Gömöri György: Tiboraim
Nem tudom, miért, de akinek Tibor a keresztneve, az nekem barátom, vagy legalábbis felebarátom, vagyis jóakaróm. Most tehát néhány olyan Tiborról írok, akiket ismertem vagy ismerek, s akiknek jó-tiborságát érdemes számon tartanom.
Kezdem a nemrég elhunyt Antalpéter Tiborral, akiről még serdülőkoromból vannak szép emlékeim. Ő volt a háború után a „Lónyay”, a budapesti Református Gimnázium hőse, mivel az iskola udvarán aratott hetente látványos röplabda- és kézilabda-győzelmeket. Mi, elsősök csak álltunk, ámultunk és csodáltuk „Tita” lecsapásait, mert ez volt Antalpéter beceneve. Ki tudja, hányszor játszott aztán sikeresen a magyar röplabda-válogatottban. Amikor sok évvel később összebarátkoztunk Tiborral, elmesélte, hogy a röplabdát voltaképpen az 1939-es lengyel menekültek honosították meg Magyarországon – helyben vagyunk, minden sport közül ifjúságomban én is a röplabdát szerettem legjobban, ez hozott össze először barátságos lengyel turistákkal is, ettől lettem végül is polonista.
Később, 1990-ben Antalpétert nevezték ki a független Magyarország első londoni nagykövetévé. Öt évig szolgált itt, a hazaiak és a britek teljes megelégedésére, Antall József épp annyira megbízott benne, mint Őfelsége miniszterei – véletlenül tudom, hogy amikor lejárt a megbízatása, a brit külügyben külön fogadáson búcsúztatták, ami egyébként nem volt szokás a távozó nagyköveteket illetően. 1995 után még sokszor találkoztunk Budapesten, nem egyszer a Könyvhéten, mert Tibor olvasója maradt az angliai magyar szerzőknek, másrészt meg engem érdekelt politikai véleménye, amiben mindig meg lehetett bízni.
A második, Hanák vezetéknevű Tiborral először 1959-ben találkoztam Innsbruckban, ahol a helyi magyar gimnáziumban tanított. Akkor még nem lehetett tudni, hogy hamarosan a nyugati magyarság rangos filozófusává és szinte egyetlen filozófia-történészévé növi ki magát. Ez a Tibor németül és magyarul egyformán jól tudott, Lukács Györgyről németül írt műve (Lukács war anders) például hét kiadásban látott napvilágot. Becsültem szakértelmét, csakúgy, mint lapszerkesztői tevékenységét: 1980-tól 1984 decemberéig szerkesztette a Bécsi naplót, ezalatt gyakran váltottunk levelet. Mindent közölt tőlem, amit küldtem a lapnak, néha lelkesen köszönte meg küldeményemet, így az 1981 végi Jaruzelski-puccs után a lengyel helyzetről írt szövegemet mint vezércikket hozta a Napló-ban. Utolsó szerkesztői levelében kérte, “ne hagyjam cserben” utódját, Deák Ernőt – hallgattam rá, azóta is írok (néha olyat, ami parázs vitát vált ki) ebbe az általában tárgyilagosságra törekvő lapba.
Hanák Tibornak nagyon szomorú vége lett: pár évre rá súlyos szívroham, vagy agyvérzés következtében teljesen megbénult (túl későn jöttek a mentők!), és utána hosszú évekig tartotta még életben egy gép a bécsi kórházban, ahová bevitték. 1999-ben halt meg, vált meg már csak biológiai értelemben élő testétől.
Harmadik Tiborom a Zalán. Vele 1981-ben hozott össze a sors, amikor elsőként a hazai irodalmárok közül a győri Műhely számára készített velem hosszú interjút Budapesten. Később Tiborral együtt söröztünk Londonban, illetve egyszer bevezette egy versolvasó estemet a Petőfi Irodalmi Múzeumban, hogy a sok találkozás közül csak párat említsek. Néha egy időre szem elől vesztettük egymást, de aztán kapcsolatunk mindig sikeresen felújult. Ez a Tibor – nem mondok ezzel újat – mindmáig több irodalmi műfajban jeleskedik. Ő volt a nyolcvanas években a magyar neoavantgárd zászlóshajója, de írt regényeket és kitűnő színdarabokat is. Költői orientációnk merőben eltérő, de meglehet, éppen ezt a különbséget kedveljük egymásban. Zalán szuverén egyéniség, aki egyetlen politikai párt vagy mozgalom ösztönzésére sem állt be a sorba. Örvendetes módon, ideológiai alapon álló akadémiát, sőt még futball-akadémiát sem alapított. Hajdan nagyivó, nagyszívű és nagy munkabírású ember ő, akinek, gondolom, sok a rosszakarója ebben a heveny provincializmusban szenvedő, sértődött és irigy kis országban. Csak ne kellene folyton ingáznia Békéscsabára!
Három Tiborról írtam ebben a tárcában, de még legalább három másikról írhatnék: hajdani emigráns lapszerkesztőmről, Mérayról, aki máig francia földön él, a remek tárcanovellákat író, kesernyés hangú Kereszturyról és a legfiatalabb Weiner Sennyeyről, akivel a sok év korkülönbség ellenére összeköt a Békássy-kultusz, illetve indonéz-barátság. Egyszer majd (ha úgy akarják az égi és földi hatalmak), talán róluk is írok bővebben.
BORA fotográfiája
