Leütés 26. – BARÁTFÜLE – Mányoki Endre tárcanovellája

(Mauyori álma)

Belardust, ahogy akkortájt Mauyorit, az özépetait nevezték, az Inquisitio örökös koplalásra ítélte. Belardus örmény volt, esetleg besenyő, avar, kazár, nagy valószínűséggel cigány, tehát magyar. Passzusa nem volt a származásáról, valami bokorban születhetett, ha megszületett egyáltalán; az, hogy valaki él, még nem bizonyítja a létezését. Belardust ez a nüansz nem izgatta módfelett – annál inkább a hatóságot. Bár meglehet, épp’ e spácium* óvta meg a de facto lélekemelő autodafétól.

„Ne keress vizet ott, ahol nem fakad forrás!”, idézett valami zen bonmót – nem emlékezetből, csak fejből – a zenitjéről csusszanó Vádolka, s az ítélőszék tagjai bólogattak. Belardus állt és nem gondolt semmire. Mondhatnánk: rapelgett (szövegromlás: lepergett) előtte az élete. Ám ő anyjára se gondolt, akit nem volt szerencséje ismerni, s atyjára sem, akit dettó. Mi több, boldog gyerekkorára sem a ligetes patakparton, hol a falubéli gyerekekkel csúzlizott és pecázott; ti. se liget nem volt, se patakpart, nem beszélve a gyerekkorról. Belardusnak a puszta korpuszán kívül nem létezett semmije, csak a hite.

Amióta az eszét tudta, volt. Miként keze, lába, arca. „Akár a többieknek” – gondolhatta volna. Hogy közibük való-e? – a kérdés be se fordult soha a fejébe. Csak törlesztette csöndben sosem volt tartozását. Ahol építettek, falat rakni állt be. Ahol vetettek, vetni; ahol arattak, kötni. Ha ünnepeltek, táncolt. Mikor temettek, gyászolt. Summa summárum, istenien érezte magát. Magához vonta a táj, eltartotta az élet. Etette gombával és gyümölccsel, lecsóval és paszullyal, rakott krumplival meg grenadírmarssal, salmbuccal, hallal, sólettal, töltött libagégével, pirburggal és párkáppal, diós-lekváros palacsintával, aranygaluskával, máglyarakással, derelyével. Belardus nem tudta, mi a hit. Csak élte.

A templom alapozásakor jöttek el hozzá. Inkognitóban. Mauyori, vagy ahogy mi ismerjük, Belardus, ránézésre föl se ismerte őket. „Valld meg, Belardus! – mázolta mézesre égnek álló ujját Vadul-ink –, és nem lesz semmi gond.” Mauyori, esetünkben Belardus, pofákat vágott. Mintha színről színre semmit sem értene. „Ördögien ravasz vagy, testvér! Eltüntetted a nyomokat!?” – vicsorgott Ább, a Leg-ink. „Szül.any, gépj.vez, taj, szig, pin: kuka, ugye?” Kis L-ink, aki egy lúd tollával ékeskedett, szúrós malacszemét szegezte Belardusra: „Tökkolompként harangozni? – majd beharangozunk mi neked, te szemét!” Körbeállták. „Töklevélként árnyalni? – hogy a lótetű rágjon meg! „Töklámpásként világítani? – rakunk olyan tüzet, hogy szotyola lesz belőled!” Belardus bámult. „Akkor napraforgó volnék...” – de hallgatott. „Eretnek! – üvöltöttek egy szájjal a fejek. – Összefonná az össze nem tartozót!”

Belardus hallotta, amit hallott, s nem értette, amit látott.

Kisvártatva a Szék előtt állt, lagymatag. „Ne keress vizet ott...”, de ezt már tudjuk. „Vádoljuk meg azzal, hogy hűségcédulákat árult!” „Vagy, hogy belopta a harangba a kongást!” Ink Visitor, a székelnök, márgás arccal nézett végig kedves inkvizítorain: „Mi se vagyunk már a régi” – hezitált szomorkásan. – És hát a kassza... Az se.”  Szemlátomást borongott. „Mennyibe fájna ma egy jófajta égetés?” Osztottak-szoroztak, kalkuláltak: oszlop, kötél, fa, alágyújtós, kerítés, körítés, öregisten – áfa nélkül is, projekt alapon is, csak maga az önrész is megvan vagy rengeteg.

Visitor Fő-ink ekkor súlyosan fölállt, szemmel vert, s szólalt egyszersmind mézesen: „Belardus, barátom, barikám, hát nem érted? – érted jöttünk, nem ellened!” Mauyori, akit éppen Belardusként emlegettek, mondhatta volna: „Éppenséggel én jöttem.” De mint szokása volt, ezt is elhallgatta: „Praetoriánus kísérettel.” „Szeretünk mind a vérpadig, s ez az érzés certe mindőnket letaglóz. Ám ha beismernéd, exempli gratia, hogy a hit bűnébe estél, eláshatnánk a bárd mellé bízvást a gyújtóst is, s kiáshatnánk de profundis valami modicus, noch dazu banalis suppliciumot. Aztán mehetnénk is rögvest istennek hírével.” Belardus a súlypontját helyezgette. „Nincs megoldás, mert nincs probléma” – idézhette volna a majdani klasszikust, emlékezetből, ha előre lát, s ha sejtette volna, mi a vétek.

A karthauzi csöndet Ink Bátor békebagarja sóhaja zúzta szét: „Úúúú! Na, vegyünk két félig teli hordót, Belardus, te istenbarma. Ha a bögrémmel, te IQ-rokkant birka, az egyikből a másikba locsolok, akkor ugye, ki is merem a vizet, meg: folytasd!” „Be is merem!” – rikkantott hirtelen s váratlanul Belardus, propter grate. Ámen!

Így hát Belardus, modice, versus banalice, örökös koplalásra ítéltetett, s még egy üres tányért is nyomtak a kezébe: ha megehűl, hát förtelmetes gőgjét (szövegromlás: hitét) fogyassza belőle. Ám visszatérvén övéihez, iudiciumát az emberek in concreto félreértették: „Add az ibriked, Belardus, hogy az ebek kaparnák el a nevedet, még nekünk találsz meghalni!”

Mennyi homok pergett le az idők nyakán, nem tudni. Történt, hogy koldusbarát (vándor poéta?) telepedett le a faluszéli eperfa árnyékába, s nyeldeklőn figyelte, hogyan falatozik Belardus. „Beldardus! – hördült fel –, te zabálsz!?” „Kis L-ink? – hüledezett Mauyori, akkortájt már csak volt Belardus. – Hát a lúdtollad hova hagytad?” S kanalazta a Mámi derelyéjét. „Szomorú disznószar, de megrepedeztél” – sóhajtott el egy régi dallamot, és a tányért a peregrinus kezébe csúsztatta. „Inkognitóban, ugye?” „Légy átkozott!”, sziszegte Kis L-ink, azután megenyhült. „Mi a rossebet imádsz te, nothus diaboli, ebben a földszintes paradicsomban?” Füle tövét vakarta, s tett, mintha gondolkodna Belardus. „Legkivált, kisúr, a barátfülét. Úgy látom, ízlett neked is.”

A játék kedvéért sok idegen, legkivált latin szót és kifejezést használtam, gyakorta önkényesen. Igyekszem a megfejtésükben segíteni, noha tudom, nem minden olvasót szórakoztat a ludus eme formája - tőlük elnézést kérek. (ME)

spatium – hézag
de facto – ténylegesen
autodafé – kivégzés
praetoriánus – testőr 
certe – minden bizonnyal
exempli gratia – például
de profundis – a mélyből
modicus – szerény
noch dazu – ráadásul 
banalis – jelentéktelen
supplicium – büntetés
iudicium – ítélet
in concreto – valójában
propter grate – már-már hálásan
peregrinus – vándor
nothus diaboli – sátán fattya