Ugrás a tartalomra

ÚTON LENNI – Kabai Márton és Lemondzhava Natela kiállítása

ÚTON LENNI
Kabai Márton és Lemondzhava Natela kiállítása
2013. június 18.–2013. június 21.
Labor Galéria
1053 Budapest, Képíró utca 6.
 
 
 
 
Deák Csillag
Egy úthoz mérhető férfias szavak
 
Kabai Márton és Lemondzhava Natela stoppos utazásuk tapasztalatait dolgozták fel az Úton lenni című projektben. Budapesttől Grúziáig, Szerbián, Macedónián, Görögországon és Törökországon át, különböző járművekkel (autó, kamion, lakókocsi, busz, hajó, komp, marsrútka) három hét leforgása alatt. Partokon, járműveken, vadon, udvarokon, idegeneknél, pályaudvarokon, parkokban aludtak. Alig egy hétre elegendő pénzzel indultak el, ezért száz darab összehajtogatható mongol papírkalapot vittek magukkal, hogy annak eladásából biztosítsák az utazásukat. Grúzia fontos cél volt számukra, Natela onnan származik.
 
A férfitől a nőig, a közös ismertből a közös ismeretlenbe tart az út. Önmaguk, egymás s az út felfedezése. Nem Kerouac-kal vagyunk úton, nem látjuk a szereplőket. A kiállításon nincsenek versek, csak képek és a táblázatok. Kabai versei is a férfiről és a nőről szólnak, egy útról, megállókkal, zökkenőkkel, stoppokkal. Mindig úton vagyunk a másikhoz, sohasem érkezünk meg igazán.
 
Kabai versciklusának alcíme: (használati utasítás a mozdulatlan zuhanáshoz). A zuhanás is út, csak többnyire rövid és sérüléssel jár. Hol vagyok én?/ Hogy írhatom le? /Veled találkozom/ Közös magány. /Veletek fogok./ Közös repedés./ Velünk találkoztam./ Közös./ Ti./ Hárman?/ Mi./ Hányan?/ Mi./ Én./
 
Az utazás feldolgozása öt formában bontakozik ki. A térképpel emléket állítanak azoknak, akik felvették őket. A videó-installáció visszaidézi az útonlevés, a haladás érzését. A  szimbólumnapló és az infografika-sorozat strukturálja az emlékeiket, a kapcsolataikat, és a tapasztalataikat, a kiadvány mintegy a történetük összefoglalója. A férfi kimegy./ Hosszú, száraz köd/. Guruló gesztenyék emléke./ Homályba borul a város, hogy rendezze adósságait./ A fák intim monológba kezdenek, s az út elhalkul./ A férfi gondolatban sírni kezd.
 
És jönnek a táblázatok, könnyek nélkül. Az útonlevés kapcsolati rendszere az útközben kialakult kapcsolatokat rögzíti egy lineáris vonalhálóban, külön jelezve az egyes járművek típusait. A telekommunikációs kapcsolatok térkép - Pakhulani-Zugdidi-Orbelirendszere kizárólag a közvetett kommunikációs eszközökkel létesített kapcsolatokat képzi ábrává. A megérkezések kapcsolati rendszere az egyes településekbe való érkezéseket vizsgálja meg, felülnézetből egy földgömbszerű hálózatot mutat, bolygószerű elrendezéssel. (Ikongrafika-sorozat, digitális nyomat, 70X100 cm) A kommunikáció rendszere egy hullámrendszert alkot, egy forgástengely körül. Ez a térkép azok neveiből és a hozzájuk társuló történeteiből áll, akik segítettek ezt az utat bejárni. Az út szakaszokra van bontva, minden szakasz egy stopp-út. Összesen 63 szakaszból áll, minden szakasz egy mondat. Országonként külön színnel jelölve. (2010.08.18. – 2010.09.07., filc, 4mX2,5m)
 
Kabai versmondata is egy szakasz, egy megálló. Kivel találkoznak? Cseh házaspárral, akik egy rockfesztiválra tartanak, az Illés családdal, az ágyukat adták át a stopposoknak. Gábor, a hajóépítő apuka olyan álmos volt, hogy pofoznia kellett magát. A török kamionsofőrök büszkék voltak rá, hogy törökök és segíthetnek, egyfolytában dohányoztak. Nagyon szerettek az idegenekhez szólni. Egy másik sofőr már nem szeret beszélgetni, hallgat és dohányzik.  A férfi rágyújt./ Hiába./ Magával ragadja a halál./ A cigaretta a közös magány szenvedélye./ Magyarázkodik./ A magány nem történik./ Van./ Tisztán tartja a kamionját. Róz és Ali Frankfurtban élnek, nevetnek, mosolyognak. A kurd Ismail kiteszi őket éjszaka, a halál faszán. Zekeria Gümüs megtanítja őket Egyensúly reggelit készíteni (paradicsom, tojás, egy vekni kenyér). Oguz Sayici nem tudott angolul, mégis megértették egymást.  Nem tudom, hogy milyen a marsrútka. Többet is megtapasztalnak grúz földön.
 
Hallja a férfit, miként hangsúlyoz./ Szemei csukva, mégis a szőnyeg unalma ejti zavarba./ Majd találkozunk – hallatja a Nő./ Közös idejük telik./ Külön./ Nézem a videót. Huszonvalahány perc. Az út megy és jön. Többnyire jön, mert nincs hátra, nem nézünk hátra, csak előre, és néha oldalt, látjuk a tengert, meg a hegyeket.
 
Kabai versszövete erős, akár csalánból is szőhették volna. Ki veszi magára? A férfi hangja visszhangzik énjei közt./ – Úton vagyok, úton vagyok./ Lélegzet a síneken./ Kigombolt felelősség./ A férfi elcsodálkozik./ Szembesül a valós idővel./ A kötelek súlytalan lendületével./ A sebek nyílt vándorlásával./ Az út megy tovább, kanyarodik, meghempereg a porban, nincs megállás. Éjszakák jönnek, felbukkannak, sötét van, világítanak a lámpák, az út nem fogy. Az út maga a nő.
 
A nő nem enged./ A nő ideje, mint hideg szabásminta/ Pontos és végtelen./ Vonalai mentén hallhatja a hallhatatlant./ A kardvirág élein a reszketést./ Az éjszaka mozdulatlan táncát./ A menekülő óceánok neszét./ A férfi ideje szélsőséges./ Összegyűrt és véletlen./ Baleset a nő rendszerén./ Hangjegy a reggelek vizén./ A férfi számára a nő  a kimeríthetetlen./ A nő számára a férfi túl könnyű./ Át a tengeren, még behajóznak, de nincs megnyugvás, nincs pihenés. Megjelenik egy lábujj, egy láb, valakihez tartozik, nem látjuk az arcát, csak később. Arcot kap az út, csak a mi arcunk nem változik, közömbösen nézzük mások útját. Közömbösen? – mert szembejön a durva, kíméletlen és elég kellemetlen élet, s ezen dühöngeni vagy hangosan röhögni kell.*
 
Egyensúly az emlékezésért installációban ott az ima, rajzokban a hálóhelyek és házak. Minden egyes stopp után egyre jobban bíztak az ajándékba kapott kék karkötőben. Kis nazar-amulettekből áll, amit Allah szemének is neveznek, amelyről köztudott, hogy véd a rontás ellen és szerencsét hoz. Ezt még akkor nem tudták. A stoppolás előtt felvették, a megérkezéskor meg levették. Az út végén továbbadták egy orvosnak, az ajándék betöltötte sorsát, ismét ajándék lett.
 
A kiállítás az út titkáról szól, hogy nincs benne semmi titok. A létezés egyik módját láttuk, a stopposok a lét váratlan arcait tapasztalták meg. Lucien Freud még azt mondja: „»I want my paint to work as flesh.« Azt akarom, hogy a festményem úgy működjék, mint a hús…” Tapasztaltak vagyunk az utazásban. Az út és sémája van előttünk. A keret. Nincs befejezve. Várjuk a befejezést, és nem jön. Az út igen, ismét és megint. Akár a mesében. Hol a griffmadár visz, hol egy óriás vállán kelünk át a tengeren. Az út a szívünkben van, oda zártuk be.
 
Repülővel jönnek vissza. Tbilisziből, ahol török fürdőben mossák le az út porát, mocskát. Az út egy kaland. Bevállalás. Az idegenség legyőzése, a megismerés pillanata és varázsa, a másik elfogadása, befogadása, megtapasztalása. Közvetlenség és ösztönösség. Őrület és szokatlanság. Az élmények vaksága, mindenre és semmire sem emlékeznek. Betegek és soványak. Az őszbe érkeznek haza. Lehet a termést betakarítani.  A nő nem enged./ A nő ideje, mint hideg szabásminta/ Pontos és végtelen./ Vonalai mentén hallhatja a hallhatatlant./
 
*Kálmán C. György. Levél egy bergengóc barátnak, Kántor Péterről  (Parnasszus, 2013. nyár)
 
 
 
térkép - Grúzia
 
 
 
Kölüs Lajos
Kalap levéve
 
A kiállítás csak néhány napig (volt) látható a Labor Galériában. A művészek az utazást naplószerűen rögzítik. Feljegyzéseket készítenek, kik, hol, mikor vette fel őket és milyen járműben utaztak. Videót készítenek, minden egyes járműből, a haladásról. Továbbá feljegyezik a pénzügyi állapotukat, alvási szokásaikat, utazási terveket készítenek, kalapeladási statisztikát vezetnek. Ezek a dokumentumok szolgáltak nekik kiindulópontot, információt, hogy feldolgozzák ezt az időszakot és megjelenítsék különböző formákban.
 
A kiállított képek a helyi emberek arcait idézik fel, öregekét és fiatalokét. Találkozás, véletlen egybeesés, kereszteződés és megismerés is, rácsodálkozás a másikra, jé, te honnan jöttél és hová mész, és miért éppen oda? Pihenni a parkolókban, kamionmegállókban, egy kávé, egy üdítő mellett. A pillanat pecsétté válik, nyoma van, és igazol valamit, hogy ott voltak és találkoztak.
 
Száz darab összehajtogatható mongol papírkalapot vittek magukkal, 33 kalapot adtak el, 29-et elajándékoztak, tönkrement 30, 8 kalapot hazahoztak (Kalapeladási statisztika-táblázat).  Ez egy végtelen utazás, amelynek Végtelen története van. Út a semmibe. Látjuk a ritmust, világos és sötét, a sötétben is fények gyúlnak. Az éjszaka csak bevillan, az út nappal folytatódik, a nappal uralkodik bennünk, felfedezzünk valami eddig jórészt ismeretlen minőséget, amelynek fényében: „… ki maradhatna itt közömbös? / Ki maradhatna ki ennyi jóból*. Eleinte nem látjuk az embereket, utólag olvassuk hozzá a beszédjüket, távoli beszéd, távoli zörej, háttér zajjal.  Hangtalan és beteljesületlen marad./ Peng, mint egy húr./ A fiatalember még egyszer megkérdezi, mit hozhat./ A férfi válaszol./ – Egy csésze forró hazugságot, ha lehet./ – Sajnos, uram, mától csak hideggel szolgálhatok./
 
Be vagyunk falazva az útba, az út porába és talán irányába is. Hol van itt a tévedés lehetősége? Mintha sínen mennénk, de nincs sín sehol. Belül van, a gépkocsivezető agyában, ez az ő GPS-e, ő tudja, hova kell menni és mikor van ott. Ez az út egy lélegzetvétel is, egyszerre lélegezünk be egy otthont, levegőjével. Veszélyesen üres tekintetek./ Vajon hány ideje lehet egy embernek egyszerre?/
 
Földrajzi térképek, távolságok, méterek, centik, fel lehet vinni egy táblázatra, ettől még nem jövünk lázba, holott ezek akár lázgörbék is lehetnének, mert még mindig nem érkeztünk meg. Hallgatjuk az imát, nézzük a kalapot, a párnát, amit varrtak, fejük alá tettek, nézzük a sötét ruhákat, gyászolnak, temetésre jönnek? A férfi ideje szélsőséges./ Összegyűrt és véletlen./ Baleset a nő rendszerén./
Egyensúly
Aki szerencsétlen, az egy helyben marad. Összegyűrve és véletlenül. Hányszor teszünk mi ilyen hosszú utat? Hallja a férfit, miként hangsúlyoz./ Szemei csukva, mégis a szőnyeg unalma ejti zavarba./ Majd találkozunk –  hallatja a Nő./ Közös idejük telik./ Külön./ Ez az út a szökés útja is, mert elszöktünk otthonról, kénytelenek voltunk szökni, elmenni, és most sem jövünk vissza, csak látogatóba vagyunk valahol, átmenőben, egy országon, amely a hazánk. Átmegyünk a hazánkon, átlépünk, átrobogunk rajta. Fáj ez a robogás, és minél hamarabb szeretnénk, ha véget érne, ha megérkeznénk.  A férfi rágyújt./ Hiába./ Magával ragadja a halál./ A cigaretta a közös magány szenvedélye./ Magyarázkodik./ A magány nem történik./ Van./
 
Az út közös, időben és térben. A női testben ott a vágy, hogy nincs egyedül, formát ő ad a létnek, sőt a születésnek. Még egy útnak is. Az út nem szép és nem is csúnya. Olyan, amilyen. Eső nélküli és száraz. Csapzott, akár a tenger. Forgunk valahol, körbeforgunk, elforgunk. Brutális átmozgások vannak, beszállás és kiszállás. Sőt kirakás is. Az út lelke benned van. Ha piroslik is már, mint a dércsípte csipkebogyó. Mindkettőjük beszéde a magukat modellként megtapasztaló önértelmezés nyitottságába torkollik. Ez az út egy nő és egy férfi közös útja is. Elindultak és még nem érkeztek meg. Hiába foglalták számokba az utat. Nincs megérkezés, csak örök út van. A férfi és a nő mintha egy helyen állnának./ Több fény kereszteződésében, mint mások./ Mégsem láthatók./
 
Megérkezünk, nincs öröm, nincs felszabadult sóhaj, snitt, feketeség, még bevillan a reptér váróterme, sőt a repülőgép belseje is. A Semmi idején kívül milyen időnek szánunk még szerepet?/ A férfi nem szeretne mások terébe belépni. A nő az otthon. Ha otthon van. Ha nincs otthon a nő, az otthon hideg szabásmintává válik. Kiszállni nem lehet, az út börtön is, rácsozott tér, a karosszéria lesz a rács. Mozgó börtön. Még azt hisszük, hogy szabadok vagyunk, de már nem, foglyok, saját életünk foglyai. A férfi megérti idejét./ Vészjelzések./ Becsomagolt fények az űrből./ Kisikló nyilak a formátlan tényben./ Elfelejtett cseppenés./
 
A férfitől a nőig tartott az út, és talán tart ma is, holnap is. Ez az az út, amely sohasem járható be, mert az út egy része bennünk van, és ezen az úton csak mi járhatunk, egyedül.  A férfi le is teszi tollát, nem bír többet írni./ Hátradől és sóhajtozik egy nagyot./ A legtöbben szótlan sóhajtoznak./ A pincér tálcáján a hazugsággal a férfihoz lép, elé rakja./ A férfi teste felhevül./ Maradék lelkiismerete is összecsomósodik./
 
Az út lehet tévedés is, bár abban a hiszemben vagyunk, hogy az utunk helyes és a szabadságba visz. A szabadság rabjaként nem lehet élni, csak a börtönben, ahol nincs utazás. A börtönig vezető útra kell visszalépni, de nem lehet. Ezért kell az alagútból kijönni, sőt kiszállni. Hogy mindig úton legyünk. A videóban nincs várakozás, a stoppolás kínja hiányzik. Ami mégis ezt az érzést megidézi az az, hogy csak út van. Várnánk a véget, és nincs vég. Csak útonlevés.
 
* Bazsányi Sándor „Azok a rémes, vörös nemi szervek!” Avagy Kántor Péter és Lucian Freud szükségszerű találkozása a képleírás boncasztalán (Parnasszus, 2013. nyár)
 
 
Videó a kiállításon
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.