Érosz nem sejt semmit
Varga Melinda versei
vörös
vörös rúzs
kellene a szájra
Érosz nem sejt
semmit az illatok
selyméről
félelem nyara
üres konzervdobozban
színes tollú rabnyár
úszik a nagy folyón
a mozdulatok egyre
nehezebbek lesznek
a szivárványra idén
tán nincs is esély
az ég öle folyton
haragos
tudjuk jól
színes tinták
csak a versben vannak
szerelem
makacs metafora
a képlékeny pillanatra
kócos hajfonat
csipás ébredéskor
fütyülő kávégőz
hársillatok sziesztája
hazug képzelgés
porcelán képsor
a megírhatatlan
félelem-vers
versről és múzsáról
a múzsa nem ölelhet mindig
különben mikor
hímezné ki a hiány
a szürkeséget verssel
s mit sejtene a jövő század
az ölelésről
ha nem halna meg verslázban
naponta a költő
a múzsák rendszerint kegyetlenek
mert rendeltetésüktől
fogva a szent őrületbe kell hajtaniuk a költőt
csak te lelked hasonló az angyalokéhoz
a vers a levegő kék itatósa
szemed színén lebegő
szabadság
a múzsacsók időtlen
mint a tied, kedves
a lélek karmikus muzsikája
nélküled a vers
fáradt bőrű szépség
fakó szemű másnaposság
érintetlen illat
bágyadt, poros nyárelő
kockabetűk
Szemeznék a fénnyel újra.
Elhinném, csak mondanod kell,
a szépség nem múlandó,
a vágy, ha az idő farzsebére varrjuk,
nem kopik ki.
Szürke monológ a hajnal,
rásimul a csönd az ablakokra,
szememben álmos fény az öröm,
a szív lármás karneválja elhagyott allé,
kutyák ugatnak benne,
kisöpri a lázat a szél.
Ködszemű gnóm a reggel,
a pirkadat lehelete szürke,
ólomszárnyú a testben az ébredés.
Csókodban nyújtózna ki az álom,
pazar látomássá nőne a való.
Huzatos nélküled a város…
Sose volt ily csípős a lég.
A pillanatok arca nyúlánk.
Csoszognak a hétköznapok.
Lusta mondatokra harangoznak delet,
az érintéshez túl kevés ma a kockabetű.
Kiszínezném tavasszal
a nedves talpú utcát,
illatoddal a párás létezést.
