Ugrás a tartalomra

 

Gömöri György: Mitől sírnak a költők?

Régebben úgy tartották, férfiembernek mások előtt nem szabad sírnia. Ez a vélemény azóta lényegesen módosult, nemrég Obama elnök a TV-ben  megkönnyezett egy sok gyermekáldozattal járó tömeggyilkosságot. De a sírás eltitkolása már korábban sem volt érvényes művészekre, költőkre. Vajon (magánfájdalmaiktól eltekintve) mitől fakadnak sírva a költők?
Sárközi Mátyás barátom nemrég londoni előadásában Babits Mihály és Szabó Lőrinc barátságáról beszélt, s ebben említette a Tücsökzene ciklus egyik versét, ahol Babits Stefan Georgét olvas Szabó Lőrincnek, és ez meghatja, könnyekre indítja Babitsot: „Mert szép!” Nem tudni, vajon az akkor húszéves Szabó Lőrincre is ennyire hatott-e ez a német, vagy németből fordított vers (nem valószínű), de ha tovább lapozunk a Tücsökzené-ben, a 243. szám alatt találunk egy, az előbbinél is érzelmesebb verset. A címe „Babits”, és első sora így hangzik: „Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt”, utolsó sora pedig így: „S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled”.

Ezt a verset én magától Szabó Lőrinctől hallottam, valamikor 1955-ben, a költő nyilvános előadóestjén. Amikor Babits-verse utolsó sorához ért, hangja elcsuklott, elsírta magát, le kellett vennie sokdioptriás szemüvegét, hogy megtörölje. Ami azt bizonyítja, idősebb korban hajlamosabbak vagyunk meghatódni régi élményeink, barátságaink felidézésén, s a hibákon, amelyeket akkoriban elkövettünk, ha azok egy szoros barátság felbomlásához, elidegenedéshez vezettek.
A Szabó Lőrinc utáni költők közül a legsírósabb egész biztosan Pilinszky János volt. Már legelső kötetében négy vers van, ahol a „sírás” vagy „zokogás” szó előfordul, a kései Kráter című, a hetvenes években írt ciklusban pedig van olyan vers, amely így kezdődik: „Sírtam. Utána nedves volt a hátam, / gyűrt a ruhám és tömpe a kezem”. Ez különös, meglehetősen költői megfogalmazása egy drámai lelkiállapotnak. Pilinszky, akiről emlékezéseiben Vajda Miklós is megírja, hogy nehéz helyzetekben néha elsírta magát, alighanem az első magyar költő, aki a legnagyobb őszinteséggel ír erről a különben nagyon is emberi megnyilvánulásról.
A különlegesen szép zenétől meg lehet hatódni, ez – gondolom – elég sokak élménye. De ami a versmondást illeti, néha még az is könnyfakasztó erővel hat a hallgatóra.  Én több mint ötven éve hallottam Kohut Magdát, aki egy irodalmi délutánon vagy esten a „Szondi két apródjá”-t mondta. Tudom, ez Arany János egyik legszebb, legdrámaibb verse, már az iskolai tankönyvben is megfogja az olvasót, de Kohut akkor olyan beleéléssel, drámai intenzitással szavalta, hogy nem sajnálom bevallani: megkönnyeztem versmondását. Azóta is várom, hogy hozzá hasonló nagy színészt, vagy színésznőt halljak, de erre egyelőre, úgy látszik, még várnom kell – még Latinovits sem ért fel az akkori Kohut Magdával, pedig ő igazán jól mondott verset.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.