„Első kötetnek ez majdhogynem Őszikék”

 Szőcs Petra (Forrás: Facebook)

Budapesten élsz, Kolozsváron születtél, gyakran találkozhatunk veled a Kincses Városban, nemrég az egyik filmedet is itt forgattad. Miért tartod mégis fontosnak, hogy a magyar fővárosban élj? Az érvényesülés és a kapcsolatok miatt?

Nem. Csak 1990 után, amióta elköltöztünk Kolozsvárról, amit egyáltalán nem akartam, mindig volt valami, ami Budapesthez kötött: iskola, egyetem, barát, baráti kör. De rendszeresen mentem haza rokonlátogatóba Kolozsvárra, a nagyszüleim házába. A sok alváson kívül nem igazán volt ott jelen idős életem – otthon vártam, hogy a volt osztálytársaim átjöjjenek iskola után, és a nagyszüleimmel beszélgettem. De az is elég volt, hogy a régi ágyamban aludhattam. Abban a házban minden repedésnek tudtam a helyét, és mindegyik ajtó csukódásának a hangját fel tudom idézni most is. Emlékszem az esőkopogás hangjára a verandán, a kocsik hangjára és nagyapám fiókjának szagára. Később, amikor már nagyon öreg volt, és egész nap az ágyában feküdt, megkérdeztem tőle, hogy szokta-e figyelni az utcáról beszűrődő hangokat. Azt mondta, nem szokta, csak azt számolgatja, hogy ki hányszor kapcsolja fel a villanyt a fürdőszobában egy éjszaka alatt.

És aztán hogy alakult Kolozsváron az életed? Van most jelen idő?

Van, kamaszkoromtól kezdve ez megváltozott. Lett egy baráti köröm Vásárhelyen, akikkel kirándulni jártam. És aztán költőbarátaim is lettek (én még akkor nem írtam verseket) –, de igazán jelen idejűvé akkor vált Kolozsváron az életem, amikor elkezdtem ott forgatni, vagyis volt valami feladatom. Attól kezdve már tulajdonképpen ott is élek, bár most nem forgatok – tavaly például csak vonattal tizennégyszer mentem haza. És van román telefonkártyám is.     

Amikor elkezdtem olvasni a Kétvízközt, olyan érzésem támadt, mintha lírai novellafüzért olvasnék. Szándékos volt ez az epikusság?

Nem szándékos, hogy a kötet epikus jellegű, az viszont igen, hogy ne álljon össze egy családtörténetté. Vannak visszatérő figurák és helyszínek. De kifejezetten törekedtem arra, hogy ne verses családregényt írjak – így a „cselekményszálak” elcsúsznak egymás mellett, egymáson, a szereplők pedig amorfak: ugyanazon név alatt több ember (több nemmel) rejtőzik. Ettől még epikus jellegű, persze. Egyébként viszonylag későn alakult ki ez, mert eredetileg nem gyászkötetet terveztem. Sajnos így alakult.

Miért érdekel az elmúlás? 

Idegesít, nem tudom feldolgozni. Talán ezért írok róla.

Tehát számodra az írás egyfajta terápia?

Nem.

Akkor mi késztet írásra?

Az elmúlás. Vagy inkább az elmúlás veszélye. Arról szoktam írni, amiről úgy érzem, hogy nemsokára el fog múlni. És gyorsan rögzíteni szeretném.

Talán éppen emiatt szeretsz fotózni?

Igen, ugyanezért szeretek fotózni is. Bár nemcsak arról van szó, hogy szeretem, ez bizonyos esetekben inkább rögeszmés. Erre most tavasszal jöttem rá: annyit fotóztam, hogy teljesen belefáradtam, mégsem tudtam abbahagyni, csak ha jött az eső, vagy besötétedett. Olyankor megkönnyebbültem. Az emlékezés nagyon kötődik nálam a tárgyakhoz, helyszínekhez. Sajnos nem tudok vagy nem akarok elvonatkoztatni. Őrzöm az őseim ruháit, tárgyait. Nem mindenkiét, persze. És ha nem őrizhetem meg a tárgyat (pl. mert túl nagy – egy ház), akkor rengeteg képet készítek róla, minden fényviszonyban, sok szögből. Nem mintha így meg lehetne őrizni, de mégis, ez a kényszer van bennem.

Miért a vers és nem a próza műfaja vonzott?

A próza is vonzott, de csak két novellát tudtam írni, és ezek is ismételték egymást.

Nincs elég türelmed, vagy valami más miatt nem érzed megfelelőnek a műfajt?

Félek, hogy hamar elfáradnak a mondataim. Kitaláltam erre egy megoldást – félig loptam: párbeszédrészletekkel törtem meg az amúgy nagyon szűkszavú, mégis unalmas elbeszélést, és sosem lehetett tudni, ki beszél, de két novella után ez is elfáradt.

Köteted címe Kolozsvár egyik történelmi városrészére utal. Miért, és hogyan kapcsolódik az elmúláshoz?

Ez az a városrész, ahol laktunk. Úgy nézett ki, hogy el fog múlni, mármint az ott-lakás. El is múlt.

A kötet másik érdekessége, hogy nem tagolódik ciklusokra.

Kötetcímet is alig tudtam adni, nemhogy még cikluscímeket! A verscímadást is kihagynám legszívesebben, de akkor az első sor lesz a cím, és az még rosszabb. De talán nem a címek nemléte miatt nem tagoltam ciklusokra. Hanem azért, mert úgy éreztem, annyira egybefüggő az egész, hogy kár volna tagolni. És teljesen önkényes is.

Az egyik legeredetibb fiatal tehetségnek tartanak. Kiforrott stílussal találkozunk a verseidben, ami egy első kötetes szerzőre általában nem jellemző.

Nem hiszem, hogy különösebben eredetinek tartanának. És első kötetnek ez majdhogynem Őszikék. Amúgy nem írtam korábban verset. Egyszer hatodikban írtam egy képzelt aradi vértanú nevében egy levelet a képzelt feleségemnek (fejben, hajszárítás közben, és előadtam hangosan is, bár a hangomat valószínűleg nem hallottam a hajszárítótól). Az nagyon tetszett, úgyhogy elkönyveltem, hogy ez megy, és nem írtam többet. Aztán gimnáziumban írtam két Weöres-utánzatot, azok meg olyan rettenetesre sikerültek, hogy évekig nem jutott eszembe újra írni. Illetve eszembe jutott, hogy nem kéne írni. Viszont nagyon régóta írok naplót és álomnaplót, és ez biztos segített. Mindig nagyon sokat aludtam (de azért dolgozom is). Amikor leírok egy álmot, néha eszembe jutnak más, régi álmok is. Sok árvaházas van, meg útszéli kocsmás.

Érdekel az álomnaplód. Versek lesznek-e belőle? Kiadnád-e őket így? Honnan származnak ezek a képek, helyszínek?

Nem, így, ahogy vannak, nem adnám ki őket, viszont egy naplóregény részeiként, átdolgozva esetleg, de egyelőre nem akarok naplóregényt írni. Van, amelyikből vers lesz.

Nem tudom, honnan jöhet az útszéli kocsma, de gyakran előfordul, hogy le van dobva elé egy bicikli, és forog a kocsma belseje. Olyan, mint egy forgószínpad. Ez akkor történik, ha találkozni akarok valakivel, és nem sikerül. Az árvaház érdekes, mert most már tényleg van egy árvaház, ahol nagyon otthon érzem magam. A Dévai Ferences Alapítványnál egy kislányt szoktam látogatni, aki a filmemben szerepelt. De ezek az árvaházas álmok már sokkal korábban voltak. Több vonatos álmom is van, meg hozzá kapcsolódó helyszínek: állomáskórház, állomásfürdő, állomásszínház.

Mondasz olyan verscímeket, sorokat, amelyek egyik álmodhoz kapcsolódnak?

Például: „Kezében lefelé fordított, száraz virágcsokorral / boldogan futni kezd.” (Ceremónia), „Árva voltam, szőke és román.” (Kimenő).

Minek alapján döntöd el, hogy melyik álmodból lesz vers, és melyiket nem veted papírra?

Amelyik hamis érzéseket ébreszt bennem felkelés után, vagy nagyon szórakoztat, azzal foglalkozom. De még így is van, hogy rossz vers lesz belőle. A két legjobb álmomat még mindig nem tudtam megírni, de próbálkozom.

A köteted a Magvetőnél jelent meg. Hogyan történt a megkeresés, hiszen nem egyszerű egy első kötetesnek nagy kiadónál debütálni…

Odaadtam a kéziratot, és reménykedtem. Nem volt vesztenivalóm. Alig hittem el, hogy tényleg ki fogják adni!  Azért pedig, hogy első kötetesként bevállaltak, nagyon hálás vagyok.

Kinek a verseire kaptad fel a fejed diákkorodban?

Aki először nagy hatással volt rám, az Szilágyi Domokos. Véletlenül olvastam el az Öregek könyve című hosszúversét gyerekkoromban, mert valahogy bekerült a Fiúk könyve és a Lányok könyve (nagyon hasznos önnevelési kézikönyvek) mellé. De ez még a diákkorom előtt volt.

Tudatosan kerülöd a verseidben a férfi-nő kapcsolat témáját?

Nem tudatosan. Azért van a kötetben néhány szerelmes vers.   

Nem mondtam, hogy egyáltalán nincs, csak nem ez a fő irány. Szerinted a szerelmes vers valami hiányból, elkeseredettségből, csalódásból származhat csak? Miért nem lehet boldog szerelmes verset írni?

Jó kérdés… persze, lehet boldog szerelemről írni. De nem mindenről írok, ami foglalkoztat, és ez nem azt jelenti, hogy kevésbé foglalkoztat, mint az, amiről írok. Nem azért nem írtam erről, mert boldog vagy boldogtalan. Ha ez lenne a fő témám, azt hiszem, valami zárt intézetes szerelem lenne. Hogy az egyik belül van, a másik kívül. Vagy mindkettő belül.

Több versed szól édesanyádról. Mi volt a véleménye ezekről a kissé ironikus szövegekről?

Szerencsére nem vette a szívére, bár volt egy-két vers, amelyet szeretett volna, ha kihagyok a kötetből. Nem tudom, hogy ezek a versek ironikusak-e. Inkább groteszken szemrehányóak, mint ironikusak. De nem haragudott meg.

Miért érdekelnek a pókok? A Leningrádi kollégium című versedben olvashatjuk ezt a nagyon szép képet: „A pókok búvárharangot készítettek a hálójukból”.

Különösebben nem érdekelnek a pókok, de ezzel tudtam összekötni a két helyszínt, a kollégiumot és az elbeszélő szülőházát.

Elég filmszerűek a képeid. Lesz a könyvből kisjátékfilm?

Nem lesz. Van egy készülő kisjátékfilmem, amelyről írtam egy verset, már a forgatás után.

Melyik?

A Gyakorlat című versről van szó, ez tulajdonképpen egy az egyben arról szól, amiről a filmem: egy halott-helyettesről. Ezt is Kolozsváron forgattam, még nincs kész. Egy fiúról szól, aki egy elhunyt öregembert helyettesít, felkérésre.

Volt már néhány irodalmi ested, ilyen téren is van némi tapasztalatod. Kivel olvasnál fel szívesen?

Bárkivel szívesen felolvasok. Most éppen Bencsik Orsolyával beszéltük meg, hogy felolvasunk Szabadkán és Újvidéken, azt nagyon várom.

Hogyan kell kinéznie egy kortárs irodalmi estnek? Azt rebesgetik kolozsvári irodalmi körökben is, hogy a hagyományos költői estek, könyvbemutatók ideje lejárt, ezzel már nem lehet szórakozatni az embereket…

Attól félek, hogy már nagyon régóta nem lehet ezzel szórakoztatni az embereket. Nem is tudom, hogy valaha lehetett-e. Talán ezért sem szerettem sokáig felolvasni, sajnáltam a közönséget. De ha már odajönnek, ami valahogy mégis jólesik és meghat, megpróbálom érthetően előadni a verseket. A többit nem tudom.

Miben látod ennek az okát?

Valószínűleg azért nem érdekli annyira az embereket a hagyományos irodalmi est, mert tényleg unalmas, és mert nem fontos, hogy a szerzőt személyesen is ismerjék. Tegyük hozzá azt is, hogy a legtöbben rosszul olvasnak fel, és rosszul beszélnek. Én is rosszul beszélek, kerülöm is a beszélgetéseket. A felolvasást már megszerettem valamennyire.

Mintha lezárnál egy periódust, és búcsút mondanál a gyerekkornak és Kolozsvárnak. Mi következik?

Nem hiszem, hogy búcsút vettem volna Kolozsvártól, a gyerekkortól pedig már tízéves koromban búcsút vettem bizonyos értelemben, amikor elköltöztünk Magyarországra – más értelemben pedig még mindig nem. A kötet nem elsősorban a gyerekkoromról szól. De azt jól látod, hogy egy korszak tényleg lezárult.

Varga Melinda