Rónai-Balázs Zoltán

 

 

 

 

1.) Az életedről keveset tudunk. Negyvenhárom éves vagy. Orosházáról érkeztél Budapestre, ha jól emlékszem, tíz esztendeje. Felnőttkorod nagyobbik részét tehát a Viharsarokban töltötted. Mivel? Hova jártál iskolába, mit tanultál, mivel foglalkoztál? 

Az én életem… Elég cifra. „E világon ha ütsz tanyát”, ezt talán vita nélkül elfogadhatjuk, először gyerek vagy. Bár a kérdésed a felnőttkorra vonatkozott, erre kitérnék mégis, mert ugyancsak meghatározta például az iskoláimat. Itt megjegyzem, hogy egy bizonyos életkor ‒ én 25 évben határoztam meg ‒ után már senkinek sincs joga a kudarcait, vagy akárcsak a helyzetét, amivel nem teljesen elégedett, a nehéz gyermekkorára fogni. Mert addigra van épp elég felnőtt-ideje, hogy átlássa, belássa, kitalálja, nekilóduljon etc. De ezt csak zárójelben mondom, és azért, hogy világos legyen, nem ezért beszélek róla.

Nos, megszülettem Orosházán, hogy aztán az első 1-2 évem (ha jól emlékszem) a Kiskunságban töltsem, egy tanyasi iskola szolgálati lakásában, mivel itt tanítónősködött édesanyám. Aki aztán hozzáment nevelőapámhoz, a helyi erők egy jóképű tagjához és irány Orosháza ismét, ahol OTP-hitelre lett egy kétszobás panellakásunk. Nem mondható tehát, hogy nem volt gyerekszobám. Pár évig ment is ez, utána nem. Olyan szörnyű, éveken át húzódó válás lett belőle (közös lakásban), tettlegességgel, miegyébbel, ahogy azt kell (vagy sohasem kéne), hogy ráment egzisztencia és lélek. Kilencedik évemre oda fajultak a dolgok, hogy a nagyszüleimhez kvártélyoztam. Ott is maradtam kirepüléseimig. Éldegéltünk négyecskén: egy hérosz-kisember nagyapa, egy hisztis, zsarnok nagymama, egy lúzer nagybácsi, meg én, aki egész megszoktam, hogy ez így megy. Az egész elég vegyes, hol nagyon szép, hol nagyon ronda (no meg az átmenetek).

Ami igazán jó lett ott ‒ és a mai napig így vagyok vele ‒, az a könyvtár, meg a kert a virágokkal, lugassal, darazsakkal, lepkékkel. Nem csak az egész Világirodalom remekei sorozat állt a polcokon, amik ‒ nem mellesleg ‒ komplett falakat borítottak be, de az akkori modern is a kezembe akadhatott. Így olvashattam már kölyökként Capote-t, hogy csak egyet említsek. De a klasszikusok is itt szálltak meg, Mikszáthtól Zoláig és tovább. Ki is használtam, naná. Mondjuk így: rám nyomta a bélyegét. A kert meg, fúzióban a Móczár-féle Kis állathatározóval, azt eredményezte, hogy pontosan tudtam, milyen egy kék fadongó, lódarázs vagy karolópók. Akár idilli is lehetett volna.

Korán kiderült irodalmi érdeklődésem ellenére, rejtélyes oknál fogva, matematika tagozatos általános iskolába jártam. Na, ez a tárgy nekem az erős kettest hozta. Majd pedig az a döntés született, hogy menjek a Mezgé (Kossuth Lajos Mezőgazdasági Technikum) gépész szakára, ott helyben, OH-n. Ennek okát tudtam, ellenállni nem, mert nem ‒ mit tudom én, miért. Persze hamar kiderült, hogy nem sok közöm hozzá. A terv úgy szólt, hogy irány aztán Gödöllőre, az Agrártudományi Egyetemre, gépészmérnöki karra. Az igazság az, hogy a nagyapám intézte is ott a helyem. Igen, protekcióval. Én ugyanis rossz eredménnyel, mondhatni épphogy csak végeztem ebben a Mezgében, ahol olyan magyartanárnőm akadt (mellesleg), akinek majdnem sikerült megutáltatnia velem az egész irodalmat úgy, ahogy volt. De aztán mégsem.

Afféle lázadó kamasznak számítottam. Ittam becsülettel, éjszakáztam, sőt (ó, borzalom!) az akkoriban fellelhető drogok egy részét sem vetettem meg. A barátaim hasonlók. Mondhatni, az orosházi hardcore. Problémás gyerek, ez volt a kategóriám, amit akkoriban, a lüke fejemmel, büszkén viseltem.

Gödöllőre nem mentem. Így dolgoznom kellett. Nagy lelkesedéssel vágtam bele, karbantartóként a helyi TSZ-ben. Hamar levitézlettem. Valahogy nem találtam a helyem. Hosszabb kihagyásokkal különböző vacak munkahelyek következtek, közben már írtam, csak úgy magamnak. Na és az éjszaka. Nagy elmaradásokkal otthonról, néha több naposakkal. Teltek az évek (ahogy mondani szokás), egy barátném édesanyja, aki művészcsaládból származott, fülön fogott, bemutatott költőknek (Körmendi Lajosnak például, aki biztatott), megismertem pár képzőművészt. Publikáltam a helyi lapban. Veregették a vállam. Beképzelt lettem. Aztán szembesültem a klikkrendszerrel. Nem tetszett. Arról nem is beszélve, hogy nem vagyok képes tisztelni a tekintélyt. Azóta már megtanultam palástolni ezt, de akkoriban igen harcosan álltam hozzá. Asztalra csaptam, nem publikáltam. Nem is próbálkoztam sehol, több mint tíz éven át.

Közben kisgenerációk tűntek fel és le az orosházi éjszakai életben. Csináltam az undergroundot. Alternatív színház, más egyéb. A verseket leraktam a kocsmaasztalra. Sokszor fölé sem írtam a nevem. Erre az időszakra esik megismerkedésem és barátságom eleje pl. Hegedűs Jánossal, aki mostanában fotóművészként ismert. Ő Mezőkovácsházán taposta a mókuskereket. Neki sem volt könnyű.

Mondanám, hogy hiba volt, de azt soha, hogy kár ezekért az időkért. Olyan élményanyagot adtak, amit nem is tudom, mikorra merítek ki. Főleg, hogy csak minap kezdtem feldolgozni prózai írásokban. Mert csak mostanra szabadultam el teljesen a várostól. És csak így tudom a magaménak érezni, előtte nem. Mostanra semmi sincs ott, nem a miénk a ház, nagyszüleim, nagybátyám halottak, édesanyám elköltözött a Zemplénbe. Csak a régi barátok, haverok, meg az emlékek maradtak. Így végre szerethető. Mert nincs közöm hozzá. Talán érted, Endre, mire gondolok.

Jut eszembe, az iskoláimról kellene beszélnem… Nos, egy idő után (közben éltem egy lánnyal, aki meglepően hosszan elviselt, Budapesten) egyre kínosabbá vált, hogy nekem nincs végzettségem. Mondhatni, számon kérték rajtam – család, ismerősök. Gondoltam tehát: hajrá! Korábban szerettem volna szociológiát hallgatni, ekkorra az igényeim összementek. Vettem egy Felsőoktatási tájékoztatót, megpörgettem a lapjait és ráböktem egyre, ami nem tart soká. Egyetlen kitételem: legyen benne humán. Hát a Humán szervezésben volt. Jelentkeztem felvettek, elvégeztem. Kicsit meglepődtem a közgazdaságtan és a menedzsment tárgyakon, de nem bántam meg, hogy végigcsináltam. Bár egy percet nem dolgoztam e szakmában, azért semmi tudás nem rossz.

Kaptam közben egy nívódíjat az Accordiától, megjelentek a verseim ismét, antológiában. Nem is volt több ingó vagyonom.

Túlválaszoltam a kérdést? Ne mondj semmit, látom, hogy alaposan. 

 

2.) Ez a mai Viharsarok, benne a Gyopárosfürdő Orosházája emlékeztet-e még Féja alapművére vagy Sinka világára? Mit halmoztál föl a szülővárosodban, s mit hoztál magaddal Pestre? 

Nos, a kérdés második részére adtam választ az előbb. Az elsővel kapcsolatban: nem. Vagy még inkább: NEM. Ami hasonlít, az az, hogy most is szegények az emberek. Másképp fogalmazok: újra szegények. Egyéb tekintetben nagyon megváltozott. Jelenleg egy igen-igen takaros alföldi város. Különösen az új, 700 milliós főterével. Vicces dolog. Erre adott az EU. Közben kilométeres sor totyog a szoc-segélyért, vagy minek nevezik mostanság.  De hol van már a főtéren az emberpiac és a városi vasút? Kocsma rengeteg akad (egyszer régen megszámoltuk, bocsánat: próbáltuk ‒ nem sikerült a végükre jutni, tán 200-nál hagytuk abba). Gyopárosfürdő újra hírneves, az igaz. Ellenben a háború előtt az akkor tán 15 000-es kisváros eltartott egy önálló irodalmi lapot (Jelen), most semmi sincs. Ez beszédes. Az anyagiak hiányát is jelenti, de annak a polgári rétegnek a (majdnem) eltűnését is, aminek erre igénye lenne. Néha jelenik meg a lap „emlékezete” egy hasonnevű antológia formájában. És nem tudom mennyire „Viharsarok” már. Munka nincs, fél Orosháza eladó, de nem tudnék ott elképzelni most egy munkáslázadást. Szerencsére azt sem, hogy a tömegbe lövetnek. 

 

3.) Az irodalmi élményeidre is csak közvetve és hiányosan tudok következtetni. Mi volt a családi könyvtárban, amit már korán elolvastál, mit gyűjtöttél magadnak? Honnan származtak az inspirációid, ki ösztönzött olvasásra? 

Ebbe is belekaptam már az első blokkban. Nem ismétlem, inkább kibővíteném. Nálunk mindenki olvasott. Nem mindenki egyformát, de tette. Ergo belenőttem. Engem, kérem, rászocializáltak. Hál'istennek. Remek mesekönyveket kaptam, amik élénken foglalkoztatták a fantáziámat, némelyikük máig hat. Leginkább egy csodálatos mestermű, Mikes Lajostól a Sanyi manó könyve. Csakúgy a benne lévő Heinzelmann Emma-illusztrációk. De volt ott Tolkientől A babó, Szecskó Tamás képeivel. Nagyon fontos a jó illusztráció! Nekem gyerekként legalább annyit adott, mint a szöveg. Voltak Tamkó Sirató Károly-verseskönyveim, de egyebek is, nyilván Weöres, de még sokan. Ekkor még megvolt a család, ezek még a panellakásos élmények, anyámékkal. Ráadásul a fene se szólt rám, hogy levettem a polcról Ottlik Iskola a határonját. Gondolom, úgy vélte anyukám, hogy majd leteszem úgyis, mert nem értem. Nem tettem le. És ez nem az én különös képességeimnek köszönhető, hanem Ottlikénak. Nyilván annyika idős fejjel „nem jött le”, ami egy felnőttnek. De olvasható volt előzőleges „megfelelő” műveltség nélkül is, csak mint egy gyerek története. Különös érzés volt tapasztalni, hogy felnőttként mennyire más. Sőt, kamaszként is.

Tulajdonképp, most, ahogy visszagondolok, összekeveredik az idő. Egyszerre bukkannak fel a Zolák, Maupassant-ok, Apollinaire, Rimbaud, Moraviák, Krúdyk, Ady – Radnóti – József Attila (ki nem emlékszik a szép ARJ kötetre?), A vadon szava és a Vaspata Jack Londontól, H. G. Wells, Verne, a már említett Capote, William Faulkner, Mark Twain (nekem az Útirajzok volt a kedvencem), de volt ott Csurka, Móra, Móricz, Kisfaludy, nagy élmény volt Esterházytól a Fancsikó és Pinta (nem külön könyv volt, ha jól vélekszem), aztán a Szép Versek sorozat és még annyi, nem is tudom felsorolni. És mondom, könnyű dolgom volt: felnyúltam a polcra, ennyi. Kvázi zabáltam a könyveket. Semmi tematika. Egyszer, már kamaszként, a vékony edzőcipőmben egy télen megfagyott pár lábujjam. Nem kellett levágni, csak ronda és büdös kenőcsökkel kenegetni. Akkor fél évig nem nagyon mentem sehova, csak hevertem a sezlonon és olvastam. Így, ahogy mondom. Ébresztő, reggeli, olvasás, ebéd, olvasás, vacsora, esti film, alvás. Bár ma lehetne ilyen! Elviselném érte újra azokat a fájdalmakat.

A Szép verseket külön ki kell emelnem. Én abból ismerkedtem meg ott, OH-n az akkori és előzőleges kortárssal. Az alapján mentem a könyvtárba. Banális? Nem tett rosszat. Ha az, hát az. 

 

4.) Az írói pályára mikortól készülődtél? Milyen minták és hiányérzetek késztettek erre? Orosháza és a tágabb régió szellemi élete, intézményei fogékonyak voltak-e a pályakezdő költő terveire, törekvéseire? 

Amit mondtam az első válaszban, úgy volt. Ergo én költőnek tartottam magam, csak erről kevesen tudtak. Mind OH-n, mind a tágabb régióban. Viharsebesen elfelejtik az embert, különösen, ha előtte sem hallottak róla olyan nagyon sokat. A sok túlélés közt írtam. Többet, kevesebbet. Sok elkallódott. Emlékszem, Hegedűs Jancsival és egy másik barátunkkal mennyit tervezgettünk egy kis kötetet. Amikor ténylegesen hozzáfogtam ehhez az egészhez, publikálni, meg úgy intézményi szinten, még trágárabbul: „hivatalosan” is írónak, költőnek lenni, már a harminc feléé mozogtam erősen. Sőt, túl is estem ezen a fordulón. Akkor is Pesten jelentem meg. Csak jóval később jött versem pl. a Bárkában, Csabán. 

 

5.) Amikor Pestre érkeztél, kötetnyi vers volt – amúgy nem túl súlyos – málhádban. A Dezorient expressz Deák Laci kiadójánál, az Orpheusznál meg is jelent 2007-ben. Két évre rá a Tücsöksirató ugyanitt. Hogyan zajlott az irodalmi életbe való beilleszkedésed? Megtaláltad-e a helyed ebben a – jellemzően bölcsész indíttatású – közegben? Kaptál-e visszajelzéseket, érdemi kritikát, megerősítést? 

Így igaz. Milyen kár, hogy meghalt Laci. Ezt nem érdek mondatja velem. Az a fajta mentalitás, amit képviselt, nagyon hiányzik, én úgy vélem, a mai irodalmi szcénából.

Hogy mennyire integrálódtam? Vicces, alapból feltételezik sokan, hogy bölcsész vagyok. Pedig én aztán nem. Írok, ismerős, haver, barát, jó pár alkotó, publikálgatok is. Nem sokat, mert nem is ontottam eleddig a verseket. Van, akinek tetszenek, van, akinek nem. De hogy ne üssem el közhellyel a választ, nos, be is illeszkedtem, meg nem is. Igen, úgy vélem, a része lettem, de nem olyan. Például nem érdekelnek a streamjei. A mainstream meg különösen nem. A szemellenzős jobb- és baloldaliságától pedig hányok. Tisztelet a kivételnek. Vagy: ha az integrálódás esetleg ezt jelenti: valamennyire ismert vagyok, de nem nagyon és nem mindenfelé. Kritikákban nem bővelkedem, de vannak. A Dezorient expressz utáni kötetemet, a Tücsöksiratót magam is kissé „alibikötetnek” érzem. Nem úgy a versképregényeket, de azok iránt meg szinte nyugaton volt csak érdeklődés. Rajtatok kívül egy darabot nem hoztak le sehol. Kötet is Berlinben lett belőle. Most erre mit mondjak? Ez a helyzet, hitem szerint, szépítés vagy önsajnáltatás nélkül. 

 

6.) Az IJ Pars poetica sorozatából idézek tőled:  "A vers döglődik, mert ő sem tudja kicsoda, és döglődik az ország a dekadens nyugati civilizáció 'hátsó udvarában', mikor a szegénységről, sodródásról, süppedésről rózsadombi együttérzéssel illik csak beszélni, avagy politikai jelszó gyenge, hamis aláfestése gyanánt." Ezt a hangot ritkán hallani a mai magyar költészetben, nálad is jószerivel csak a Nagyapám című versedben és a Ladányi Mihályt idéző soraidban. A származásodból inkább Sinka, Simonyi Imre hatására következtetnék, a közelmúlt költői közül pedig Szervác Józsefet érzem ehhez a mentalitáshoz közelinek. Miként, mely elvek, szenvedélyek, indulatok alapján választasz hagyományt magadnak? És milyen az a szellemi, művészeti, irodalmi közeg, amelyben otthonosan érzed magad? 

Nahát, ez jó kérdés. Hogy én hol érzem jól magam? A Keret Klubban. Mostanában az Attentionban is. Aztán ott vannak a kerthelyiségek… De a tréfát félretéve: nem tudnék erre egyértelmű választ adni. Ott, ahol szabadabb a levegő. Jelzem, leginkább pont az IJ-n vagyok jelen. Irodalmi közeg? Inkább bizonyos esetleges szegmenseiben. De ott nagyon. Ahol nem vagyok túlzott csodabogár a „személyesség-képviseletiség-jelentés”-mániámmal. Igen, tudom, hogy ezek mindegyike nem lelhető fel egyszerre és direkte a legtöbb versemben. Úgy hiszem, az én sokszor anzikszszerű hangulatjelentéseim darabokból rakják össze. Lassacskán nem lenne rossz egy kötet, ami ezt meg tudja esetleg valósítani, megmutatni.

Szervác József! Nagyon jó. Hát persze. Aztán, nem látványosan ugyan, de igen hatott Sziveri. Nagyon tetszik a szegény Ladányi. Mi tagadás, pirinyót messze áll tőlem az ártalmatlan filozofálgatás. Na de az vesse rám az első követ, aki ráér közben erre. Prózából meg Hajnóczy. Nem Nádas. Nem biztos, hogy annyira finoman kell szőni.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tartom értékesnek ezeket a másokat. Szeretek is közülük nem egyet. És már most bocsánatot kérek az „ártalmatlan filozofálgatás”-ért. Kissé pejoratívan hangzik, pedig nem annak szántam. És nem is biztos, hogy „ártalmatlan”. Ott vannak pl. Jász Attila versei. Nagyon jók. 

 

7.) Életed társa, Jakatics-Szabó Veronika, festőművész. Miben és mennyiben befolyásolja világlátásodat, irodalomszemléletedet, gazdagítja költői eszköztáradat a képzőművészettel való szimbiózis? A versképregény műfajának meghonosításán túl... 

Most hazabeszélek: Mindenben! Nagyon! De az igazság is ez. Már hogyne tenné? Ahogy Veránál is, fordított irányban. Eleve változtatott az alkotói szemléletemen a művésztelepeken való jelenlét. Mindig is vonzódtam a képiséghez, ez még erősödött. Elképesztően jó pl. egy festményben az egyszerre befogadhatósága. Nem lineáris. Nem kell olvasni. Nem is úgy kép, ahogyan egy írásműben értjük azt. Pedig az is egy pillanatban, egyszerre való komplex tartalom-megjelenülés. Nem tudom, mennyire menjek ebbe bele. De a kettő ötvözetéből lettek a versképregények is.

Aztán meg a műtörténet. Nyilván nem én vagyok ebben a legjobb, de bőven hasznomra vált. A sok élő művész még inkább. Mert ráadásul kortárs-mániás is vagyok.

A verseimben ez persze látensen jelenik csak meg. Bár írtam szövegeket képekhez. Illetve nekem új műfaj volt a kiállítás-kritika, amit kedvvel művelek képzőművészeti szakmai lapokban. 

 

8.) A Hochroth Kiadónál és más hazai és nemzetközi fórumokon is jelentős sikert arattak a versképregények. Tervezitek-e a sorozat folytatását akár könyv, akár kiállítás formájában? 

Igen. Aztán majd meglátjuk, mi lesz. Sok az esetlegesség. Főleg, ha kis hazánkban gondolkodunk.

Hogy hazai fórumokon jelentős sikert arattak? Az előbb beszéltem erről. A képzőművészetben persze. Most ismétlem magam, de irodalmi lapok közül még azok sem hozták, akik a verseimet amúgy igen. Az nagyon jó volt, hogy egy egész falat kaptak a versképregények a Műcsarnokban, az Art Review nevű angol lapnak is örültünk. Csakúgy, mint az IJ-nek. Ausztriában, Bécsben egy hölgy azért vette meg, mert elolvasván a szöveget, megfogta a témája. Na, ennek még jobban örvendtem. Voltaképpen ez lett volna az egyik cél. Ebben a vizuális „szép-új-világ”-ban új utat találni az agyakhoz. Ebben siker. Mindenképp. Lipcsében még rajongóval is találkoztunk, a Könyvvásáron. Azért nem minden fekete. Köszönet a fordítóinknak, Széll Zsófinak és Kántás Balázsnak. És az illusztrátoroknak: egyikük Jakatics-Szabó Veronika, festőművész, a feleségem, másikuk Palman Zsuzsanna grafikus. 

 

9.) Ez a kapcsolat hozta meg neked a Hochroth Budapest kiadóvezetői megbízatását. Miben áll ez a munka, melyek a kezdeti eredményei és hogyan tervezed az intézmény jövőjét? 

Ahogy mondod. Jelenleg a Hochroth mint alternatív kiadói hálózat működik Európában. Konkrétan Berlinben, Tübingenben, Lipcsében, Bécsben, Rigában, Párizsban és Budapesten. Egymás szerzőit is kiadjuk, egyelőre a németekkel, de ha minden jól megy, nemsokára realizálódik ez az együttműködés a párizsiakkal is. Illetve lázasan kutatunk egy lett fordítót.

Például szeptemberben mutatjuk be Björn Kuhligk A jelen sikeressége / Das Gelingen der Gegenwart című kétnyelvű verseskötetét. Turczi István Sehr-jét pedig a berliniek adták ki.

A könyveinket persze mi egyébként is helyből két nyelven jelentetjük meg, mégpedig külön magyarul és külön németül.

A munka abban áll, hogy szerzőket választ az ember ‒ és eddig olyan, mint más kiadóknál. Ám itt én szerkesztem a kötetet nyomtatásra is, sőt magam nyomtatom és kötöm be. Vera csinálja a face-felületet, honlapra anyagokat, ketten beszéljük meg a stratégiát. Itt köszönet Csengődi Péternek, aki a http://www.hochrothbudapest.hu oldalt létrehozta és gondozza. Példányszámról nem beszélünk, annyit nyomtatok, amennyi éppen kell. Néhány helyen persze boltban is beszerezhetőek a kiadványok, mint a Műcsarnok shopja, vagy az Írók Boltja, és pár ilyen elérési pontot még tervezünk. Egyébként neten lehet hozzájutni, meg felolvasásokon. És a szerzőktől, természetesen. Kortárs szépirodalomról van szó, ennek megfelelő olvasottsággal, semmi értelme nagy terjesztővel, „nagy” példányszámokban gondolkodni. Jelzem, az a „nagy” is mennyi szokott lenni egy verseskötetnél? 300? 100-at kap a szerző, elosztogatja, a boltokból elfogy néhány, a többi meg a raktárban porosodik. A mi módszerünkkel nem készül több a kelleténél, de az el is jut az olvasókhoz. És nem kerül sokba. Pedig arra kimondottan ügyelünk, hogy az amúgy is elegáns és visszafogott hochroth-dizájnt jó anyagokkal támogassuk meg, szép és drága papíron kerül nyomtatásra a könyv, sorszámozottan. Ebből sejthető, hogy az egész teljesen nonprofit. Nem üzlet, hanem küldetés. Mindig volt érzékem ahhoz, hogy a „széllel szemben vizeljek”. Mi a halódó Gutenberg-galaxist éltetjük tovább. Félreértés ne essék, elismerem az e-könyvet és remek dolognak tartom. De szüksége van még embereknek a hagyományos könyvre és lesz is. Máshogy. Úgy látom, a nagy tömegű papírprintnek bealkonyul, az erdők ennek örülnek, a könyv pedig úgy jár, mint egykor a festmény, mikor a fotózás elterjedt. Egy szűkebb kört vonz, autentikusabbá, exkluzívabbá válik. Kicsit minta a kódexek korában. Ez nem baj. Ez jó. Legalább megint megnő a becsülete.

A jövő? Az eddig megjelentek (Turczi István, Payer Imre, Szőke Imre és Weiner-Sennyey Tibor) mellé megjelennek előreláthatólag az idén még, ill. 2014 tavaszán jó páran, például Simon Adrienn, Böszörményi Zoltán pár prózája, Boldogh Dezső. Illetve Kalász Orsolya műfordítóval együttműködve Kemény István, Borbély Szilárd, Závada Péter. Tolvaj Zoltán is képbe került. Nem sorolok most fel mindenkit. Változhat is a névsor valamennyire. Ez a közeljövő. Ezen túl három antológiát tervezünk. Egy Budapest Tourist Guide-ot, amiben Szerb Antal hasonló munkájának mintájára kortárs írók mutatják be Budapest nevezetességeit, szépirodalmi igényű prózákban ‒ szigorúan utcai árusításra, turistáknak. Aztán két nagyobb merítésű antológia-sorozatot szándékozunk beindítani, kortárs magyar írók, költők műveivel. Bajtai András és Braun Barna jelezték, hogy részt vennének a munkában, társszerkesztőként. Ezek már a távlati célok közé nyúlnak. És ‒ természetesen ‒ erősíteni, bővíteni a nemzetközi jelleget. Papírforma szerint a hochroth behálózza egy idő után a világot.

Majd elfeledtem, pedig az egyik legfontosabb: ahochroth független! Nem kötődik párthoz, valláshoz, akármi ideológiai szekértáborhoz, ilyen-olyan streamekhez.

Adódik persze a kérdés, hogy ki támogat, miből tartjuk fenn a kiadót. Nos, jelenleg senki, illetve a munkatársaink gyakorlatilag lelkesedésből dolgoznak. Az elején német barátainktól kaptunk nyomtatót, kezdő papírt, borítót stb. Azóta a kiadó eltartja magát. Ez mindössze annyit jelent, hogy egy könyv árából kijön egy másik könyv. Persze jó lenne menni fesztiválokra, itt-ott helypénzt fizetni, de arra nincs. Pályáztunk NKA-pénzt, nem kaptunk. Viszont idén megpróbáljuk a Jugend für Europa-t. Ott nem magyarok bírálják el a pályázatot. 

 

10.) Átnéztem az Orosházára vonatkozó adatokat, irodalmat. A díszpolgárok között, Apponyi Albert gróf, dr. Vastagh Pál, Kossuth Lajos, Szokolay Sándor társaságában még nem szerepelsz, és a netlexikon is csak Darvas Józsefet említi az írók sorából a város hírességei közt. Álnok felvetésemből két kérdés következik végtére:

a.) Milyen program mentén milyen jövőt látsz magad előtt? Ennek megvalósításához melyek a legközelebbi, illetőleg a távlati terveid?

b.) Fontos-e számodra az elismerés, a siker, a hírnév – akár abban a világban, amelyből elszármaztál? 

 

a.)

Írok, csinálom a kiadót. A közeli terveim a távolabbiakkal megegyeznek. Többet alkotni, többfelé publikálni, mert az utóbbi egy-két évben eléggé megültem. Prózákat szándékozom írni. Na és nem lenne rossz egy könyv, amely kortárs magyar képzőművészekkel foglalkozik, leginkább is a műveikkel. Amolyan esszékötet-féle. És külön: többet és többfelé jelentkezni írásaimmal külföldön.

Közben ugye ott a megélhetés problémaköre. A hétköznapi örvényeken túl: jó lenne egy nagyobb lakás. Most negyven négyzetméter, egy szoba az életterünk. De kellene Verának egy állandó műterem végre, és gyereket is szeretnénk, nem túl soká. Ezek a szimpla, emberi vágyaim. 

b.)

Az soha nem árt, ha értékelik az embert. Bár fontosabbnak tartom az akár magam felé értett hitelességet.

A szülővárosomra térve: a nyugatos Jászai Horváth Elemért sem találtad az orosházi jelesek közt, pedig ő klasszikus, utcát is neveztek el róla. Na, rólam nem, de ez nem hinném, hogy felróható. Már csak azért sem, mert akivel ezt teszik, az előbb meg kell boldoguljon ‒ egyelőre kihagynám. Ez van a városomban. Úgy látszik, többet kell tenni valami díjhoz, vagy hasonlóhoz. A Jelen antológiában benne szoktam lenni. Régebben kaptam némi pénzt a kötetemhez. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, nem érezném hízelgőnek, ha adnának valami komolyabb elismerést. Talán majd egyszer. Tudod, én eléggé hiszek a jövőben.