszú ujjadon kampós
karom, gyűrődéseken vándorló színes foltok,
megnyúlsz, kihullsz, összerogysz, nem látod
az arcod, miközben heggyé nehezülsz elfogyva.
(23)
Figyeled, hogy lelassul, visszavesz az
életvidámságból, a lendületből, elkomorul,
nem magát hozza oda, hanem azt, akiről
úgy képzeli, hogy szükséged van rá, babrál
a takarón, természetesen beszélgettek nem
félelmetes dolgokról, nem küzdötök a
megértésért, arról társalogtok derűsen,
rezignált humorral, hétköznapi hangon,
hogy milyen lesz az idő holnap, hogyan
kell felszámolni egy becsődölt vállalkozást,
az ilyen beszélgetéshez tehetség kell és
kegyelem, és hogy tudd, hogy mielőtt
lemeztelenít majd, kendőt terít az arcodra.
(24)
Lassan, megfontoltan haladsz, ez már nem
a mozdulat természetes lendülete, szépsége,
önmagában rejlő öröme, hanem állandó figyelem
és elővigyázatosság, mert a cselekvés többé
nem magától értetődő, veszélyek leselkednek
rád, a kihágások súlyos következményekkel
járnak, nem engedhetsz az akarat szeszélyének,
a legkisebb tévedés végzetes lehet, a világ
kicsinyes és fenyegető, és reménytelen,
hogy bárki vágyát még egyszer felszítsd.
(25)
Elfelejtesz egy szót, nem emlékszel,
mi volt a mondat eleje, nem követed
a nyelv változásait, tengődsz némán,
idegenként, magadba süppedve,
elszigetelődve, számkivetettként,
ismeretlen faj, amiben senki nem ismer
magára, helyesebb lenne, ha az ilyet
halottá nyilvánítanák, elárvereznék,
és odaadnák a gyerekeknek játszani.
(26)
A legkisebbről a legnagyobb jut eszedbe,
egy piros pöttyről az apokalipszis lovasai,
rá is licitálsz a tehetetlenség túlzásával,
így állsz bosszút, hogy ebbe a méltatlan
helyzetbe kényszerítettek, süketnek tetteted
magad, hogy ne kelljen válaszolnod,
tehetetlenséget színlelsz, hogy ne kelljen
döntened, privát rítusokkal és szertartásokkal
terrorizálod környezeted, lubickolsz a
tiszteletreméltó korszerűtlenségben, az
újdonságok az őrületig felingerelnek, senkihez,
semmihez nem ragaszkodsz, csak néhány
tárgyhoz és a pénzhez, birtoklás által valósítod
meg magad, birtoklás által létezel, hatalommal,
befolyással, pénzzel éred el, amit tettel már
nem tudsz, kedvezőtlen képet alakítasz ki
magadról mások és magad számára, az undor
nem engedi többé, hogy átadd magad, tested
nem út, hanem torlasz, megszűnik a testekkel
teli világ, viszont bevallhatod végre magadnak,
hogy az evést tartottad legtöbbre az életben.
(27)
Nappal még egész alacsony a mennyezet, nézel
a sarokba, hallgatsz, nincs mit mondani, elmondják
mások, karattyolnak a folyosón, este csend lesz,
végiggondolod, kinek bocsátanál meg, kinek
esedeznél a bocsánatáért, huzat süvít el fölötted,
pedig zárva ajtó, ablak, kiszárítja a szemed, és mikor
hajnali vakságod fölé hajolsz, már nem vagy több,
mint a házirend közömbös eleme, izolálás és epikrízis.
(28)
A nő odaadja a használati tárgyakat,
és újra kezet mos, akkor döntöd el,
hogy nem rendezed át a lakást,
életformádon nem változtatsz,
szemüveg az íróasztalon, ruhák a
szekrényben, oldott leszel, vidám,
fesztelen, derűs, kiegyensúlyozott,
józan, életrevaló, nyitott, segítőkész,
ebédnél kiteszed a monogramos kendőt,
nekem is tálalsz, és tudni fogod, hogy
bolondnak néznek, mert nem akarod,
hogy legyen túlvilág, ahol találkozni
lehet másokkal, el lehet tűnni, fel lehet
szívódni, mert akkor nem mondhatod
el, hogy mennyire gyűlölsz, hogy meg
tudnál ölni, amiért ezt tettem veled.
VÉGE
