Ami kimondható – Kabai Csaba írása Ratkó Józsefről

AMI KIMONDHATÓ

I. „Most égni kéne szíved-adta tűzzel”[1]

Ratkó József és a József Attila-örökség

Ratkó József – miként kortársai közül oly sokan – pályáját József Attila költészetének bűvöletében kezdte, és csakúgy, mint pályatársainak, neki is komoly kihívást jelentett e hagyomány folytatásának, folytathatóságának a – szerzőnként eltérő mértékben tudatosuló – kérdése.[2] Kortársai közül többen a(z egyébként igencsak masszív) József Attila-hagyomány teljes elvetését tartották kiútnak, azaz a „túlírtsága” miatt egyre ellaposodottabbnak vélt erőteljesen metaforikus nyelvhasználat leépítését tűzték ki céljukként, létrehozva ezzel például egy deretorizált poétikai normát (gondolhatunk itt elsősorban Petri György lírájára), vagy egy hermetikus, személytelen költészetre cserélve a szubjektív élménylírát (mint például Pilinszky János esetében látható).[3]

Egy egészen más elképzelés képviselői a hagyomány megtartását, illetőleg interiorizált továbbvitelét gondolták elfogadhatónak. Teljes elutasításról természetesen az előbbi esetekben sem beszélhetünk: a hatás nem akarat kérdése, mert a túllépni szándékozók azzal is függővé váltak a hagyománytól, hogy elhatárolódtak tőle; ha ugyanis az identifikáció a valamitől való elkülönülés jegyében megy végbe, akkor a különbségek szolgálnak majd mérési alapul ugyanabban az értékrendszerben (jelen esetben ez József Attila költészetének hatása). Azt sem állíthatjuk, hogy létezik jobb vagy rosszabb megoldás ennek a hagyománynak a kezelésére. Innen nézve úgy tűnik, hogy a honi literatúra képtelen volt egy ilyen monumentális tehetség életművének befogadására, feldolgozására. Igaz, az irodalom természetes fejlődését sajnos nem várt történelmi tényezők is gátolták a múlt században. Közvetlenül József Attila után a háború, majd a kommunista diktatúra befolyásolta nem a legszerencsésebb módon a recepciót. A létező irodalompolitika gyakorlatilag elfojtotta a spontán fejleményeket, és úgy oltotta be a természete szerint organikus irodalmat, hogy kedvére lévő hajtás sarjadjon belőle (gondolhatunk itt például József Attila ideológiai kisajátítására); illetőleg: olyan korlátozott irodalmi nyilvánosságot engedélyezett csupán, amely elzárta azon szerzőket a megjelenés lehetőségétől, akik a hatalom által erőltetett és képviselt ideologikus irodalomeszménynek nem feleltek meg, vagy annak ellenében próbáltak fölszólalni.

Mindezt csak azért szükséges elmondani, mert ez az elementáris hatás, amely a kor egész költészetét áthatotta, különösen erősen jelentkezik Ratkó verseiben, és e hatás nyilvánvaló elemeitől való szabadulás kortársainál talán jobban próbára tette költői erejét, önfegyelmét. Főleg pályájának kezdetére jellemző, hogy József Attila poétikáját magához a József Attila-i életműhöz mérve szervesen próbálta folytatni, ugyanis a később keletkezett versek már elhozták a megoldást: a nagy előd hangütése egy egyéni lírai beszédmódban oldódott fel.[4] Nagyon erős hatásra kell gondolnunk, amelyet a költészetről, a versről való nyilvánvalóan rokon gondolkodáson kívül még a biografikus párhuzamok, hasonlóságok is támogatnak. Ennek elemei közismertek.

Ratkó verseinek, költészetének egyébként sem elsődleges törekvése a szokásos poétikai formák szétfeszítésére irányuló kísérletezés, vagy az öncélúnak tetsző esztétikai játszadozás, illetve az olvasói szépséghedonizmus magas fokú kielégítése, sokkal inkább előtérbe helyezi a pontos valóságábrázolást, valamint a közösségi gondok kreatív mérlegelését.[5]  Mindez ugyanakkor nem jelent esztétikai deficitet, csak éppen a poétikai értékek nem egy nóvumként ható, önállóan kikísérletezett verstechnikában, nyelvhasználati módban tűnnek elő, hanem abban, hogy egy már bejáratott költészetnyelvet tematikusan kisajátít a közösségi mondanivaló megszólaltatása érdekében. Mégsem egy másolt, epigon nyelvről van szó (noha ennek lehetősége, mint arra Kulcsár Szabó Ernő kritikája rámutat, a hasonló törekvések mellett fennáll[6]), hiszen – ahogy azt a József Attila-hagyomány irodalmunkban való széles szóródása más költők esetében is mutatja – néhány korai példán kívül a kapott formák szervesülten, egy saját, kreatív hanghoz ízülten teremtődnek újra. Ehhez képest is fejlemény, hogy a hetvenes évekre már három irányból táplálkozik lírája: az alapvető József Attila-hatás mellé Nagy László költészete, valamint a folklór emelkedik.[7]

II. „Szolgálom én a legnagyobb urat”[8]

A közösségi költő

Ratkó József „közösségi” („szenvedélyesen közéleti”[9]) költő. Lírájában az egyén háttérbe szorul – illetve csak a közösségi élet viszonylatában van jelen – és a kollektív érdekeket szem előtt tartva szólal meg.[10] A Nagy István Attila által említetteken kívül ez is oka lehet a privát szférát érintő témák (például a szerelem) e lírán belüli hiányának.[11] Ez a „szolgálat-elv” a költő szavaival így jellemezhető: „A vers csak hologram, a szabadság és szerelem hologramja, az emberség hologramja. Szükség és igény itt is van a szép szóra, de nagyobb szükség van házra, több munkahelyre, jó ivóvizű kútra, egyszóval: konkrét emberségre. Üzenem ádázabb barátaimnak, akik minduntalan szememre lobbantják, hogy keveset írok, üzenem: ezért írok keveset” (Szűkebb hazám: Magyarország). Mindez azt jelenti nekünk, hogy a vers csak akkor létjogosult, ha már egyéb alapvető szükségletek, a „szabadság” és a „szerelem” elérhetők. Jó megjegyezni, hogy ugyanez kellett Petőfinek is, ugyanezek az igények éltek másfél száz évvel Ratkó előtt („Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem.”). Ezt az örökséget a költő vállalja is: „Ránk bízatott az élet időtlen / idők óta – mi nem adhattuk el / hatalomért, de a szabadság gerincét / mi kalapáltuk keményre, egyenesre” (Minket nem kérdezett). Ahogy az Abraham Maslow nevéhez köthető szükséglethierarchia elméletben,  ahol    valóban relevánsabb az egyéni szabadság szükséglete, mint a (művészi) önkifejezésé (azaz a művészi alkotás létrehozásának, létrejöttének az előfeltétele az egyéni szabadság megléte), a költészet művelése Ratkónál is a közösség iránti magas fokú alázattal párosul: „mindig veletek, értetek / szóljak, tegyek; miattatok / legyek én ember. Adjatok / annyi erőt, annyi hitet, / hogy értelmesen s szabadon szolgálhassak mindenkinek!” (Apám, 136). A nemzeti, népi közösségvállalás mint költőszerep Ratkónál tudatos választás eredménye. Az ifjúkori útkeresés még minden – a kor irodalmi fejleményei szerint lehető – irányt nyitva talál a költő előtt, ám a „szolgálat-elv” idővel mind erősebben érvényesül a versekben. Így lesz a „Ratkó-költészet alapjellegzetessége, hogy az egyes ember kiteljesedését közössége sorsának függvényeként tételezi.”[12] Mindez ugyanakkor csupán a kortárs kritika szava, amellyel, és a hozzá hasonlókkal (például: „elképzelhető-e társadalmilag hasznosabb, fontosabb költői szó békés korszakunkban, mint a bajokat fölfedő, orvoslásukért kiáltó?”[13]) az utókor – az immár történelminek nevezhető távlat miatt – nem igazán tud mit kezdeni. Ugyanis ezek azok a megállapítások, amelyek a Ratkó-költészet korához kötöttségét definiálják. Erről természetesen vajmi keveset tehet a költő, annál többet a kora, hiszen mint ahogy azt a „Szűkebb hazám: Magyarország” című művéből fent idézett sorok is sejtetik, egy igazságosabb, emberségesebb, demokratikus környezetben minden bizonnyal más tematikus vezérelvek határozták volna meg lírai megnyilvánulásait.

A politikai, társadalmi referencialitás sajnos súlyos problémákat hordoz, hiszen fölmerülhet a kérdés, hogy a művek „szociologikuma” időállóbb érték-e, mint irodalmi szövegformátumuk. Az irodalmi alkotások egyik félreértelmezési lehetősége, illetve értékelésüknek egyik nehézsége abban rejlik, hogy a megjelenített, a kortárs befogadók számára még érthető történelmi, társadalmi háttér rohamos gyorsasággal megváltozhat, és olyan paradox helyzet állhat elő, hogy azon tulajdonságokat, amelyek a kortársak szemében e művek értékét adták, az utókor olvasója az alkotás elé boruló fátyolként érzékelheti, amely annak értelmezési lehetőségeit egyrészt leszűkíti, másrészt megnehezíti. Amint ugyanis ez a kortárs részesség megszűnik, az idődistancia, amely esetleg újabb társadalmi viszonyokat is hoz, képtelenné teszi a befogadókat a mű teljes mélységű megértésére, értelmezésére. Az alkotások társadalmi vonatkozásai ugyanis a befogadó számára csak addig értékesek és értékelhetőek, amíg azokat maga is tapasztalja, vagy emlékeiből, illetve egyéb forrásokból ismeri. Amint az olvasónak ez a fajta „részessége” megszűnik, a mű már nem képes úgy hatni, mint születése pillanatában. A szociologikus vonatkozás tehát messzemenően viszonylagos, csak adott (nem behatárolható, de megjósolhatóan véges) közösség, közeg számára érthető, befogadható előzetes ismeretek feltételezettsége nélkül. Ezért az olyan művek értékelése, amelyeknek érdemeit a kortárs kritika „társadalmi valóságábrázolásuk hitelességében” vagy valami hasonlóban találja meg, idővel alapvetően megváltozhat. A kortársaknak még releváns vonatkozások elhalványulhatnak, ki is maradhatnak az újabb értelmezésekből, igaz, azok helyére más – az adott korban valami miatt esetleg nem észlelhető – relációk kerülhetnek, amelyeket talán épp az idődistancia által biztosított aspektus tesz nyilvánvalóvá. Tehát azt látjuk, hogy a műbeli szociologikum és politikum jelentősége a kortárs részesség elmaradásával elhalványulhat. Ám még ekkor is, egy más szempontú elemzés, mely például bizonyos társadalmi jelenségek irodalmi megjelenését vizsgálja egy adott korban, felelevenítheti és felhasználhatja a művek e vonatkozásait.

Ratkó verseiben – mint arra Nagy István Attila rámutat[14] – a referencialitás egyfajta szociális érzékenység felől megragadható társadalmi koncepciót tükröz. Viszont az elévülés lehetősége fokozottan fölmerül ezen életmű bizonyos darabjaival kapcsolatban is. A Ratkó-versek és olvasójuk közötti interakció ugyanis gyakran csak úgy lehetséges, ha a befogadói oldalon is megjelenik a történelmi, társadalmi realitásokra való hivatkozás igénye. E referencialitás-igény megléte esetén viszont termékeny és katartikus olvasatok jöhetnek létre.

A diktatúrában élő emberek hatalom fölötti (vagy alatti, melletti) beszédmódja, azaz egyfajta metanyelv teremtette meg e költészet nem egy darabjának is az erejét, mert épp azokat a tabukat mondta ki, amelyeket az adott diktatúra keretei között nyíltan nem volt tanácsos. E metanyelv elemeit egyébként maga a hatalom teremtette meg, ugyanis az általa tiltott jelölők helyett a közösségi tudatban újak születtek – általában valamilyen metaforikus kapcsolat alapján –, így létrejött a jeleknek egyfajta kettőssége, egy bizonyos „argó”, amely a nyilvános beszédből erőszakkal kiszorított tartalmakat volt hivatott képviselni.

A közösségi érdek kifejeződése miatt a Ratkó-versek lírai alanya többnyire eliminálódik, illetve csupán a „néphez” vagy a „világhoz” viszonyítottságában nyer meghatározást. Épp ezért ez az öndefinitív pozicionálás bizonyos létbevetettséget mutat. A versben beszélő a világ apró részecskéje, azzal szemben a maga kiszolgáltatottságával és inerciájával áll. Jó példa erre a Nyári napló című versfüzér „groteszk” alcímű részlete: „mindenhez van jogom, / hát játszom. / Föntről gyereknek, lentről / embernek látszom.”[15]; vagy az Éjszaka című vers: „Éjszaka: egyszemélyes sátor. / Riadok űri magánytól. / Lélegzetemet nyelve fekszem. / Kívül tesz-vesz, babrál az Isten.”[16] Az ember a világhoz viszonyítva aprócska pont, viszont saját világának szükségszerűen közepe. Ez kiváltképp feltűnő, ha magányos. Így lesz az éjszaka: egyszemélyes sátor, amelyen kívül, akár egy konyhában matató feleség, Isten tesz-vesz. A „babrál” igéből érezhető, hogy nem egy határozottan végzett tevékenység hangulatfestő jellegű ábrázolására használt kifejezéssel van dolgunk. Inkább sejtünk mögötte öreges, dologtalan, esetleg játékos pepecselést, mint célratörő tevékenykedést. A megvénült Isten képe más helyeken is feltűnik, például a Féreg esik című versben.[17] Az öregedő Isten érzékszervei romlanak, „emberesednek”, azaz vénülési folyamata – a vers szerint – egyfajta antropomorfizálódást eredményez, így öregedése egyre inkább az emberrel teszi hasonlatossá.[18] Erre utal az Isten mellett című vers már-már megmosolyogtató kezdete is: „Pszt. Hallgass! Elaludt az Isten.” Hogy aztán átváltson a jobbító szándék vázolásába: „Most igazítsunk a világon.” Itt is megjelenik az isteni öregedés: „Lassacskán elöregszik minden […] vénül ő is, néha sír is”; valamint a „babrálás” is: „Tenyere tántorogva mozdul.” Isten már nem tud figyelni a világra: „de ő már alig veszi észre.”[19] A közbeavatkozás szükségességére egy másik vers hív fel: „Emeld föl vékony ujjad / figyelmeztesd az istent / teremtsen újra mindent / teremtsen újra mindent.”[20] Isten levette kezét a világról, annak dolgaiban inkompetens (csak alszik, vagy odakint babrál valamivel). A világ ezért – Ratkó szerint – immár csak általunk alakítható; az egyes ember tetteinek összege a kollektív tett, ezért kell az egyes embernek – a költőnek is – a közösséghez mért felelősséggel cselekednie, és ezért lesz a költői tevékenység is elsősorban közösségi érdekű.

III. „Mint nyílt seb, lüktet ez a táj”[21]

Az allegorikus tájversek mint a rossz közérzet megjelenítői, az ellenzékiség eszközei

Egy furcsa tájlíra is jelentős szerepet kap Ratkó költészetében. Az allegorikus tájleírások József Attilánál is alapvető funkcióval bírnak. Rónay György Krúdy tájaira vonatkozó megállapításaira hivatkozva Kemény Gábor beszél József Attila lelki tájairól. Rónay szerint a Krúdy-regényekben megjelenő tájak a lelki élet, a pszichikum és a fizikai valóság között mutatnak föl kapcsolatot. Kemény ezt József Attila költészetéről gondolkodva kiterjeszti: József Attilánál a leírás a gondolati műveletek, absztrakciók megjelenítését is szolgálhatja a lelki tartalmak kivetítésén túl.[22] Valami hasonlóról van szó Ratkó József költészetében is, ahol a tájak gyakran – azon kívül, hogy gondolati-lelki tartalmak kivetülései – a gondolkodás indikátoraiként is fungálnak, illetőleg, mint majd látni fogjuk: a tájleírás, abban a formában, ahogy nála megjelenik, az adott körülmények között az egyetlen lehetőséget biztosítja a társadalmi közérzet metaforikus-allegorikus ábrázolására és ezen keresztül a hatalommal szembeni beszédre.

Említett írásában Kemény Gábor József Attila tájverseinek két típusát jelöli meg aszerint, hogy milyen irányú gondolati mozgást végez a versbeli beszélő. Az első az induktív versépítés, amely a konkrét valóságelemből indul ki, és innen jut el az általános (eszmei, gondolati) tartalomig, azaz a versszerkezetben egy leírást követően bontakozik ki a gondolati-filozófiai mondanivaló. A második típus esetében „a szentencia megelőzi a panorámát”, tehát egy általános megállapításból indul ki, és deduktív módszerrel jut el a konkrét tájleíráshoz. Az előbbire példaként Kemény a Külvárosi éj, A város peremén és az Elégia című verseket hozza; az utóbbira a Téli éjszakát.

Ratkó költészetében az ehhez hasonlatos versszerző eljárások továbbgondolva, továbbfejlesztve jelennek meg. A két versépítési technika ugyan nála is megtalálható, ám kiegészül egy olyan verstípussal – és talán épp az ide tartozó költemények a legsikerültebbek –, amelyben a versbéli közölnivaló és az azt illusztráló „tájleírás” (később látni fogjuk e terminus problematikusságát, amely magyarázza az idézőjelet) egymással összefonódottan található meg. Sőt, a vers társadalmi, politikai vonatkozásai a tájleírás speciális képeibe ágyazottan, rejtetten, azokból kibonthatatlanul vannak jelen, és végső soron ezek együtt – időbeli, vershelybeli eltolódottság nélkül – fejezik ki az általános mondandót. Tehát úgy szólalnak meg e versek, hogy a hatalom értésszintjét a bennük lévő kritika még éppen elkerülje, de a tabukat a versbeszéd metaforikus szövedékében elrejtve, a korlátozott nyilvánosság megengedett (és elvárt) kódjait önmaga ellen kijátszva megvalósul a lírai ellenbeszéd, megfogalmazódik a hatalomellenesség. Itt tehát nem beszélhetünk se induktív, se deduktív versszerkesztésről, lévén, hogy a logikai építkezés során nem jutunk el, nem haladunk sem az egyeditől az általánosig, sem az általánostól az egyediig, hanem ezeket egymás példáján, egymásra támaszkodva, egyszerre tapasztaljuk meg. Mindez egy olyan komplex látásmódot eredményez (és követel meg az olvasótól), amely az érzékek és az elmebeli készségek együttes nyitottságát feltételezi, hogy az ezek segítségével végrehajtott gondolati mutatványok ragyogó összhangzatként előbb az alkotó, majd ugyanilyen mértékben a befogadó szellemi teljesítményeképpen elénk állhassanak.

Mindez természetesen az allegorikusan értelmezhető tájleírás segítségével lehetséges. Amit ezen vesztünk: az kétségkívül maga a táj. Hiszen a társadalmi, politikai kérdések egy allegorikus táj keretei között való prezentálása és interpretálása azt feltételezi, hogy a „leírt” tájat épp a megírni kívánt problémák determinálják, teszik azzá, ami.

Ezzel szemben nyilvánvaló a nyereség: a képmutató, hazug és autoritárius hatalmi környezetben egy igaz hang. („Szabadságot képzelek és mosolygok; magamban mosolygok, mert megütköznek a lassú-lelkűek, mert hogy merek én, hogy jövök én ahhoz, hogy szabad legyek és mosolyogjak.”[23])

E tájleírások esetében nem tudunk egy valós tájban szemlélődő, valahol helyet foglaló lírai hőst elképzelni. Ezek az elme tájai, amelyek úgy alakulnak, és aszerint változnak, ahogy a kifejezni szándékozott tartalom azt megkívánja.

A Lecsapni készülő című vers megszemélyesített tájelemei egy halálmetafora részei lesznek.[24] A természeti jelenségek militáris jelzőket kapnak, megszemélyesítésük hadászati jellegű: „a fák tűzött szuronnyal hajlonganak”; „a fiatal, még félig gyermek bokrok is” gyakorlatoznak; a futóka-szár „gyújtózsinór”.

Inkább a népdalküszöbre emlékeztető tájleírás található a „Csordul a rózsafa vére” kezdetű Ősz című versben[25] (mely költemény egyébként a Kemény Gábor-i induktív versépítésre is példa): az őszi, véres-veres táj itt szimbolikusan anticipálja (megelőzi és előre jelzi) az utána következő, az emberi világra vonatkozó képeket: „Csordul a rózsafa vére. / Tócsában áll a szirom. / Nem gondol védekezésre, / tövise csorba szurony.” A metaforák (megszemélyesítések[26]) itt is militáris színezetet adnak az allegorikus tájleírásnak. A tobzódó, burjánzó képek kifejlete az utolsó versszak, ahol, az egyik lehetséges értelmezés szerint, megjelenik az emberi valóság: „Bolydul a tengeritábla. / Berezelt kiskatonák / – gránáttal övükben – állva / várják az ősz rohamát.” Látható – ha ezt a megközelítést fogadjuk el –, hogy a természeti képek nem cserélődnek le teljesen az emberi világ képeivel, az allegorikus elemek megfeleltetése a vonatkozó valóságelemekkel nem teljes, ez utóbbiak még csak túlsúlyba sem kerülnek, hanem összefonódottan, egymást kiegészítve jelennek meg ebben az utolsó strófában. A másik értelmezés szerint ez is pusztán metafora, a „bolydult tengeritábla” kiskatonákkal való azonosítása beállítható a vers egyéb „hadászati” jellegű képeinek a sorába.

Valóban allegorikus egy másik (a „Fény szivárog” kezdetű) Ősz című vers.[27] Itt a képi sík, ez a megszemélyesítések soraként leírt, „emberiesített táj” önmagában szerepel, hiányzik az allegória konkrétumokkal való feloldása, viszont a megszemélyesítések rokon jellege – amely az előző verssel szinte azonosan: militáris, véres – sejteti az allegorikus többlettartam meglétét: „Fény szivárog szúrt csillagokból / s odavarasodik a kövezetre”. A fény mint a vér szivárog a csillagokból; a tó eleven seb, a hegyek kifordult csigolyái sajognak. A képek ilyen típusú sorozatát a lírai alany pozícionálása szakítja meg: „Bárhová nézek – sebesültek.” A képek tökéletes sora után a vers itt megtörik, az elindított beszéd megcsuklik, a költemény második fele ezért kevéssé sikeres: a lezárás nem felel meg a vers első fele által fölépített elvárásainknak.

Ugyanilyen különös, metaforikus-allegorikus tájvers a Tél című (a „Nyergel az ősz” kezdetű) költemény.[28] (Nem nevezhető pusztán allegorikusnak, mert nem egyetlen metaforát visz végig, hanem több, egymásba fűzött metaforából áll, de ezekből egy allegorikusan emberiség-mintájú, militarizált „természet-társadalom” képe bontakozik ki.) Ebben a versben ugyanúgy megtörik a dikció a lírai alany pozícionálásán, mint az előbbiben. Itt, mintegy betétversként, szervetlenül jelenik meg a szöveg második felében az egyes szám első személyű beszélő: „Meghalok? / Meghalok. // Harminckét esztendős vagyok.” Tehát egy retorikus kérdés–felelet és egy József Attila-allúzió indítja ezt a „betétverset.” A tél természetesen a férfikor tele, az elmúlás felé tart a versben megszólaló. A természet itt egy forrongó, lüktető hadsereg képében tűnik föl, a háború minden szörnyűsége és technikai finomsága „testet ölt” az őszi táj elemeiben. Nézzük ennek lexikai lenyomatát: az ősz „nyergel”, „hadművelet”-et indít, „álcázza” magát, a fa „kiképzett kiskatona”, a köd „razziázik”, a tél „mozgósít, hadat üzen”, „támad”, „virágok vére csordul”, a Nap „nagyhatalom”, „páncélos” bogarak menekülnek (ez tulajdonképpen egy szójáték: itt a metaforikus és a szó szerinti értelmezés egyaránt lehetséges), az „ág mered csőre töltve”, az alma „nem robban”, a „madarak visszavonulnak”, „lefejezik a napraforgót”, a fagy „tőrt oszt” a söpredéknek, a hó ropogása „sortűz”. Mindennél árulkodóbb az utolsó versszak, amely a föld alatti életet a rejtőzködő, titkos ellenállás színeiben mutatja meg: „Odalenn apró műhelyekben / röpcédula: friss lepke készül. / Fényesedik a még csupasz / zászlónyél: virággyökér, / s kitűzetik örökös ékül.”

A teljes, kifejtett (explicit) metaforák sora egy olyan kettős beszédet hoz létre, amely a politikailag felügyelt irodalomban és szövegkiadásban „mindkét fél” (a hatalom mint a cenzúra alkalmazója, és az olvasó) számára kényelmesen értelmezhető. Ha csak az egyik oldal (tehát csak a képi vagy a tárgyi) lenne meg, a szöveg elvesztené erejét. (A képi elemek kizárólagossága esetén: egy implicit metaforákat egymásra építő verssel lenne dolgunk; csak a tárgyi elemek egyszerű, egyenes megjelenésekor: egy képileg-stilárisan eszköztelen nyelven megszólaló szöveggel.) Egyrészt: a képi sík hiánya a szöveget nyíltan tabudöntögetővé tenné, így az kivívná a cenzúra ellenállását. Ezzel szemben a szóképekkel való tükröző  trükközés elaltatja a hatalom figyelmét, illetve tompítja a megszólaló ellene szegülő kihívását, mert metaforizáltságával megfelel az alkotó és a hatalom  akkoriban megszokott, ám tisztán nem kodifikált játék „tűrjük” kategóriás szabályainak. Másrészről viszont a referencialitás bizonyos szintű allúziós feloldása nélkül nem lenne egyértelmű a politikai mondandó, kibonthatatlanná válna a vers társadalmi koncepciója.

Itt is, mint az első Ősz-versben az évszak a hatalomként jelképeződik, amely az alattvalókra ront („támad a fegyvertelen, / gyönge növényre. A rémült / világhoz könyörtelen” – Ősz; „gyönge növények ellen indul / kegyetlen hadművelet” – Tél) A hatalomnak évszakokkal való azonosítása viszont akár a remény versbeli jeleként is értelmezhető, amennyiben a szezonalitást tartjuk meghatározónak (minden évszak mulandó).

A lírai alany pozícionálásának előbbieknél kevésbé zavaró esetével találkozunk a Tavasz előtt című versben.[29] A képek jellege itt is hasonlóan morbid, erőszakos: „Mint nyílt seb, lüktet ez a táj; […] Amarra domb van, kékre vált / ütésnyom, megdagadt.” A versben beszélő hallgatagon „figyeli” az eseményeket, a „gyógyuló” táj eszméletét. De ne legyenek illúzióink: a tájkép „javulása”, azaz a télből való kilábalás, a tavasz felé mozdulás ábrázolása sem hoz enyhülést a vers képi síkjának brutalitásában: „Gyógyul, magához tér a táj. / Nézem hallgatagon. / Már átüt, mint vér a kötésen, / a föld a gyér havon.” (kiem. K.Cs.)

A Nyárvég című vers is tartalmazza a képeknek ezt a jellegzetes típusát: a nyár napjai „sugárhajtásúak”, az almafák „lázpiros” szemét kiverték; az esőnek „villám rúg” derekába.[30]

Ám a legmerészebb alighanem a Szabadság, gyülekező hűség című vers.[31] Az 1970-es Egy kenyéren című kötetben látott napvilágot ez a bátor hangú költemény, amelyből szinte kiállnak a szögesdrótok. Nem igazán tájvers, hiszen a tájelemek és a természeti jelenségek neveit itt jórészt állatok nevei váltják fel egy allegorikusan előadott helyzetképben (tehát talán inkább az állatmesékkel lehetne kapcsolatba hozni), de az eljárás hasonlósága miatt mindenképpen ide tartozik. A viszonylagos politikai enyhülés („a tél már rég közibük lövetett volna”, „elhajóznak a szél most még szelíd hullámain”) tulajdonképpen a fenyegetettség érzését növeli, ugyanis ebben az új helyzetben nem világos, hogy meddig lehet következmények nélkül a tettekben elmenni. A megszemélyesítések itt a legnyilvánvalóbbak. Már a vers címe is nélkülözi a természeti költeménnyel való takarózást, amely az előbb említettekben még megfigyelhető.

Az ének megmarad című versben megjelenített „világtáj” esetében viszont még annyira sem beszélhetünk tájlíráról, mint eddig. A konkrét tartalmakat csak illusztrálják a természeti képnek egyébként is kissé irreális képi elemek.[32] Nem valós táj ez, nem is lehet már globális látószöge miatt sem. A képi, metaforikus sík itt intenzíven együtt él a megfeleltetett, azonosított valóságelemekkel. A sorjázó teljes metaforák mind-mind egy nagy allegória alkatrészei. Az egymástól is távol eső versbe vont valóságelemek merészen azonosulnak a legkülönfélébb természeti jelenségekkel, létrehozva egy olyan – elsősorban megszerkesztettségében – zenei jellegű lírai művet, amely a világ enciklopédikus regisztrálására törekszik egyszerre objektív és szubjektív, azaz tényrögzítő, deskriptív és benyomásos, impresszív módon, több szólamot, több regisztert váltogatva. Így tulajdonképpen a világnak egy olyan partitúrája áll elénk, ahol az egyes szólamokat a különböző valóságelemek adják. „Régtől készül, régtől hullámzik ez a zene” – írja, utalva az élet diakronikus lüktetésére, túl a szinkrón metszet egyidejűleg létező elemeinek fölsorolásán. A jelen (a költemény jelene) az egyértelmű romlást mutatja föl: „És már csak ez hallatszik, ez a romlás, / növény kapkod a füstben, búvik az állat, hallgat az ember, csak a fegyverek rettenő szája beszél.” A vers négy tételből áll, a tételek határa az ismétlődő „Hanglemez ez a Föld” kijelentés.

E verscsoportról, verstípusról elmondható, hogy nagyon kevés esetben határozható meg pontosan, hogy mi a mögöttük álló konkrét tartalom, miért ilyen „kemény”, „kegyetlen” a táj. (Az itt említettek közül talán csak az utolsó kettő az, amely többé-kevésbé konkretizálható.) Természetesen nem is lehet célunk egy szigorú megfeleltetésekkel operáló denotatív olvasat előállítása. Ami azonban minden esetben átjön, átüt ezeken a verseken („mint vér a kötésen”): az a rossz közérzet és a rossz jelenlétének az érzete. És ezek azok a dolgok, amelyek – ha konkrét tények állnak is mögöttük – nem avulnak el, nem évülnek el, nem tűnnek el soha.

Sajnos.