Leütés 25. – ZSÍRKIRÁLY – Mányoki Endre tárcája

Mauyori föltámadt. Mi történt itt azóta, hogy el se mentem? – nézett körül gyanakvón. Mert valami változott, az szent igaz. Megnőtt a zaj.

Fura feltámadás volt. Merthogy ha meg se halt, akkor vajon miből? Et resurrex... - ajaj. Mauyori, alias Messiás? Mekkora gödörbe süllyedtél, atomredaktor? Pillanat! Pilinszky?

Süllyed, elás, Pilinszky... Mauyori szótár után kutat. Resurrection: kihantolás. Bingó! Translated: zsírkirály.

Magam temettem el magam, úgy lehet... Versek csöndjébe, novellák magányába. Hallgatag beszélgetésbe, egyedül töprengésbe, társas tanakodásba. Fűvel, fával, lélekkel. Mauyori egészen elérzékenyült. Nem múlt el nyom nélkül ez a temetkezés, kész költő lettem végtére. De mi túrt ki onnan, valahára? Mi kaparta le rólam a csöndet?

A redaktor az utcákat rótta. Ha már feltámadott, így mutatkozott ez praktikusnak. Járni-kelni, ismerkedni a való világgal. Mintha mi sem történt volna. Noha valami történt biztosan. Vagy a világban, vagy őbenne. A fejében félig kész mondatok ugrándoztak. Kágébés kurva. Két tej, sajt, túró, tojás, élesztő. Mi' lófasz ez? – valami vicc? A Bali Mihállyal tréfálkozzál, barom! Már hogy a jóédesanyádba ne lettél volna Pesten kedden?! Vers, mi? Ez neked vers, hizlalt görény? Megyek már, picim, futok a muffodba!...

Mauyori már a Nádas útját járta. Klauzál utca, Klauzál tér, de másként. Nem éjjel volt, hanem még este, és céllal ment, nem látszatra céltalan. Igaz, sehol egy szalasztott lélek, üres és néma az utca, a tér. És mégis: hangok mindenhonnan. Hangok a fejében, amiket mások ejtenek ki, mondatok, melyeket mások mondanak. Meghazudtolod a valóságot. Mintha hallaná, ahogyan valakik gondolkodnak. Makacs vagy és megátalkodott. Formázzák magukban a szavakat, rakosgatják sosem végleg elkészült sorokba, talán némán, talán motyogva. Ocsmány cirkuszban marketing. Ajtók mögött, ahová nem lát be járókelő, falak rejtekében, ahol védve vannak, biztonságban. Honnan van ekkora arcod? Nem ismeri fel őket senki, a célzott legkevésbé. Arcuk nincs, testük nincs, a gesztusaikat nem látni. Csak a szavaik marnak a levegőben.

Mauyori meglepődött, azután megrémült. Befutott a kocsmába, emberek közé, kávézni, s le a boltíves barlangba, ahová verset hallgatni indult. Laza együttlét, textusok, hangzás kimunkálva, ahogyan csak költő tudja a versét mondani. Drogos picsa. Ez meg vajon honnan jött? Kurzuslovag. Mész a pinyóba rendesen. Mauyori forgatta a fejét. A maszkok sérületlenek, mintha eleven arcok... Dolgoznod kéne, macskajancsi. Zsizseg a levegő, tolulnak a szavak. Nem is tudok olvasni, csak írni. Már nem lehet a versekre figyelni. A versek se figyelnek egymásra. Már csak a hangzavar, az irányít, az kavarja káosszá a sérülékeny rendeket.

Hogy jövök én ehhez? – zaklatta elméjét az atomredaktor. Mi közöm hozzá? Miféle jogon hallgatok ki világra sem jött gondolatokat? Ki sújt rám ezzel az átokkal?

Mauyori menekült. Végigfutotta Nádas útjának maradékát. El a kivilágított Fészek és az Ápisz sötét kirakata mellett. Ki a Kertész és a Majakovszkij sarkára, a Zeneakadémiáig. De nem látott benne jelet. Jelképet végképp nem. A sötét és néma épületből nem áradt feléje semmi. És nem volt kedve az utat újrajárni.

Ki ebből a világból! Messze el, faluvégre, erdőszélre, hegyek közé, házak fölé, havas tájba. Mauyori a dombokon sétált. Akkora volt a csönd, hogy azt sem hallotta, amit a társa mondott. A zsömlekutya beleolvadt a csenevész hóból nyújtózkodó zsombékba. A szél a halastó felé sodorta a pelyheket.

Szép halastó. Horgásztó. A falué. Egyik végében kápolnadomb, tetején Árpád-kori templom. Zárt faragott ajtó, méteres falak, sipkára emlékeztető fatorony. Az oldalában régi temető új sírokkal. Hóval borított koszorúk, művirágok, fagyal. Utak futnak el-szerte, a szomszéd falu felé, az aknatorony rozsdás vasteteme felé, a fölszántott földek, a forrás, a galagonyás és a kökényes felé. És föl, a távoli tetőre, ahová nem érdemes rizikéért kaptatni, hiszen idén róka-, vargánya, őzláb se volt. Semmilyen gomba nem volt.

A tó túlvégén vendégház, üres. A sétaút, amely a tavat körbefutja és összefűzi az apró stégeket, itt megszakad; a panziókert lefut egészen a vízig. A közös tűzrakóhoz, a parkká szélesített térre – ahol a horgászverseny bilétáit árulják nyaranta, mérik a zsákmányt, majd visszaeresztik a vízbe – csak innen lehet eljutni, az alsó útról. Sétány? – az afféle városi lelemény. Gyalogösvény ez, esőtetőkkel, hal- és madármutató táblákkal, billenős szemétkosarakkal, fémhordókukákkal, rönkasztalokkal és padokkal, régi és új fasorral. Nád közé bújtatott deszkabódékkal. Oltatlan mész a kipucolt gödör alján, kallantyús ajtók, nyíl fölfelé, plusz lefelé. Beégetve a fába.

Mauyori felfigyelt egy másik bodegára. Egyedül állt a domboldalban, a huppanón túl. Elegáns volt. Gyalult deszkából ácsolták, s a tetejét színes hullámos pala fedte. Te meg mivégre kémlelődöl? - morfondírozott, s indult felé a redaktor.

Magánterület. Idegeneknek belépni TILOS! Két tábla, ugyanazzal a piros felirattal. Belül a kőlábazatos, betonoszlopos, hegesztett vashálós kerítésen. Középütt téglaház. Kék. Klinkertégla oszlopok, terasz. Lépcsősor fel, a latrinához, és lefelé a stégre. A két öntöttvas padhoz. A tó fölé. A saját halastó fölé. Húsz méterre a közöstől.

Mauyori az asszonyát kereste. De ő se mondott semmit. A zsömlekutya tudomást se vett az új irányról, a parti szagokat olvasgatta.

Mauyori Euobe, az özépeletai atomredaktor, kinek fejében idegen hangok vertek zsiványtanyát, mielőtt ide, a seregélyek alig hallható neszébe menekült, most kagylózott. De se szó, se hang. Hiába ment el a végső határig. Hogy van-e áram a kerítésben. Hiába csinált elefántfüleket magának, nem hallott semmit.

A gazda távol. Csak nyáron lakja a házat, akkor jár ide. Szezonban. Minden bizonnyal. Kiül a saját horgásztavához, a saját padjára, kikészíti a saját botokat, felszereli saját orsóval, damillal, horoggal, saját villogós csalival vagy a saját befőttesüvegéből kikotort érlelt kukoricával, megsuhogtatja a feje fölött, hallgatja, ahogy surrog a zsineg és elsüvít, csobban a saját vízben. Húz egy slukkot a saját butykosából, s ráköszönt saját magára. Az úszót kémleli, a saját úszóját, oly figyelmesen, hogy el-elbóbiskol közben. Felriad. Az úszó táncol. A gazda fáraszt, csévél, kiemel. Fogja a saját halat, méri saját collstokkal, mérleggel. Az adatokat felírja. És a halat visszadobja a saját vizébe.

Ó, mennyire szeretném tudni, mit gondol olyankor? – mondta, mintha magában, a redaktor. Hallani, ahogyan jár az agya. Kikémlelni, min morfondírozik, mikor a többiekre réved, az alsó partra, a pecások falatnyi bérelt parcelláira. A bilétát vásárlókra. A vegyesivókra. A közös kondérra.

Mauyori olthatatlan vágyat érzett, hogy itt üljön akkor is, kívül a kerítésen, a nyári dombon, és engedje, kívánja, élvezze, ahogy agyát ostrom alá veszik a szavak. Elképzelte, hogy egy, csupán egyetlenegy fog támadni. De záporozva, akár a nyílvihar. Enyém.

Mauyori röstelkedett. Hát nem ez elől szöktem, iszkoltam és inaltam? S vajon biztos, hogy nem menekül ő is? Ugyanabból a hangzavarból? Ugyanarról a közös partról, ahol minden gondolat kimondatik, mielőtt megszületne? A halhoz, aki hallgat? Akit kifogni, megmérni s visszaengedni újra, napra nap – nincs fontosabb?

Mauyori csöndben tápászkodott. Kapaszkodott a vashálóba, úgy vonta föl magát. A seregélyek elvonultak. A zsömlekutya beolvadt a tájba. Asszonya ördögszekeret kajtatott. Mauyori végignézett a parton, a dombokon, el egészen a temetőig. Hallotta-e, vagy képzelte? – Fölöttük csendben nő a fű, közötte dudva és sárga kutyatej virít. Ó, ha a számtalan csontszáj beszélni tudna, mily hangzavar támadna itt! És mondta, mondta Kálnokyt. Magának.

Talán ezt mondanád te is – biccentett a magányos ház felé. Bingó! Fordítva: zsírkirály.

A montázshoz utazó fotóinak részleteit is felhasználtuk.