Joanna Maya – fejezetek Csobánka Zsuzsa regényéből

(mintha lenne győzelem)

A háztetők az őszi évszakokban bemohásodtak. A szél felkapta és a korhadó cserepek közé szórta a spórákat, melyekre aztán egy szombat délután hullani kezdett az eső. Joanna Maya a hitről annyit tudott, ugyanúgy szemeteli az ég, mint az esőt és a mohaspórákat, és csak az Isten tudja, min múlik, melyik tetőn lombosodik ki. A korhadás a város arcáé lett, mint a Goran szeme körül nemrégiben keletkezett mélyedések és barázdák, melyekre ő maga hívta fel Jojka figyelmét. Nézte a szemüveg alatti bőrt, nézte Goran szemét, egészen közel kellett állnia. A moha felülről csupán zöldesség, a férfi arca távolról csupán közeledés. De a lepkéssé puhult bőrben azok a cirádák mintát alkottak, és nagyon mélyre repítették Jojkát, mintha lehetne beljebb menni emberen, mint a szembogárban tükröződve önmaga felé. A ráncokban ott voltak a percek, az órák, a napok és az összes hét, amíg Goran addig nézte a vakítóan fehér vásznat, míg végül az ég szinte magától került rá. Le sem alapozta a fát, utólag a rostok maguk is életre keltek, külön réteget alkottak a felhőkön. A moha mindebből annyit látott, valahol az emberfeletti térben van egy város, amely egyik tízemeletesének tetejéről egészen apróvá válik, és ő, az a parányi zöld megszűnik elemeiből lenni, csak rámutatás marad, a háztetőket kitakaró rész. Hiányra utal a jelenlétével, mely hiány aztán a tízemeletesről kiegészítésre vár, mint a város körül húzódó tenger. Jojka addig nézte a legszélső sávot, míg az erdő megszűnt erdő lenni, az emberek mozdulatlanná váltak, és mozdulatlanná a köröző galambok is.

Pedig korábban napokat töltött azzal, hogy leült a ház elé, és a nemesített madarakat figyelte. A fekete és fehér színű galambok szabályosan köröztek a kémény körül, ovális volt ez inkább, mint teljes kerekség, mintha a lencse formában lenne valami, ami közelebb visz a szárnyaláshoz. Egy hófehér galamb volt, látszott, hogy számára egészen mást jelent abban a pillanatban idő és tér, hogy a többi galamb szinte csak azért van ott, hogy legyenek arra tanúk, amit ő megél. És akkor kezdték. Egymásra mutattak a repülésben, a fehér galamb a figyelmet vívta ki, a többi pedig boldogan küzdött, hitegette magát, hogy talán mégis utolérhető a fehér. Mintha lenne győzelem, gondolta Jojka, pedig a galamb azért győzhetett, mert nem a győzelemre figyelt, csak a repülésre, a lencse gömbölydedebb részeire. A többi galamb azért volt képes figyelni, mert nem a lencsére figyelt, hanem az együtt mozgásra, amit az a fehér teremtett maga körül. A lencse a fehér galambot, a fehér galamb a lencsét, a többiek az együtt mozgásra figyeltek. És a mozgásban elkezdett halkan zöngicsélni a szél, míg korábban hallhatatlan volt. A fehér beelőzte a többieket, az egyik fordulatnál szűkebb szöget zárt, alig győzték utolérni. Nem látták már a fehérségét, alig hallották a suhogást. Mintha egy dallammá váltak volna ők mind, mind külön-külön áhított terekké maga körül, holott ugyanabban a térben. De amit kiszeltek maguknak, az a jelenvaló figyelem, az mégiscsak a sajátjuk volt, egyesével mindegyik külön képzelte el maga köré.

Ugyanígy a mohát maguk alatt, a moha alatt a cserepeket, a cserepek alatt a tetőszerkezetet, és mindezek mélyén azt a nőt is, akit egy festő Joanna Mayának becézett. Akit úgy bocsátott útjára, hogy tudta, a lány végigmegy rajta, és amikor majd a fa erezete végre megmutatja a felhőben a saját arcát, az sem lesz más, mint puszta tükröződés. Ahogy késő tavasszal a cserepekből kivirágzó kövirózsák is egy másik perspektívából a tízemeletesről. A város szélén lévő erdők köré még hosszan elnyúló mezőket hordott össze a víz, mely aztán úgy ölelte körül, mintha valójában felhő lenne, mely a horizonton nyújt érzékcsalódást. Jojka nézte az eget, mely felhők a túlpartot mutatták, a hitet, hogy van a tengeren túl is élet, hogy van olyan víz, ami valójában levegő. És a felhők között volt olyan, mely aztán kitapogatta a tengert, és cakkos partot rajzolt köré, sötétebb és világosabb színekből, amelyeken aztán pont úgy tört meg a fény, hogy egy hatalmas gömbbe hengergetett össze egy szivárványt. Jojka soha még ilyet nem látott: hogy a szivárvány kitöltötte önmaga terét, pontosan annyi volt csak, amennyi lehetett, de annyi pontosan volt, amennyi lehetett. És a fehér galamb akkor a tetőre ereszkedett, a többiek pedig szótlanul elhúzódtak, abbahagyták ők is a körözést. Jojkát pedig hársillat csapta meg, és egy másik zene, méhek döngtek, és kezdtek új dallamba. A csöndet szólította meg a méhek hada, a szivárványból szakadt ki egy szín, mely hanggá változott, de ahogy abban a színben benne volt a skála, úgy a méhek zsongásában is az összes hang. Dalol a hárs, mosolyodott el a lány, és Goranra gondolt, ahogy megindul az ecset felé. Vajon leírható-e az első mozdulat, amivel a fehérhez ér.

Máskor a felhígított festéket löttyenti a fára, és a festékből, ahogy a fára szárad, visszanéz egy arc, mely arcokat aztán képtelen elfelejteni. És hiába kerülnek el a műteremből a képek, azok mindegyike ugyanarra a retinára feszül, és egy világot teremt Goran köré, mintha felhőkből és horizontból maga köré képzelhetné a tengert. De akkor már ő is egy toronyban áll, és abban a toronyban végtelenül egyedül van, pusztán csak azért, mert kiszakította önmagát az együtt mozgás ritmusából. De akkor már nem bánja, mert tudja, pont úgy szakadt ki, mint a szivárványból az a cseppnyi szín, amelyben ott húzódik az összes többi.

Nézi a mezőt, a szemében újra ringani kezd a szél, a megereszkedett, petyhüdt bőr most már nem is öreg, egyszerűen csak az időről beszél, hogy a mélyedésekben van olyan kitágítható rés, mely mélyebb és végtelenebb, mint bármely evilági tenger. Ez az a sáv, amibe az ecset a kezében az anyaghoz ér, mely új világokat teremt önmaga köré. Jojka mindezt tudja. És megnyugszik, mert Gorannak igaza volt, a tudás igenis nyugalmat ad, türelmet, mintha egy gyár falán lévő hatalmas órát nézne az őr, aki tudja, kár aggódnia, minden mutató az övé. Mert azt az órát ő tervezte, ő faragta ki a kis- és a nagymutatót, a számlapot is ő álmodta meg, és azt is, hogy lesz egy élet, amíg ő nem bírja róla levenni a szemét. De persze addig el kell jutnia. Addig számos életen át kell megálmodnia, miféle fából legyen a mutató, miféle égre emlékeztessen az a kék, amibe a számlaphoz kevert színeket meríti. Akkor végre néznie sem kell, úgy látja, mennyi idő van még hátra, mit mutat az az óra. A végtelen hogyan ér körbe, körbe önmagával, hogy aztán újrakezdje a hársról való zenét.

(lakat a számra)

Megint Istenről beszélgettünk, de addigra én inkább hallgattam volna. Mindaz, amit Goran mondott, összekavarta a fejemben lévő gondolatokat, és a fotelben ülve úgy tűnt, mintha élvezné, hogy tökéletesen el vagyok veszve. Nem volt kép, amit ne festettem volna már meg, folytatta, de arra mindig vigyáztam, ne legyek tetten érhető. Aztán egy életen át mégsem bujkálhat az ember önmaga elől. Mire oda jutsz majd, hogy fontossá válhatna, jelentéktelen lesz. És amíg fontos, annyira jelentéktelen vagy hozzá képest. A vászon Isten, ha hiszel a képben, de a kép végül semmi többet nem mutat önmagadnál. Minden, ami lehetséges, már az elejétől fogva ott van benned, és pont ugyanúgy, ahogy te, magad elől, bujkál.

A mondatok egymásba értek, ha legalább a hangszínét éreztem volna, kibékülök magammal. Azt is mondta, nem lesz könnyű. Bólogattam, de fogalmam sem volt még az útról. Nem tudtam, hogy az ember mindent kibír, ha kell, és mindez elég hamar bekövetkezik, hogy próbára tehesse magát. A sárkány én voltam, és pontosan azóta, hogy valaki bennem öntudatra ébredt. Hat év nem hosszú idő. Most, hogy mindezt írom, semmi sem változott, a nagy gangos ház folyosóin azóta rettegek. Emlékszem a pállott pinceszagra, ami egészen az ablakig felér, és minden lépésnél eszembe jut, milyen egyszerű lenne levetni magam onnét. Aztán maradok. Akkor fogadtam meg, nem beszélek erről. Nem árulom el, hogyan veri hurkásra a hátamon a bőrt, hogy mekkora az a spájz, amibe úgy futok be, hogy aztán menedék helyett végül mindig a rettegés háza lesz. Palota, melyben állandóan zuhog az eső, és annyi év alatt én megszeretem a szagát, a hangját, a ritmusát is, pedig egyik sincs neki. Mert a félholtra vert test nem tud szagolni, se hallani, se érzékelni, önbecsapás az egész. Ahogy kinyitotta az ajtót, becsuktam a szemem, később már nem akartam látni, hogyan tornyosul felém. Magas volt, és időskorára sem töppedt össze, talán csak egy kicsit sűrűbb lett az ereiben folyó vér. Vagy az ér szűkült össze. Az a vér, amit minden vágyam volt szivárogni látni, és ha bármikor felsértette a kezét, elképzeltem, valami csoda folytán azon az aprócska résen megindul, és zubogó folyóvá lesz, később tenger vagy tó, mindegy, csak ne legyen vége. Akkor sújtott először, mikor idáig értem fejben. A számra lakat került, senki sem hitte volna, mindazt, ami történt. Ha nem beszélsz, ne is egyél, hangzott az ítélet, de őszintén nem értettem, mindezt hogy gondolja, azt csak nem kérheti, hogy kezdjek bele egy róla szóló történetbe.

A vászonra tehát egy szorosan zárt száj került, mint két magas épület, amint az égszakadás miatt egymásra roskad. És a törmelékek alól hiába próbált volna kimászni a szó, hiába indult meg a gyomromból az étel iránti vágy, a nyelvem béna maradt. Nagyanyám mindezt tűrte. Ott állt a sarokban, és nézte, a férfi mekkora erővel sújt le rám, persze nem láttam őt sem, csak a szagát éreztem, erősebb volt az esőnél is. Az eső hiányánál. A púderből az évek során vizelet és kosz lett, a csomóssá szikkadt haj szaga, amit havonta öblögetett csak le vízzel. Éhes voltam, bolondulásig éhes.

Aztán már csak arra emlékszem, hogy a falon alig maradt csempe, nagy darabokban hullott le a vakolat is. Az üvegek helyén szabadon járt-kelt a szél, átláttam a szomszéd lakásba, ahol Tímárék marták lúggal a zsíros követ. Szép formákat rajzolt a lehulló vakolat, lehetett volna Olaszország is a csizmaforma miatt. De tovább kellett volna néznem, hogy pontos képet kapjak. Így csak valami horkanás maradt, egy tátongó éjszakai száj, horkolás közben. Körülöttem mindenhol deszkák, törmelék, a leszakadt csillár újra alacsony lett. Volt egy sáv, ahol a víz még nem száradt fel, és ki tudja, miért, ez éveken át így is maradt. Az algától zöldes lett, és pont olyan csomós alul, mint nagyanyám haja, talán csak több szál alkotta, és lélekből is több került belé. A rozsda már türkiz színűvé rágta a csöveket, egészen szépnek láttam az elmúlásnak ezt az arcát. Lassan tápászkodtam fel, hogy akkor megindulok fölfelé. Ki a spájzból, el a nagyanyám mellett, aki kővé dermedve nézett a falról. A lépcső azonban nem vezetett sehová. Egyáltalán nem volt lépcső. Pár fok fel és le, a többi csak a gondolaté, és akkor az Isten is lehetett volna, folytattam, hátha Goran megért. Néztem, ami a lépcsőből maradt, néztem az alattam, fölöttem kígyózó sárkányt, és csöndben imádkozni kezdtem, hátha végre megszán, és kilép a képből, amiben önmagamat nézem.

*A regény 10. és 11. fejezete – munkacímek

Az oldalt Veres Adrienn festményeivel, illetve egyik részletével illusztráltuk.