Avantgárdos fintora a sorsnak, hogy az egykori áruházi bútorosztály később moziteremnek elnevezett, tágas zugában elevenedik meg Balaskó Jenő költői világa. Abban a csempézett lépcsőházban lehetett elhagyni a Corvint, ahol most a MÜSZI-be kell feljönni. Az áruház idejében mozgólépcső ugyanis csak felfelé volt, meg kellett gondolni, meddig emelkedik az ember. Ilyen idők voltak azok. A Corvin hőskora, Balaskó hőskora, a ’80-as évek. A tér ugyanaz, a funkció változott: romkocsmává kulturálódott, vagy romkultúrává kocsmásodott, ahogy tetszik.

A TérTársulat kitölti az önmaga számára kijelölt teret: gyakorlottan uralják minden négyzetméterét. Nem egyszerű mozgásszínház, nem is csupán performansz ez, amit látunk: a versek lüktető, élő, beszélő testekbe költöznek, a színészek testet adnak a műveknek, lelket a tárgyaknak, drámai kontextust a különálló költeményeknek.

 

„anyádból nem lesz szalonna

füstöllek mosolyon túlra

törvényre tekerlek hars virágroncs

idommá préselt mosolyolaj…” (Mosolyrapszódia)

Pedig a „folyosószínpadon” nem könnyű létezni: jobbról, balról is nézők ülnek, satuba fogják a pillanatot. Besurranunk valamivel a kezdet előtt: a színészek körbeállnak, kezek érnek össze középen, majd a centrumból a levegőbe emelkednek, mint szétnyíló virágszirmok. Szertarásnak lettünk tanúi, akaratlan. Aztán az együttlélegzésbe már a nézők is bekapcsolódnak. A fehér díszletfalakon pesti házsorok, a szélen férfi árnyalak kontúrja figyeli a várost. Balaskó van itt, érezhető a jelenléte.

 

„Ahol a te ajkad elhagyja az arcod,

állok a bibliai szélben,

arcomat elhagyom ajkad özönében,

s megnyílik a bánat-termed s mélyvilági hangod.” (Megvárom a hangod)

Később a papírszoknyába bújtatott nőalak le is ül kávézni „vele”: a fekete kartonfigurát kövekkel támasztják meg a széken. Nyakkendőjét, tincseit előre fújja a szél, mintha menten elrepülne maga is. Aztán „pókbefőtt” készül ugyanezen az asztalon, miközben a Pók ironikus sorai szólnak a háttérből.

 

„Jajgatva gyűrődni megidézett számtalan neved jeleihez

iszonyú csípődbe temetkezni társulni világot befutó ereidhez” (Nehéz fohász)

Minden csupa mozgalmasság. Kórus feláll, majd hirtelen szétszéled. Utcakép elevenedik meg, sürgölődő, veszekedő tömeg, „káromkodáskórus”, hangok kavalkádja, aztán hirtelen a lélek magánya. Vetített lángra kap egy kifeszített fehér lepedő. Mányoki Endre olvasólámpa fényében, féltakarásból olvas fel Balaskó műveiből. Később halljuk a költő hangját is, magnóról.

 

„Hamura hullt hangod harangok dühében 

hamuvá tört hajad pernyéje a szélben 

könyörögjön értünk 

mert jaj minékünk” (Esti imádság)

Sok minden történik a színen, néha többfelé kell egyszerre figyelni. A párhuzamos történések között a vers is drámai aktus. Szól a Színek, miközben felaggatott, tarka szalagokat fújnak szerteszét egy hajszárítóval. Előkerül egy pólyásként bebugyolált kerámiadinnye, „anyja” dédelgeti az ölében. Később ez a „kisded” törik össze szilánkokra, amikor rácsapnak, üreges belsejéből tollpihe-felhő száll fel a magasba, és telepszik le lassan a játszók köré a földre. Ezt is összesöprik majd, mint a faleveleket, melyeket guggoló faültetők feje fölé szórnak az állók – a kosz elsepregetése visszatérő mozzanata az eseményeknek, folytonos megtisztulás.

 

„Friss zöldtejű lapuk között 

békefehér álmot kötött 

az a kopasz pók. 

 

Nyáltetejű ágya fölött 

légysereges végy körözött, 

s lihegett a pók. 

 

,,Addig-addig ténferegnek, 

karjaim közt megpihennek!" 

– s röhögött a pók”

Akárcsak a testek ismétlődő átalakulása és újjászületése: egy keretezett üveg két oldalán sminkelő nő és arckontúrt rajzoló férfi ül, aztán eggyé válnak: a sminkelő nő hozzányomja arcát az üveghez, beletorzulva a másik oldalon megrajzolt arcélbe. Van, hogy nő borítja be fehér gézdarabokkal a férfiarcot, mely végül aszimmetrikus gipszfejként, mellszoborként tekint le ránk. Majd női testről falatozik két férfi, a hát íve bőségesen megrakott asztaluk.

„a te bőröd tépett virágok halála 

a te csendes mozdulásod kövek szakadása – 

hasított lángú tapadó láva

a te két zöld szemed a tengerek imája

a te szálló kebled hullámok halála” (Dobszóló)

„Jajgatva gyűrődni megidézett számtalan neved jeleihez

iszonyú csípődbe temetkezni társulni világot befutó ereidhez” (Nehéz fohász)

Az együttmozgás a lelke az előadásnak: még akkor is, ha néha szétválnak az utak, hogy újra összeérjenek. Két test hajtja végre ugyanazt a gépies mozdulatsort egy-egy metronóm ütemére, majd elcsúszik a ritmus, és vadul „elmozognak” egymás mellett, hogy aztán egy isteni pillanatban épp egyszerre nézzen a két fej egymásra.

 

„Azután gyerek zuhant az égből és amíg leért

pántlikavirágok nyíltak hülye díszletek előtt…” (Azután)

Bizalomjáték. Testek zuhannak a magasból kinyújtott kezek hídjára. És végül földdé, folyóvá, kővé lesz a test: a padlóra kiterített végtagok mintegy meghosszabbításaként terül szét a hosszú haj, melyet fonnak, kövekkel rögzítenek, s végül a testre kerülnek a kődarabok. Így indulnak meg a kövek kifelé: két láb, két kar és a hát segítéségével, le-le pottyanva a földre, míg végül egy marad, aminek a hangos, csendet kettéhasító koppanását már csak a színfal mögül halljuk.

 

„Fű folyik át a te nyitott szemeden,

Patak szereti havakból szádat,

arcod kvarca a kőnek álma,

hajad hulló levegő medre.” (Fű folyik át)

 

 

Hegedűs Gyöngyi összeállítása

Az előadás alkotói és színészei: Bereczky Krisztina, Csuday Dóra, Frics Piroska, Kormos Éva, Kovács Vera, Miklósy Alex, Mészáros Péter, Molnár Éva, Pénzes Olivér, Szabó Kisanna, Varga Dóra

Rendező: Szabó Kisanna

Felolvas: Mányoki Endre

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Leadfotó: TérTársulat