Sugdosó angyalaival együtt

Jónás Tamás több mint kétszáz oldalas új könyve első pillantásra gyűjteményes kötetnek tűnik, majd kiderül, a Lassuló zuhanás öt év csönd után az életmű folytatását jelenti olyan pazar bőséggel, amelybe akár két-három kiadvány anyaga is beleférne. A vaskosnak mondható terjedelem, a ciklusok nélküli, látszólag véletlenül egymás mellé került költemények a rendezőelv tudatos hiányát is jelenthetnék, azonban éppen a költő világosít fel minket egy közelmúltban megjelent interjúban (Könyvhét Folyóirat), hogy létezik egyfajta szándékolt, hatáskeltő elemeket is felvonultató terv, amely a kötet struktúráját meghatározza. Azt is megtudhatjuk, hogy a könyv csak körülbelül fele az elmúlt esztendők termésének, már kész a másik, titokzatos rész is. Jónás Tamás mostanában termékeny korszakát éli, talán a pálya zenitjén csatangol, teremt és begyűjt, költészetet lélegzik, létezteti a világot – nyugodtan mondhatjuk – minden verskedvelő ember örömére:

„Csodát izzadtam, bárányok harangját
csengettem, folyattam égről azúrt.
S te leszúrtad a csendes trubadúrt,
mint ifjú Szent György szúrja le a sárkányt.
A jelen idő az egyetlen kincsem.
Még ott vagyok, s már nem vagyok a nincsben.”

(Keresztények alkonya)

Egy valóban hatalmas és fontos műből, a kötetzáró szonettkoszorúból idéztünk, ahol Jónás tehetsége a maga teljességében mutatkozik meg. A negyvenes éveibe lépett költő immár „sorsának királya”, rajongó alattvalókkal, és – szükségszerűen talán – gáncsoskodókkal is körülvéve, egy igencsak mini, talán nem is valóságos univerzumban, a kortárs magyar irodalomban. Aki költőkirály is és „egy rock-sztár érzelmességével, lendületével éli az életet”, az már megjárta a poklokat, egeket, tegeződhet a fákkal és az istenekkel. Az olvasóval azonban nem – bár szinte a kegyeit keresi.

A költő legőszintébb és legeltávolítóbb gesztusaiban is a végletekig jut el, megszólalásainak mintázatát mindig valami veleszületett szertelenség szövi át, ami izgalmasan zaklatottá  teszi a megszólalásokat.

„Szolgává tesz, királynak felken. 

Parancs, parancsnok: egy az egyben.

Csaltam felnőttel, csalódtam gyerekben.

Születtem 73 ózdi márciusán.

Anyám helyett nővérem volt anyám.

Fordítva. Vagy mégse. Vagy talán.”

(Együgyű, alanyi vers)

A Lassuló zuhanás darabjai között és olykor egyetlen versen belül is határozott minőségi különbségeket vehetünk észre. Akár irodalomtörténeti jelentőségű alkotásoknak is nevezhetünk néhány olyan költeményt, melyek a fent említett kortárs univerzum kihagyhatatlan részei lehetnek. Alattuk helyezkednek el a – mondhatni – hátsó fiókból, kabátzsebekből előkerült versek és verssorok, kissé elnagyolt rutindarabok. Ezek mutatják, hogy a költő negyedgőzzel is képes elfogadható ciklusok létrehozására, sőt, hangulatos, jól rímelő, ügyesen csomagolt ujjgyakorlataiban sincs semmi kivetnivaló. Ám ha olykor összekeverednek a fogalmi-képi szálak, szinteket zuhan a vers, és ez megzavarhatja az olvasást. Ilyen érzésünk támadhat például a Végső szerelmi vallomás soraiban: „Mióta készülök hogy elmondjam neked / szerelmem rejtett bozonrendszerét…”

A már idézett Keresztények alkonyában vagy a Kék szél huszonnégy verset tartalmazó ciklusában, valamint néhány további darabban viszont egyedülállóan tisztává párolt verseket, sorokat fedezhetünk fel:

„Elfelejtem arcát, sorsát, nevét, álmom se adja ki.

Világok pusztulásán néma tanú: készülök rejteni őt.

Vihart teremtek, hadd tévedjenek el

 bennem az őt keresők”

(Jegyzik az álmokat)

„A vér: siker. A végtelenen éget
fehéren izzó almafákat át,
a bűneidből kicsomagol téged…”

(Kék szél – Az apa első dala)

„Mélyen vagyok, mint a bolygók odafönt”…

„Kényes sirály sikolt, nem segít a jó.

Megőriz, meggyilkol a gravitáció.”

(A teknős éneke)

Az eddigi életmű súlya és helye a mai magyar irodalomban kiméretett, már kanonizált szerzőről van szó, akinek megszólalásait publicitás övezi. Költői, emberi személyisége nemes illúziókeltésekre is képes, egyike azon kevés szerzőnek, aki miatt néhány megmaradt olvasó elhiszi, hogy van értelme a költészetnek. Hírneves udvari poéta lehetett volna pár évszázaddal ezelőtt, kapcsos könyvek őrizték volna meg összeseit, filológusok az ujjgyakorlatokat, és legalább bizonyos lehetne benne az utókor, hogy melyik jónási műfajnak hol a helye.

A Lassuló zuhanás zavarbaejtő jellegzetességei közé tartozik, hogy egy „túlságosan profi” költő ömleszt ránk kétszáztíz oldal lírát, és első olvasásra nehezen vesszük észre a sokatmondás mögött a remekműveket. Néha nem derül ki, mikor beszél igazán komolyan, vagy mikor ír csak a közönségének. Néha kilóg a tükörből az arc. Pedig a költői elemek helyes desztillációja alapvető fontosságú ennek a versvilágnak megértéséhez. Nem a befogadáshoz, az ugyanis viszonylag egyszerű, hiszen esztétikus a tálalás, nagyszerűen kidolgozott a formakultúra, a költő minden szívet megmozgat, mer ósdi, alanyi, múlt századi lenni, miközben provokációs elemektől az istenkeresésig tudatosan alkalmazza hatáskeltő manővereit. Verseit méltányolják alternatív klubok közönségei, kritikusok és irodalomkedvelő nagymamák. Jónás páratlanul hányatott sorsa, életsebei, kibeszélt-kiírt vagy kiíratlan komplexusai, önimádattal vegyes elemző figyelme, csapongásai, díjai – kulturális közügyek.

A Lassuló zuhanás nem mehet a feledésbe, mert Jónás Tamás és sugdosó angyalai együtt írták, és nyilvánvalóan az utóbbi esztendők egyik legjobb verseskönyve. Jelentőségét tekintve ott van Hegyi Botos Attila rögnyi Ég vagy például Szegedi Szabó Béla Azúrpajzsa mellett. Őket azonban nagyjából senki sem ismeri, nem készülnek velük riportok, a „szélesebb olvasóközönség” valószínűleg nem is fog tudni róluk soha. Ez azonban csak kitérő. Jónás Tamás természetesen megérdemel minden figyelmet és malasztot, mert – ahogy a régiek mondták – ihletett ember, olyan, aki (Csontváryval szólva): „soron van”.

„Még ott vagyok, s már nem vagyok a nincsben,
a szádon, épp most mondod ki nevem.
Emberen túli ez a szerelem.
Már nem maradt kívüled miben hinnem.
Hitetlen hirdetlek tehát tovább.
Nem ígérek helyetted én csodát.
Bár rügyeit az emberekben látom.
Haragvó csönd maradok lila szádon.”

(Keresztények alkonya)

Jónás Tamás: Lassuló zuhanás. Magvető, 2013.

Boldogh Dezső