Stalker, 1984 után újra, cenzúrázatlanul

Arkagyij és Borisz Sztrugackij Piknik az árokparton című regénye a saját műfajában, a sci-fik között klasszikusnak számít, a legtöbben Tarkovszkij nagyszerű filmje, a Stalker révén ismerik. A Metropolis Media 1984 után idén újra megjelentette a kötetet, mely jó alkalmat szolgáltat arra, hogy beszéljünk a rendkívüli műről.

A történet a földönkívüliek látogatása utáni világot mutatja be. Az idegenek különös területeket alakítottak ki a Földön, melyek magukhoz vonzották a természeténél fogva kíváncsi embert.

A látogatás két napon keresztül tartott, és a Föld hat különböző pontjára terjedt ki. Az idegenek nem tettek kísérletet arra, hogy kapcsolatba lépjenek az emberekkel. Amilyen váratlanul jöttek, úgy is távoztak, nem hagytak hátra mást, csak a Zónákat. Ezeken a területeken megváltoztak a fizika szabályai, és rengeteg idegen tárgy hevert bennük ott felejtve. Az „ufópiknik” után az emberek reszketve visszamerészkedtek a Zónákba, és természetesen vizsgálni kezdték az ismeretlen eszközöket, melyek esetenként veszélyesnek bizonyultak.

A Zónákba szigorúan tilos engedély nélkül belépni, de a nagy nyereség reményében időről-időre megpróbálkoznak vele az éj leple alatt életüket kockára tevő „felfedezők”, akiket a köznyelv stalkernek nevez. Arkagyij és Borisz Sztrugackij regénye egy stalker történetét mondja el, amelyen keresztül nem csak a Zónákat, hanem az idegenek látogatása után megváltozott hétköznapi életet is megismerhetjük. Hogyan hat az egyénre és a közösségre egy ilyen léptékű kollektív trauma? Ez az alapkérdése a könyvnek.

A Piknik az árokparton azonban nem megszokott sci-fi: nem látunk űrhajókat, nincsenek idegen lények, nem kapunk részletes leírásokat a Zóna tárgyainak működési elvéről, a regényvilág tudósai egyébként sem képesek rájönni az egyes eszközök funkciójára. A fantasztikus elemek csupán a lehetőségét teremtik meg annak, hogy a szerzők elmondjanak valami fontosat a szereplőkről és – rajtuk keresztül – általában az emberről. A valóságtól való eltávolodás a szovjet cenzúra miatt is elkerülhetetlen volt – még így is igen viszontagságos volt a regény útja a megjelenésig, ahogyan arról a szerzők olvasmányos és érdekfeszítő utószava részletesen beszámol.

A csaknem száznyolcvan oldalas regény négy fejezetre oszlik, mind a négy néhány nap eseményeit beszéli el, egy-egy fejezet között azonban évek telnek el. A rendkívül gyorsan pörgő, lebilincselő cselekményhez takarékos prózanyelv társul, így az olvasót már az első néhány oldalon lehengerli a teremtett világ, a sajátos nyelv és a feszült események hármasa. A szereplők eleven humora, taszító vagy éppen vonzó jellemük, életszerű árnyaltságuk pedig gondoskodik arról, hogy a figyelem ne lankadjon a felütés után. Ilyen gyors sci-fit nem írtak másikat a hetvenes években. Minden szereplőt és alapvetően a teljes regényt áthatja a kétségbeejtő tehetetlenség, a szorongás, az ismeretlentől való félelem, melyet a Zóna puszta léte kelt az emberben. A regény atmoszférája leginkább ezeken a negatív érzéseken nyugszik, a feszített tempó pedig csak erősíti ezt a tónust.

A stalker figuráját hamar megkedveljük. Alapvetően jóindulatú, aki próbálja megtanulni a kegyetlenséget és a romlottságot, hiszen munkájában könnyebben boldogulna ezekkel a képességekkel. Társai és ellenfelei szintén gondosan ábrázolt karakterek. Bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Piknik az árokparton klasszikussá váljon.

A cselekmény főszereplője könnyen lehetne akcióhős vagy szuperkatona, aki valamilyen homályos kötelességtudatból vagy fanatizmusból cselekedne. A stalker ezzel szemben azért megy a Zónába, mert biztosítania kell önmaga és szerettei életét: megélhetési gondok gyötrik, családját pedig betegség kínozza. Egyre kétségbeesettebben szabadulna a Zónától, de mintha ez a különös, idegen, könyörtelen vidék – mely szinte személyiséggel bíró szereplővé démonizálódik a regény olvasása során – nem eresztené őt szabadon.

A regény megejtő zárlatában az átvert, kijátszott, haraggal és keserűséggel teli stalker megtalálja a Zóna legértékesebb tárgyát, a kívánsággépet, és a tervezett bosszú helyett végül valami egészen mást áhít. Innen olvasva válik érthetővé a regény mottója, miszerint: „A rosszból kell létrehoznod a jót, mert ezen kívül más nem áll rendelkezésedre.”

Mindemellett a regény megmarad hamisítatlan orosz sci-finek: sok vodka, nagyvonalú hozzáállás az erőszakhoz, egészséges adag szkepszis mindennel szemben, ami fennáll. Szép példa ez utóbbira az értelem fogalmának körüljárása a regény egyik emlékezetes, humoros, ugyanakkor nyugtalanító jelenetében.

Az eredeti, cenzúrázatlan szöveg most először jelent meg magyarul, kiegészítve a szerzők utószavával, illetve az irodalmi forgatókönyvvel, melyet Tarkovszkij filmjéhez írtak. Érdemes először elolvasni a regényt, majd megnézni a filmet, végül elolvasni az irodalmi forgatókönyvet is, mely számos változtatáson ment át, mire mozgókép lett belőle. Már emiatt megéri belevágni az olvasásba. Mégis, a Stalker ennél sokkal többet ad: kiadástörténete a fennálló hatalommal szemben ellenálló művészek szimbóluma lett, a szöveg pedig az egyik legfelkavaróbb – egyszerre reményt keltő és kétségbeejtő – science fiction, amit a hetvenes évek óta írtak.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Piknik az árokparton. Metropolis Media, 2013.

Szabó István Zoltán