A hónap költője – Garaczi László: A hanyatlás dicsérete – búcsúcédulák (I.)
GARACZI LÁSZLÓ
A HANYATLÁS DICSÉRETE
(búcsúcédulák)
I.
(1)
Tükör előtt állva rögzíted tükörbe néző reggeli
arcod, később az utcán egy kirakatüvegbe
bámulsz, hátranézel, ki az mögötted, torz
grimasz sárga kráterben, halántékod horpad,
szemed örvény, arccsontod ugrásra kész,
a bőr szorosan tapad, mégis hullámzik,
barázdált, mint egy ősi várostérkép, szádon
fagyott mosoly, érzelmek, tűnődések, keresések
közben, behatolás által tűnsz el, sértődöttség,
bizalmatlanság, számítás, üresség, keménység,
ez valaki más lenne, udvariasságból játszod
a szerepet, ha már hagytad magad rászedni,
hitelesen komédiázol, nehogy lelepleződj,
hogy rájöjjenek, hogy végig másra vártál.
(2)
Kitől kérdezed meg, hogy itt laksz-e,
látásod gomolyagszerű, nem biztos,
hogy ez az ágyad, idegen ágyban fekszik
valaki, nyaka pelikáné, kicsi szívet hímeztek
karjára, nem tűri, hogy hozzáérjenek, ő is
gyanakodva ér önmagához, az elpiszkolódott
radírbőrhőz, a fölkelés utáni gyűrődés csak
estére simul el az arcon, eszébe jut, hogy zsíros
elfajulás vagy lúgos vagy savas elfajulás,
ez billenti ki, a rész betegsége egészségként
illeszkedik az egészbe, és hogy milyen zene az
ajtónyikorgás, csövek krákogása, szervcsomók
szörcsögése, és lehet-e illetlen a lét?
(3)
Este jönnek a lepkék, megszáll a nyugalom,
azzal foglalkozol, ami fontos, elengeded a
tévelygést, a zűrzavart, a káoszt, a szokások
költészete kiszakít az időből, egybecseng múlt
és jövő, a kiábrándulás új nemességet ad,
patinát, a külső beolvad a korba, magába
szívja a leromlás, visszafelé szépülsz a régi
diadal arányos erjedésében, elegancia és
mérték, kivirágzani a bukásban, lebomlás,
kibomlás, fonnyadás, fakadás, és hangod
nem bicsaklik ki, ha a hanyatlást dicséred.
(4)
Nyár van, napok óta esik, a folyó kipuffad
medréből, széttolja a partot, a délelőtt késleltetés,
a délután halogatás, az est az éj tokjába csúszik
lassan, nem emlékszel rá, hogy felejtésben
vagy, nem tudod, mondtad-e, amit mondasz,
hogy beszéded párbeszéd vagy hablatyolás,
eldöntetlenség, amit elfogadsz, hogy új egyensúly
jöjjön létre, saját energiával, saját törvénnyel,
új perspektívát nyitva a boldog vegetálásnak.
(5)
Felébreszt a huzat, hullámzik a táj az ablak mögött,
úgy tartod magad karban, hogy álmodban fölmászol
a mandulafára, és visszatérnek a felhők az eső után,
elhomályosodik az ablak, kívülről rád zárják az ajtót,
a szél zúgása halkul, szirmait ledobja a fa, sáska
vonszolja magát a fűben, a kerék kútba törik,
és még mindig ugyanaz vagy, megkövesedve.
(6)
Gyerekkorodban sokat unatkoztál, nem
volt a dolgokhoz közöd, mégis hangosan
visszahangzottak benned, most sincs közöd
hozzájuk, de nem keltenek rezgést, kimondják
magukat közömbösen és elhallgatnak, jeltelen
események ismétlődésein jársz körbe, nincs min
túllépni, nincs túl, csak egy szó, hamarosan,
tele homályos ígérettel és fenyegetéssel,
és ez az összes figyelmed egész napra leköti.
(7)
Gyengéden gondolni rá, mert egyszerre van
legtávolabb és legközelebb, nyugtalan viszolygás
attól, ami szent és émelyítő, a belenyugvás,
a kétségbeesett alázat, a szemérmetlen feltárulkozás
okozta heves ellenérzés, miközben ősi tilalmak
és parancsok alól mentesülsz, hozzáértő, idegen
kezek tapogatnak, hogy végre puszta testté hűlj,
és visszaérjen, ami egykor mesék ködébe veszett.
