Ugrás a tartalomra

 

Deák Csillag: Testbeszéd – Kölüs Lajos: Amikor megláttam arcodat…

Deák Csillag

Testbeszéd

 

Nógrádiné Kiss Magdolna Harmadnap így szólt... című kiállítását tekintettem meg a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény kiállítótermében. Látva a festményeket, Pilinszky János versére gondoltam: Harmadnapon: És fölzúgnak a hamuszín egek, / hajnalfele a ravensbrücki fák. / És megérzik a fényt a gyökerek / És szél támad. És fölzeng a világ. // Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszünhetett dobogni szíve – / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die. Felkutatni, bejárni, felismerni a lét és nemlét határait, kapcsolatuk szerves voltát, szenvedés nélkül nem megy. Ahogy a Biblia fogalmaz a bűnbeesés történetében: „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél” (Ter 3,19).

A művész így fogalmazza meg ars poeticáját: „Az én figuráim legtöbbje nem nélküli, arc nélküli lények, melyek szándékaim szerint az időtlenség jegyeit hordozzák.” Az arc és arcok hiányának jelentősége van. Tudatos művészi törekvés eredménye, a kommunikáció olyan formája, amely nélkülözi a nyelvi kifejezést. „… minden kulturális alkotásnak az emberi test az alapja, és hogy a test cselekvések útján teremt kultúrát.” (Fischer-Lichte Erika: Az átváltozás mint esztétikai kategória) A test folytonosan beíródik a térbe és ott nyomokat hagy, a test felnyitható, bizonyos részei kicserélhetők, a test paraméterei változnak. A látszat ellenére a test lezáratlan és lehatárolhatatlan. (P. Müller Péter: Test és Teatralitás)

A kiállított képek fontos eszköze a testbeszéd/gesztusnyelv, arcjáték (mimika, szem, tekintet) nélkül: gesztusok (kéz-, váll-, fejmozdulat) – testtartás, testhelyzet (az ülés, állás módja) –, testtávolság (térköz), testmozgás. Színritmusba komponált, konstruktív-szürreális figurái érzelemgazdag figurák, még akkor is, ha absztrakció termékei, és fekete-fehérben hatásuk a legerősebb.

Nógrádiné Kiss Magdolna figurái befelé tartanak, a közösségi mozzanat a döntő. Arcot kapnak, láthatatlan arcot. A művek térlogikája a befelé mozgás, az eltakarás, a felkarolás, a befogadás, némely esetben az ellenszegülés, a feltartás, de mindvégig érezhető a másik fél megértése. A képek egyszerű, tiszta ritmikája, a motívumkapcsolatok sokszínűsége a mondanivaló feszültségét érzékelteti. Az ikonszerű alakok egyszerre tömbszerűek és egyének is, megkülönböztethető tartással, egymáshoz való viszonnyal (térrel és idővel) rendelkeznek. A szakrális mozzanatra utalnak a lehajtott fejek, mintha szégyen kötné le figyelmüket, vagy a testetlen szorongás és félelem valamitől. A tudott és nem tudott világ feszül egymásnak, ahogy a figurák egymáshoz hajolnak, egymást védik és takarják. Vajda Lajosról írták: Azzal, hogy saját vonásait az ikonok fennkölt mozdulatú sziluettjével egyesíti, egy mindenfajta barbárság ellen tiltakozó tiszta szellemű humanitás jelképét teremti meg. (Mándy Stefánia: Vajda Lajos 1908–1941).

Keresem a kapcsolódást az elődökhöz. Vajda Júlia önarcképei között külön csoportot alkotnak azok, amelyeken személyes jelenlétét szinte kivonva, arc nélkül ábrázolja magát. Korniss Dezső: Tücsöklakodalom (1948) című képén csak messzi, karikatúrás látvány a fej és az arc. Kandó Gyula: Ferde horizont és alakzatok (1959) című művében eltűnik az emberi alak, sziluettként marad jelen. Nemes Nagy Ágnes szavait idézhetem: „El akarok szakadni mindentől, ami földi, el akarok szakadni a bánattól, a szeretettől és az örömtől, ezért ne hozzál többet virágot." Nógrádiné Kiss Magdolna nem fél az önismétlés, önhígítás és beidegzettség veszélyétől, képes a változásra, miközben a belső önazonosságát végig megőrzi, nem szakad el sem az égi, sem a földi világtól. Sőt hagyományt követ, idéz és őriz (Barcsay, Szőnyi).

Nógrádiné Kiss Magdolna nemcsak önmagától távolodik el, hanem képeinek mindenkori nézőjétől is. Egóját teszi zárójelbe. A „magán-én” helyébe – Moholy-Nagy kifejezését idézve – a „felfokozott valóság” kerül. (Gábor György: Ég és föld között). A tárlat képein a közösségi lét áll a felfokozott valóság középpontjában. Babits még azt írja: „Én maradok: magam számára börtön,/ mert én vagyok az alany és a tárgy, / jaj én vagyok az ómega s az alfa.” (A lírikus epilógja), de Nógrádiné Kiss Magdolna fölismerése más. Nem bír képének hőse lenni, nem ő a kezdet és a vég. Nincs tekintet, amely a képről a nézőre szegeződne. A néző tekintete az, amelyik a változó képekre szegeződik, a pillantás irányát szabadon megválasztva. A látogató mozdulatlan, dermedt, forduló, elforduló, összehajló emberi alakokat fedez fel, keresi lábnyomukat. A kis lépést, amely olykor hatalmas ugrásnak hat.

 

 

 

Kölüs Lajos

Amikor megláttam arcodat

 

Nógrádiné Kiss Magdolna képeinek sajátossága, hogy bennük az eltűnés, az elanyagtalanítás, a transzparentálódás, az áttűnés, a szimuláció kap nagy szerepet. Azonos jelhordozó közeget látunk, a lépték alig különböző. Ebben a közegben a viselkedés formái változnak ugyan, mégis úgy érzem, a karakteres figurák mozgása, állása, tartása közös vonásokat hordoz és takar. A képek formai sokoldalúsága, a figurák bálványszerűsége, színgazdagsága és színszegénysége egyaránt a befogadást segíti, felkeltve a befogadóban a kíváncsiság érzését, mi az, ami számára fontos lehet, és ezáltal az ábrázolt világban felfedezheti önnön világát és képmását.

A művész a figurák ábrázolásában erőteljesen hangsúlyozza a szerkezeti összetevőket, a szabad és kitöltött tereket és a síkokat. A harmónia, a tökéletesség és szépség háttérbe kerül, illetve másképp jelenik, mint ahogy várnánk és szeretnénk. Az ismétlődő és egybevágó elemek ritmusa el-eltávolít a képektől, zsongít, olykor közönyössé tesz, ez már volt, ezt már láttam. Ez csak a látszat. A struktúraépítés változatossága, belső feszültsége és szabadsága az, ami fenntartja a szemlélő kíváncsiságát. Ez azt jelenti, hogy az elemek egymásba transzformálhatók, egymás között fölcserélhetők. Folytonos a szimmetriasértés, az anyageloszlás nem forgásszimmetrikus. Hol éles csúcsok, hol kerek ívek találkoznak egymással, válnak el egymástól.

Itt valahol, ott valahol / Esett, szép, szomorú fejekkel / Négy-öt magyar összehajol / S kicsordul gúnyos fájdalmukból / Egy ifjú-ősi könny, magyar könny: Miért is? (Ady Endre: Négy-öt magyar összehajol). Ady kérdése ma is aktuális. Miért is? Az embernek mindig is elemi vágya volt, hogy a transzcendenssel a személyes emberi érintkezés hagyományos tapasztalatain belül találkozhasson. Az isteni erők bálványszerű vizualizálása és ezáltal megszólíthatóvá tétele alighanem ezt az igényt elégítette ki. Ugyanakkor a negatív sztereotípiák hangsúlyos sejtetésével Nógrádiné Kiss Magdolna érzékenyen képes felvetni a földi és az égi világ kapcsolatát, összefonódását, egymástól való elszakadását, magát a meghasonlást, hogy földi létünk valósága mégis olyan tapasztalatokon alapul, amelyet nap mint nap átélünk, és amely eltér a vágyott világtól. A képek, a figurák csoportjai a közösség és hagyomány megkerülhetetlenségét hangsúlyozzák. A művész elkerüli a pontatlan, egy csoportra vonatkozó általánosítást, de láttatja a megbélyegzést, a stigmatizálást. A bálványimádás örökös hírként és harcként jelenik meg a képeken, a bele nem nyugvással és a belső, lelki vívódással ábrázolva a figurákat és egymáshoz való viszonyukat.

Az entitás és identitás megőrzéséről is szólnak a képek. Ez a kérdéskör ritkán jelenik meg a médiában józanul és öntörvényűen megfogalmazva. Inkább a torz arcokat, jelenségeket vesszük észre. Áldozatként figyelünk önmagunkra és másokra, akik hozzánk hasonló helyzetben vannak. Az egyéneket eleve mint tulajdonsággal bíró csoportok tagjait érzékeljük, és a róluk hozzáférhető információkhoz képest messzemenő következtetést vonunk le. Heidegger szerint a vizualitás a világra vetülő „tekintet”-ben, a „szem”-ben dialektikusan egymást alakító, egymásba fonódó képi világ és a szubjektum konstrukcióinak összjátéka. Nógrádiné Kiss Magdolna arctalan figurái látnak, bírnak a látás képességével, mert a választott ábrázolási forma, a figurák térbeli elhelyezése, dinamikus viszonyuk „helyettesítik” a szemet, az arcot, mivel a belső, lelki életet hozzák elénk.

A test és a fény elválaszthatatlan ötvöződése egészen az ótestamentumi időktől kezdődik, Mózes vakítóan ragyogó arcának letakarásától a Hóreb hegyének lábánál, a Színeváltozáson keresztül. Jákob így szólítja meg testvérét, Ézsaut: „Mert amikor megláttam arcodat, mintha Isten arcát láttam volna, olyan kegyes voltál hozzám." (Korényi János: Gyökerek) Nógrádi Kiss Magdolna arcát rejtik a képek.

 


Nógrádi Kiss Magdolna: Harmadnap így szólt... című kiállítása

2013. szeptember 6.–október 5.

Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

1092 Budapest, IX. kerület, Ráday utca 18.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.