Ugrás a tartalomra

 

Gömöri György: Tiboraim

Nem tudom, miért, de akinek Tibor a keresztneve, az nekem barátom, vagy legalábbis felebarátom, vagyis jóakaróm. Most tehát néhány olyan Tiborról írok, akiket ismertem vagy ismerek, s akiknek jó-tiborságát érdemes számon tartanom.

Kezdem a nemrég elhunyt Antalpéter Tiborral, akiről még serdülőkoromból vannak szép emlékeim. Ő volt a háború után a „Lónyay”, a budapesti Református Gimnázium hőse, mivel az iskola udvarán aratott hetente látványos röplabda- és kézilabda-győzelmeket. Mi, elsősök csak álltunk, ámultunk és csodáltuk „Tita” lecsapásait, mert ez volt Antalpéter beceneve. Ki tudja, hányszor játszott aztán sikeresen a magyar röplabda-válogatottban. Amikor sok évvel később összebarátkoztunk Tiborral, elmesélte, hogy a röplabdát voltaképpen az 1939-es lengyel menekültek honosították meg Magyarországon – helyben vagyunk, minden sport közül ifjúságomban én is a röplabdát szerettem legjobban, ez hozott össze először barátságos lengyel turistákkal is, ettől lettem végül is polonista.

Később, 1990-ben Antalpétert nevezték ki a független Magyarország első londoni nagykövetévé. Öt évig szolgált itt, a hazaiak és a britek teljes megelégedésére, Antall József épp annyira megbízott benne, mint Őfelsége miniszterei – véletlenül tudom, hogy amikor lejárt a megbízatása, a brit külügyben külön fogadáson búcsúztatták, ami egyébként nem volt szokás a távozó nagyköveteket illetően. 1995 után még sokszor találkoztunk Budapesten, nem egyszer a Könyvhéten, mert Tibor olvasója maradt az angliai magyar szerzőknek, másrészt meg engem érdekelt politikai véleménye, amiben mindig meg lehetett bízni.

A második, Hanák vezetéknevű Tiborral először 1959-ben találkoztam Innsbruckban, ahol a helyi magyar gimnáziumban tanított. Akkor még nem lehetett tudni, hogy hamarosan a nyugati magyarság rangos filozófusává és szinte egyetlen filozófia-történészévé növi ki magát. Ez a Tibor németül és magyarul egyformán jól tudott, Lukács Györgyről németül írt műve (Lukács war anders) például hét kiadásban látott napvilágot. Becsültem szakértelmét, csakúgy, mint lapszerkesztői tevékenységét: 1980-tól 1984 decemberéig szerkesztette a Bécsi naplót, ezalatt gyakran váltottunk levelet. Mindent közölt tőlem, amit küldtem a lapnak, néha lelkesen köszönte meg küldeményemet, így az 1981 végi  Jaruzelski-puccs után a lengyel helyzetről írt szövegemet mint vezércikket hozta a Napló-ban. Utolsó szerkesztői levelében kérte, “ne hagyjam cserben” utódját, Deák Ernőt – hallgattam rá, azóta is írok (néha olyat, ami parázs vitát vált ki) ebbe az általában tárgyilagosságra törekvő lapba.

Hanák Tibornak nagyon szomorú vége lett: pár évre rá súlyos szívroham, vagy agyvérzés következtében teljesen megbénult (túl későn jöttek a mentők!), és utána hosszú évekig tartotta még életben egy gép a bécsi kórházban, ahová bevitték. 1999-ben halt meg, vált meg már csak biológiai értelemben élő testétől.

Harmadik Tiborom a Zalán. Vele 1981-ben hozott össze a sors, amikor elsőként a hazai irodalmárok közül a győri Műhely számára készített velem hosszú interjút Budapesten. Később Tiborral együtt söröztünk Londonban, illetve egyszer bevezette egy versolvasó estemet a Petőfi Irodalmi Múzeumban, hogy a sok találkozás közül csak párat említsek. Néha egy időre szem elől vesztettük egymást, de aztán kapcsolatunk mindig sikeresen felújult. Ez a Tibor – nem mondok ezzel újat – mindmáig több irodalmi műfajban jeleskedik. Ő volt a nyolcvanas években a magyar neoavantgárd zászlóshajója, de írt regényeket és kitűnő színdarabokat is. Költői orientációnk merőben eltérő, de meglehet, éppen ezt a különbséget kedveljük egymásban. Zalán szuverén egyéniség, aki egyetlen politikai párt vagy mozgalom ösztönzésére sem állt be a sorba. Örvendetes módon, ideológiai alapon álló akadémiát, sőt még futball-akadémiát sem alapított. Hajdan nagyivó, nagyszívű és nagy munkabírású ember ő, akinek, gondolom, sok a rosszakarója ebben a heveny provincializmusban szenvedő, sértődött és irigy kis országban. Csak ne kellene folyton ingáznia Békéscsabára!

Három Tiborról írtam ebben a tárcában, de még legalább három  másikról írhatnék: hajdani emigráns lapszerkesztőmről, Mérayról, aki máig francia földön él, a remek tárcanovellákat író, kesernyés hangú Kereszturyról és a legfiatalabb Weiner Sennyeyről, akivel a sok év korkülönbség ellenére összeköt a Békássy-kultusz, illetve indonéz-barátság. Egyszer majd (ha úgy akarják az égi és földi hatalmak), talán róluk is írok bővebben.


BORA fotográfiája

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.