Hudy Árpád: Kari
A jó ég tudja, miért nem szeretnek a kisfiúk borbélyhoz menni. Én legalábbis utáltam. Nemcsak a hajvágástól viszolyogtam, talán még jobban idegenkedtem a nagy hangú, ollóikat magabiztosan csattogtató fodrászmesterektől, akik a sarkon, a szövetkezeti műhelyben aprították az elburjánzott sörényeket. Ennél mégiscsak jobb volt, ha apám magával vitt Girausek bácsiékhoz, ahová ő járt nyiratkozni.
Rövid séta után elérkeztünk az aradi belváros egyik csöndes utcájába. A járdáról, két lépcsőn és rácsos boltajtón léptünk be a jókora, homályos terembe. Ablaka – emlékezetem szerint – nem volt, úgyhogy mindig égett benne a villany. Ez az egy helyiség lakás és borbélyműhely is volt egyszersmind. Négyen éltek itt: az öreg Girausek bácsi és az állandóan ágyban fekvő Girausek néni, valamint fiuk, Kari, és felesége, aki – így él bennem – folyton szomorúan vasalt. Eleinte az öreg nyírt meg, később már csak a fia. Kari bácsi órákig elszöszmötölt bozontomon, közben pedig végtelenül szelíd, meleg hangján hol apámmal társalgott, hol engem kérdezgetett.
Apám és Kari gyerekkori jóbarátok voltak, ifjúkorukban is sokat voltak együtt. Az alacsony, fekete hajú, kissé görnyedt és fülében mindig vattát hordó férfi időnként szóba került nálunk a családi beszélgetésekben, a múltat visszapergető történetekben. Vasárnapi húsleves-kanalazások, Maros-parti séták során rajzolódott ki előttem Kari bácsi különös élete.
Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor apám egyszer elmondta, hogy Girausek bácsi és Girausek néni – Kari bácsi mindig utánozhatatlan gyöngédséggel papának és mamának nevezte őket – nem édes szülei barátjának. Csak ők nevelik egészen kis korától. A szlovák vagy cseh nevű, német öntudatú borbély és szerb felesége („vad bunyevác vagyok” – mondogatta nevetve), akik egyébként ugyanúgy beszéltek magyarul, mint mi, mindenáron gyereket szerettek volna. Mivel sajátjuk nem született, úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak egyet. Nemrég ért véget az első világháború, lelencben nem volt hiány.
Girausek bácsi és felesége egy szép napon elmentek az aradi árvaházba. Ott már vártak rájuk, előkészítették, szépen felöltöztették a legmutatósabb, legéletrevalóbb apróságokat. De a házaspár a többi gyermeket is látni akarta. Amint szemlélődtek, egy másfél-kétéves forma fiúcska hirtelen átölelte az asszony szoknyáját, és görcsösen belekapaszkodott. A nevelők bosszankodtak, próbálták elválasztani. „Hagyják csak” – intette le őket Girausek néni –, ő már kiválasztott bennünket.” Megsimogatta a kicsi fejét, és férjére nézett. A férfi bólintott. Próbálták lebeszélni őket, hogy a fiúcska gyönge és ügyefogyott, sokkal nagyobb örömük telne valamelyik gömbölyű, eleven csöppségben, de hiába. Girausekék hazavitték a kis Károlyt. Kari otthonra lelt.
Nem is akármilyenre. A jól menő saját borbélyműhelyből a királyi Romániát ismételten megrázó gazdasági válságok ellenére szépen megélt a család. Példás gondoskodás övezte a visszahúzódó, halk szavú, értelmes kisfiút. A tanulás sem ment rosszul, noha a magyar gyerekeknek román iskolába kellett járniuk. Mikor aztán felcseperedett Kari, apja műhelyében kezdett segédkezni. Alaposan dolgozott, bár igen lassan, ám sosem kapott ezért rossz szót. A harmincas éveket írta a történelem, a rádióból tengeren túli ritmusok hódították az ifjúságot. Aradon is divat volt a tánciskola, ahová – mesélte nevetve apám – egy-egy szegényebb fiú mezítláb járt. Kari elegáns öltönyben, ragyogó ingben és kifogástalan nyakkendővel jelent meg, a lányok mégis kinevették, csak ímmel-ámmal táncoltak vele. „Mulya” – legyintettek megvetően a szemüveges, gátlásos fiúra. Még barátai is sokat élcelődtek a rovására, de ő csak bocsánatkérően mosolygott.
Az újabb háború küszöbén a szép számú aradi németségben is fellobbant a nemzeti öntudat, megalakították szervezeteiket. Kari, aki otthon németül is beszélt, lelkesen belépett az ifjúsági szövetségbe. Muzsikálni járt a német fiatalok zenekarába, a rádión buzgón hallgatta a háborús híreket. Maga sohasem vett puskát a kezébe, a román sorozóbizottság alkalmatlannak találta. Amikor aztán a háború véget ért, a bánsági svábok is arra ébredtek, hogy ők egy kollektíve bűnös népcsoport tagjai. Romániában ezt nem mondták így ki, de eszerint kezelték őket. A „felszabadító” fedőnevű szovjet megszállók a pálfordulása ellenére legyőzöttként kezelt Romániából mindenekelőtt a német és a magyar lakosságot hurcolták el.
A német ifjúsági szervezet tagjaként Kari sorsa is megpecsételődött. Egy nap érte jöttek, és felkerült a keletre indított transzportok egyikére. Girausekék elveszítették egyetlen gyermeküket. Fájdalmuk mérhetetlen volt. A férfi nem találta a helyét, az asszony sírt és imádkozott. Aztán nagy elhatározásra jutottak. Fogadalmat tettek, hogy egész vagyonkájukat feláldozzák, csak segítse haza az Isten az ő Karijukat. De addig sem ültek tétlenül. Eladták a házukat, és a pénzből naponta hatalmas élelmiszerkosarat pakoltak össze. Ezzel jártak ki a lebombázott állomásra, ahol egymást érték a vonatok átutazó hadifoglyokkal, hazatérő katonákkal, mindenféle nemzet lerongyolódott, kikoplalt fiaival. Közöttük osztották szét kis házukat, remélve, hogy a messzi idegenben is akad majd, aki egy darab kenyeret nyújt éhező fiuknak.
És egy napon – évek telhettek el – alig mertek hinni a szemüknek: Kari hazatért. Életerős férfiak és nők milliói maradtak ott örökre, de ő, a gyönge, gyámoltalan fiatalember túlélte az újkori rabszolgaság eurázsiai poklát. Be is állt újra, amint lábra kapott kissé, az apai műhelybe. Igaz, most már mindketten csak alkalmazottak lehettek saját, nemrég államosított üzletükben, saját ollóikkal és beretváikkal. De mit számított az eladott ház, az elvett műhely – hiszen újra együtt lehettek!
A napok visszazökkentek a megszokott kerékvágásba. Egy ízben azonban, Kari épp a műhelyben dolgozott, feltűnően elegáns hölgy kopogtatott be a kis lakásba. „A fiamért jöttem – közölte az idegen nő. – Karit én adtam árvaházba, mert akkor nagyon szegény és elkeseredett voltam. Aztán kivándoroltam Amerikába, meggazdagodtam, gyáram van. Nagyon megbántam, amit tettem, szeretném jóvátenni. Azért jöttem, hogy magammal vigyem, nálam mindene meglesz, amit csak kíván.” Girausek bácsi és felesége alig tudtak megszólalni. „Nekünk ebbe nem lehet beleszólásunk – mondták végül nagy nehezen. – Beszéljen vele, neki kell döntenie.” És behívták Karit. Jókedvűen, mit sem gyanítva jött. „Mi baj, mama?” – kérdezte, futó pillantást vetve a szokatlan látogatóra. „Én vagyok itt, az édesanyád!” – tárta ölelésre a karját a hölgy. Kari hidegen végigmérte, majd Girausek nénihez lépett, átölelte, és halkan ezt mondta: „Itt az én édesanyám. Ők az én szüleim”.
Kamaszfejjel még inkább rühelltem borbélyhoz járni, a hosszú hajért, Beatles-frizuráért rajongtunk, de Romániában a párt és az állam rendőrileg gondoskodott e burzsoá kinövések eltávolításáról. Az iskolaigazgató meg tanáraink gyakran küldtek el óráról is nyiratkozni. Már nem Girausek bácsiékhoz jártam, de Kari bácsit láttam néhanap az utcán. Szülei meghaltak rég, és a mindig szomorú Manci nénit is elvitte mellőle a betegség, amelyet magával hozott az orosz kényszermunkatáborból, ahol fiatalon megismerkedtek és örök hűséget fogadtak egymásnak. Más hozzátartozója nem volt a megöregedett gyermeknek. Kari magányosan tengette napjait a homályos lakásban, mely borbélyműhely is volt egykor.
Árvának született, árván is halt meg. Nem hiszem, hogy rajtam kívül emlékszik rá valaki. Különös, de ez a gondolat egyszerre elszomorít és vigasztal.
Thomas Benjamin Kennington festményének részlete/http://19thcenturybritpaint.blogspot.ro
