Ugrás a tartalomra

 

Gömöri György: Slawomir Mrožek halálára

Volt olyan idő, amikor Lengyelországban szinte mindent meg lehetett írni, Magyarországon viszont szinte semmit. Igen, az ötvenes évek végére gondolok, pontosabban az 1957–62 közötti időszakra, amikor az 1956 októberében létrejött Gomulka-rendszer csak fokozatosan vette vissza a korábban megígért engedményeket és a részben megvalósított reformokat, Magyarországon viszont a Kádár-rezsim meg éppenhogy abbahagyta az akasztgatást. Ennek a szabadabb lengyel hőskorszaknak egyik legkiválóbb írója volt Slawomir Mrožek, aki a lengyelországi olvadás során tűnt fel rövid, de remek szatíráival.

Amikor ezek az írások egybegyűjtve megjelentek az Elefánt  (Slon, 1957) című kötetben, Mrožek nevét az újságokból már sokan ismerték. Stílusát hamarosan az „abszurd” kategóriába sorolta a kritika. Pedig nem csinált mást, csak (a cseh Havelhez hasonlóan) egy-egy ötletet kibontva megírta a sztálinista egypártrendszer abszurditásait. De a nyugati, Ionesco és Beckett által képviselt abszurdhoz képest Mrožek valahol realistának tűnt: leginkább a hatalom és az egyén viszonya érdekelte, illetve a túlélés módozatai a hatalom szorításában. Az „Elefánt” címadó írása egy vidéki állatkertről szól, ahol az anyagi gondokkal küszködő igazgató beszerez egy felfújható gumielefántot, de a súlyosnak hitt elefánt egy adott pillanatban elszáll. Első darabja, a Rendőrség pedig egy olyan képzeletbeli államba kalauzol, ahol megszűnt az ellenzék, az utolsó politikai fogoly kihalófélben, tehát egy rendőrnek kell vállalkoznia arra, hogy a titkosrendőrség fennmaradása érdekében (nem várt sikerrel) eljátssza a forradalmár szerepét.

Ezt a színdarabot néhány remek egyfelvonásos követte, ezek közül a Striptease című kétszemélyest le is fordítottam az emigráns Irodalmi Újságnak. De a Nyílt tengeren című, választékos kannibálburleszk is hátborzongatóan mulattató, Karinthy Frigyesre emlékeztető gegekkel és fordulatokkal. Magyarországon 1962 után Kerényi Grácia fordított Mrožeket, ezek közül néhányat bemutattak vidéki színházakban, de talán csak az 1965-ös Tangónak volt különösebb sikere. Ebben Mrožek társadalomkritikája már nemcsak a hatalom taktikájáról, illetve az egyén dilemmáiról szól, hanem arról is, hogy az egymást követő nemzedékek hogyan ábrándulnak ki korábbi ideáljaikból és a „tömegek lázadása”, valamint a formák fokozatos leépülése milyen paradox helyzeteket hoz létre egyetlen családon belül.

A Tangó idején Mrožek már Nyugaton élt. 1963-ban „dobbantott”, bár darabjait még egy ideig (úgy emlékszem, a csehszlovákiai beavatkozásig, ami ellen nyilvánosan tiltakozott) még játszották egyre demokrácia-deficitesebb hazájában. Pár évig Olaszországban élt, majd francia földre költözött, közben Mexikóban megnősült. A Tangót Angliában is bemutatták, az akkor még kevéssé ismert Trevor Nunn is játszott a darabban, majd kiadták zsebkönyvben és a magyar származású kritikus, Martin Esslin a legjobb új drámaírók között méltatta Mrožeket.  Bár utána még számos darabot írt, azok közül csak az Emigránsok és talán a Vatzlav örvendett nemzetközi sikernek.

A rendszerváltás után Mrožek visszaköltözött Lengyelországba, ahol 2002-ben agyvérzés érte, és három évig tartott, míg lassan visszanyerte írás- és beszédképességét. Ekkor Nizzába költözött, mondván: ”ott jobb a klíma, mint Lengyelországban”. Utolsó éveiben már keveset írt, és bár régebbi műveit gyakran kiadták, kicsit a „lengyel abszurd dráma” úttörő írójaként maradt fenn neve a köztudatban. Mindig is magánember volt, de magányos is – az elmúlt évtized lengyelországi pártpolitikai harcai nem érdekelték. Drámái mellett, azt hiszem, még sokan fogják olvasni az Elefánt szatíráit, és fognak ráismerni a huszonegyedik század egyes, az abszurdhoz közelítő politikai rendszereire.


Fotó forrása: bazonline.ch

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.