Debütálni Erdélyben érdemes, folytatni az anyaországban

Bő négy évvel ezelőtt a Bretter György Irodalmi Kör üléseiről tudósító, fiatal újságíróként ismerkedtél meg a kolozsvári irodalmárokkal. Kívülállóként milyennek tűntek a Bulgakovba járó literátorok?

Az első Brettereken, amelyeken még tudósítóként vettem részt, nagyon belterjesnek tűnt a társaság, ugyanakkor vonzónak is. Hirtelen vagány dolognak kezdtem tartani az íróságot, és én is szerettem volna egy ilyen jó kedélyű társasághoz tartozni, különösen, hogy akkoriban nemigen voltak barátaim. Emlékszem, nagyon megirigyeltem Karát (Karácsonyi Zsolt), az egyik meghívottat, amikor a Helikonból nyomtatott szöveget olvasott fel, méghozzá a saját eposzát. Akkor kezdtem el azon ábrándozni, milyen jó lenne, ha egyszer én is valami olyasmit közölhetnék, ami elmegy szépirodalomnak. Eléggé romantikus volt a felfogásom a folyóiratokban való megjelenésről, hogy a kötetkiadásról ne is beszéljek. Valójában még zöldfülű sem voltam, mivel az feltételez némi hozzáértést.

Ha jól tudom, a Helikon szépirodalmi folyóiratnak szánt első novelládat Mózes Attila olvasta el, de Szilágyi István és Fekete Vince is egyengette az utad. Mit tanultál tőlük?

Pontosítanék: az első helikonos novellámat Szilágyi István olvasta el, ő adta oda Attilának (akit akkor még nem ismertem személyesen), hogy közölje a prózarovatban, ha úgy látja jónak. Ez valahogy úgy nézett ki, hogy besétáltam a szerkesztőségbe, és mivel tudtam róla, hogy híres író, Pista bácsit kerestem. El is vett tőlem egy tucatnyi írást, és egy hét múlva felhívott, hogy egyiket szívesen leközölnék.

Másodjára azonban egyből Attilához mentem. Nagyon el voltam kenődve akkoriban, mert egy olyan novellámat dobták vissza rendre a folyóiratok, amit én igen jónak tartottam: „Tipikus hemingway-i történet volt tóval, fenyvesekkel, horgászokkal, mindez megspékelve egy brutális gyilkossággal, s hogy biztos legyen a hatás, az elejére odabiggyesztettem egy szép dallamú, fellengzős mondatcímet ” – ahogy a kötetem egyik elbeszélésében is olvasható.

Arra azonban nem figyeltem fel, mennyire túlírt, és csak a sokadik elutasítás után eszméltem rá, hogy a szöveg fele is elég. Ezzel a meghúzott változattal kopogtattam be a Helikonhoz, ahol Attila elsőre eléggé mogorván fogadott, biztosan rossz napja volt. Aztán másnap jött az e-mail, hogy nagyon tetszik neki a szöveg, és látogassam meg, amikor ráérek.

A következő folyóirat, ahol próbálkoztam, a Székelyföld volt, ott ismerkedtem meg Vincével. Első pillantásra szimpatikus volt, amint a könyvtárszobában cigarettázott ezernyi poros kötet között, fittyet hányva a feje fölött lógó táblára, melyen öles betűkkel az állt: TILOS A DOHÁNYZÁS!

Hogy mit tanultam azoktól, akikre számíthattam? Mózes és Szilágyi esetében leginkább a történeteik voltak rám nagy hatással, Vince meg a szakmai „módszertan” elsajátításában segített: hogyan, mikor, mennyit kell küldeni a folyóiratoknak, mit kell tennie egy kezdő írónak ahhoz, hogy elinduljon a pályán.

Potozky László

Tanulható, tanítható az írás mestersége?

Az adminisztratív része mindenképp. Sokan például nagyon furcsa kísérőlevelet írnak a szerkesztőknek, amikor közlendő anyagot küldenek. Láttam egy párat. Magát a mesterséget pedig, úgy vélem, autodidakta módon lehet a legjobban elsajátítani. Bizonyos szempontból könnyű dolgunk van, mert annyi remekművet írtak már előttünk, hogy bőven van miből okosodni. Talán érdemes néha elhatározni, hogy most mire fogunk leginkább figyelni olvasás közben: szövegritmus, mondatalkotás, cselekményváz, információadagolás stb. Ennyit a prózáról. Vannak azonban olyan válfajai az írásnak, amelyek nekem nem mennek egyből. Ilyen a dráma. Szükségem volt és van néhány konkrét útmutatásra, és még így sem mindig tudok egy épkézláb jelenetet összehozni.

Egyik nagy mesterednek Mario Vargas Llosát tartod. Miért? Te hogyan viszonyulsz fikció és valóság kapcsolatához?

Egyszerű: Llosa szövegeiben minden klappol az ízlésemmel, mindent úgy csinál, ahogyan én a prózát elképzelem. Kimért ritmus, remekül megírt mondatok, plasztikus világábrázolás, elsőrangú sztorik. És valljuk be, nincsen olyan férfiolvasó, aki ne zárta volna szívébe a Város és a kutyákat. Olyannyira közel érzem magamhoz Mario Vargas Llosa világát, hogy egyik novellaötletéből, melyet a Júlia néni és a tollnokban tervez megírni a pályakezdő író, írtam egy novellát, ami végül a Nappá lett lámpafénybe is bekerült. Nagyon megfogott az alapkoncepció, így keletkezett a Madárles.

A fikció és valóság kapcsolatához való viszonyulásomban Llosa felfogásából inspirálódtam, melyet olyan szépen regényformába öltöztet az előbb is említett Júlia néni és a tollnokban. Nem biztos, hogy éles és jól meghúzható a határ a valóság és fikció között, különösen, hogy ennek fiziológiai alapja is van: köztudott, hogy az agy képtelen különbséget tenni valós és képzelt események közt, ugyanazok a neurobiológiai folyamatok zajlanak le a szinapszisok szintjén akkor is, amikor a szemünk láttára gyilkolnak meg valakit, és akkor is, ha maximális beleéléssel elképzeljük ezt a szörnyűséget.

Olykor nagyon szép, lírai képekre bukkanunk a novelláidban. A Csendélet a bányatónál címűben például ez olvasható: „csak a víz takarásában nem szégyellte a meztelenségét”, a Mi minden fér az esőbe? egyik mondata pedig ekképpen szól: „a pinceablakok, melyek úgy ásítanak az utcára, mint valami hűvös leheletű szájak”. Sok verset olvasol?

Költészeti műveltségem sajnos eléggé sekélyes. Verseskötetet ritkán veszek kézbe, leginkább a folyóiratokat böngészem, ebből következik, hogy jobbára a kortársakba szoktam belekukkantani, és azon belül is inkább az én korosztályom tagjait követem. Szeretem Varga László Edgár írásait, és a mostanában induló André Ferit is tehetségesnek tartom. Legutoljára pedig pont az Űrezüstöt olvasgattam. Meg aztán a slam-poetry estek is elsőrangú szórakozást nyújtanak.

Az Akvárium lakói című írásod valamiképp elüt a Nappá lett lámpafény többi novellájától. Itt a fantasztikum kap hangsúlyos szerepet, míg a többi írás inkább valóságalapú történet. Mi a véleményed a fantasztikus irodalom jelenlétéről napjainkban?

Ezt a novellát álmodtam. Ott keringett a házunkban egy böhöm nagy cápa, én meg rettegtem tőle. A víz adott volt, ahogyan sok álmomban. Biztosan jelent valamit, talán a problémákkal való szembenézést. A szöveg keletkezésének idején szerelmesedtem bele az abszurdba, akkoriban fedeztem fel Julio Cortázart, és nagyon hálás voltam a tudatalattimnak ezért a rémképért.

Napjainkban mintha kevesebb szépirodalmi fantasztikumot írnának, mára mintha idegen lenne a szerzőktől, hogy A Mester és Margarita vagy Száz év magány nyomvonalán elinduljanak. Pedig nem véletlenül klasszikusok azok a könyvek. Sokan bizony azért szerették meg őket, mert nincsen bennük határ húzva a valóság és a legőrültebb képzelgések közt.

A második világháború, a kommunizmus időszaka gyakran visszaköszön az írásaidban. Jól sejtem, hogy a családban valaki kiváló mesélő volt, és sokat sztorizott neked a múltról?

Igen, a nagyszüleim rengeteget meséltek, olyannyira sokat, hogy már egészen kiskoromban otthonosan mozogtam az ő gyermekkoruk világában. Tervezem, hogy egyszer majd írok egy három generációs családregényt, melyben a családom történetét dolgozom fel. De az még odébb van.

A másik érdekes elem a novelláidban a repülés, illetve az ég, a magasság utáni vágyakozás. Miért izgalmas ez a világ számodra?

Mert félek tőle. Súlyos tériszonyom van. És csakúgy, mint a víz, a magasság is állandóan jelen van az álmaimban. Amúgy meg éveken keresztül néztem csíkszeredai tömbházlakásunk ablakából a domb fölött keringő sárkányrepülőket, úgyhogy előbb-utóbb várható volt, hogy ezt is meg fogom írni. Így próbálom ki én ezt a sportot, mert egy olyan törékeny eszközzel sosem lenne bátorságom a levegőbe emelkedni.

A Nappá lett lámpafény másik újdonsága a cigányság problémáinak említése. A három árva cigányfiú történetét enyhén társadalomkritikus éllel írod meg a Gátépítők balladájában. Miért érdekelt ez a téma?

Gyerekkoromban, anyum szülőfalujában volt egy cigányfiú, akivel egyfolytában együtt lógtam nyaranta, és emlékszem, állandóan meg volt húzva a határ vele kapcsolatosan. Például nem jöhetett be velem a szomszédokhoz meg hasonlók, merthogy bolhás. (Amit, megjegyzek, nagy valószínűséggel tőlem kapott, mert akkoriban kölykezett nagyanyáméknál a macska, én meg egész nap a kiscicákkal szórakoztam.)

Aztán meg ott volt a patakban fürdés kérdése. Míg a többi gyerek a folyás felső szakaszán fürdött, addig a cigányok az alsó, sekélyes szakaszra voltak kiszorítva, mert az volt az általános felfogás, hogy a víz lemossa róluk a piszkot, ami aztán a mi bőrünkhöz tapadna. Én meg irigykedtem rájuk, mert láttam, mennyire szabadon lubickolnak: ruhásan ugortak a vízbe, és én ezt akkor nagyon menőnek tartottam.

No meg ott volt a falunak az a része, ahol laktak: Rókadombnak nevezték a helyet. Már a neve is olyan mesés volt, nem hagyta nyugton a fantáziámat. Talán ezek az élményeim késztettek arra, hogy megírjam a Gátépítők balladáját, no meg az, hogy kölyökkoromban én is rengeteg gátat húztam fel a Homoródon. Egyszer egy eső után egyik építményünk miatt úgy megduzzadt a patak, hogy kiöntött a közeli kaszálóra, és szétmosta a szénakazalokat.

Potozky László dedikálása a Magvető standjánál a 2013-as Ünnepi Könyvhéten

Avasd be az olvasókat abba, hogyan lett belőled „magvetős” szerző! Miért nem erdélyi kiadó publikálta a második könyved?

Péczely Dóravolt az, aki először felfigyelt rám a Magvetőnél. Amikor megjelent az Áradás, küldtem neki belőle egy példányt, mire ő megkért, küldjek egyet Morcsányi Gézának is, mert állítólag szereti az írásaimat. Nekem meg bőséges készletem volt, honorárium gyanánt könyvet kaptam a kiadótól, minek fukarkodtam volna? Aztán pár hónapra rá megkeresett Géza, hogy mit szólnék, ha a Magvetőnél jelenne meg a második kötetem? Gondolkodás nélkül igent mondtam. És ha nem kaptam volna ajánlatot a Magvetőtől, akkor is megpróbálkoztam volna magyarországi kiadóknál. Úgy érzem, manapság Erdélyben inkább debütálni érdemes (azt viszont nagyon), utána pedig jó kimerészkedni a magyarországi könyvpiacra.

Miért érdemes Erdélyben debütálni, majd utána egy anyaországi kiadónál jelenni meg? Gondolom nem mindegy az sem, melyik erdélyi, melyik magyarországi kiadó…

Erdélyben jóval szűkebb és bensőségesebb a szakma, mint Magyarországon, mindenki ismer mindenkit, és viszonylag békés a hangulat a különböző csoportok közt. Ebből kifolyólag pedig koncentrált figyelem irányul egy-egy friss indulóra, ami egész jó löketet tud nyújtani a továbbiakhoz. Debütálni szerintem mindenképp az Erdélyi Híradónál érdemes, nem tudok olyan első kötetről, amelynek ne vált volna hasznára Gáll Attila szerkesztői munkája. És ha már van némi szakmai tudása meg elismertsége az embernek, miért ne merítkezne meg a mélyebb vizekben is?

Új kötetedben nem érződik az erdélyiség. Szándékosan nem törekszel ilyen jellegre?

Én csak azt írom, ami jön, és ahogy jön. Nincsen előre meghatározott koncepció, hogy akkor most nagyon transzilván leszek, vagy pestiesen fogok fogalmazni. Olyan témákat viszont dolgozok fel, amelyek Erdélyben (is) felvetődhetnek, sőt. De számomra az nem vonzó, hogy a származásomtól tegyem függővé, hogyan írok és mit. Úgy vélem, ez leszűkítené a témák tárházát. Emberi sorsok nemcsak ott vannak, ahol születettünk: egy író mindenkivel kell, hogy tudjon azonosulni.

Tipikusan erdélyi témáról mi újat lehetne ma írni, ami műfordításban a külföldi olvasónak is beszédes lehet?

Székely Csaba drámatrilógiája (Bányavidék) borotvaéles képet nyújt a mai Transzilvániáról. Ennél időszerűbb nem jut eszembe. Ezt a nyomvonalat követve talán még lehetne találni valamit, amibe belekapaszkodva újat mutathat az ember, hisz itt sem kevesebb a keserűség, mint bárhol Európában.

Miért érdekel a dráma? Hiszen ezzel a műnemmel is kapcsolatba kerültél...

Ki akartam próbálni magam egy másik műfajban is. Kár, hogy nem elegendő néhány jó prózamondat: ki kell bontani a konfliktust, és a szereplőkbe is életet kell lehelni. Munkás műfaj, legalábbis számomra, de reménykedem, elegendő gyakorlással ráérzek az ízére. Semmi sem jobb annál, mint amikor nem csak visszahallod a saját szavaidat más szájából, de még el is játsszák az általad kitalált sztorit a színpadon.

Melyik novelládat tudod elképzelni drámaként?

Így kapásból az első kötetem záródarabja, az Aluljáró ugrik be. Abban talán van olyan anyag, amiből drámát lehetne faragni. Tervezem is, hogy átdolgozom, mert a téma eléggé aktuális.

A Nappá lett lámpafényben miért fontosak számodra az állatszereplők, a galamb, az egér, a macska, a kutya, a disznó?

Mert imádom az állatokat, és úgy vélem, nem csak állatmesékben meg gyerekkönyvekben kell reprezentálni őket. Ugyanakkor izgalmas kaland macska-, egér- vagy kutyabőrbe bújni. Szeretem a szerepjátékokat. Továbbá úgy tartom, állatokról írni az egyik legmegindítóbb dolog. Hrabal írásaiból például azokat a részeket szeretem a legjobban, amelyekből látszik, mennyire szerette az állatokat, és mennyire felkavarta az, ahogyan az emberek bánnak ezekkel a védtelen lényekkel.

Bár találunk nőket is az írásaidban, úgy érzem, a férfi szereplők sokkal jobban kirajzoltak, jobban el tudja képzelni őket az olvasó. A női szereplőket mennyire nehéz megformálni?

Számomra nagyon, ezért is igyekszem óvatosan kezelni ezeket a figurákat. Férfi lévén jobban ismerem a saját nemem lélektanát, ezért nehezebb számomra megrajzolni a női karaktereket. Azért operálok túlnyomórészt férfi szereplőkkel, mert hiteles akarok lenni. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy csak a férfi olvasókat szeretném megszólítani, sőt: nekem is, mint minden más írónak elsősorban a szebbik nem tagjai a célcsoportja, ugyanis köztudott, hogy kétszer annyi nő olvas, mint férfi.  No meg számomra bizonyos szempontból mérvadóbb a női olvasók véleménye, ugyanis ők azok, akik meglátják azokat az apró, nekem nagyon fontos részleteket egy szövegben, melyeken a férfiak általában átsiklanak. Ezt teszteltem is az új kötet kapcsán...

Apropó tesztelés: a Nappá lett lámpafényről Kovács Bea írt kritikát a Kortársnak, ahol az általa vélt hibákat is elmondja a kötetről. Hogyan viszonyulsz a kritikához?

Eddig három kritika jelent meg a kötetről, mindenik szerző elmondja a maga kifogásait is. Ha valamit relevánsnak tartok, megszívlelem, ha viszont valamiről úgy érzem, igazságtalan vagy félresikerült, elengedem a fülem mellett. Szerencsére, akik eddig írtak a könyveimről, többnyire releváns véleményeket fogalmaztak meg. Az sosem állt fenn, hogy megsértődjek egy kritika miatt. Csupán az tud bosszantani, ha olyasmit akarnak belemagyarázni a szövegeimbe, ami abszolút nincs ott, és nekem eszembe sem jutott addig. Szerintem mindenkinek érdemes lenne a hemingway-i tanácsot követnie: „Olvassa, amit írtam az olvasás öröméért. Bármi egyebet talál benne, arról árulkodik, amit magával hozott az olvasáshoz”.

Manapság inkább nagyregényeket olvasnak az emberek, verset, novellát kevésbé. Te hogy látod ezt? Mikor olvashatunk tőled regényt?

Furcsa ellentmondás, hogy míg egyre gyorsul a világunk és az életvitelünk, az emberek az időigényesebb műfajokat keresik. Tisztában vagyok vele, hogy minden prózaírótól elvárják a regényt, és ha minden jól megy, a következő kötetem nekem is az lesz. Nem a külső kényszer előtt akarok meghajolni, mindössze úgy érzem, muszáj megmérettetnem magam egy olyan területen, ami egyelőre idegen számomra, legalábbis alkotói szemszögből. Továbbá van még hét-nyolc egészen tűrhető novellaötletem, de nem tudom, ezekre mikor tudok időt szakítani…

Potozky László: Nappá lett lámpafény. Magvető, 2013.

Varga Melinda