Deák Csillag: Testbeszéd – Kölüs Lajos: Amikor megláttam arcodat…

Deák Csillag

Testbeszéd

Nógrádiné Kiss Magdolna Harmadnap így szólt... című kiállítását tekintettem meg a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény kiállítótermében. Látva a festményeket, Pilinszky János versére gondoltam: Harmadnapon: És fölzúgnak a hamuszín egek, / hajnalfele a ravensbrücki fák. / És megérzik a fényt a gyökerek / És szél támad. És fölzeng a világ. // Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszünhetett dobogni szíve – / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die. Felkutatni, bejárni, felismerni a lét és nemlét határait, kapcsolatuk szerves voltát, szenvedés nélkül nem megy. Ahogy a Biblia fogalmaz a bűnbeesés történetében: „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél” (Ter 3,19).

A művész így fogalmazza meg ars poeticáját: „Az én figuráim legtöbbje nem nélküli, arc nélküli lények, melyek szándékaim szerint az időtlenség jegyeit hordozzák.” Az arc és arcok hiányának jelentősége van. Tudatos művészi törekvés eredménye, a kommunikáció olyan formája, amely nélkülözi a nyelvi kifejezést. „… minden kulturális alkotásnak az emberi test az alapja, és hogy a test cselekvések útján teremt kultúrát.” (Fischer-Lichte Erika: Az átváltozás mint esztétikai kategória) A test folytonosan beíródik a térbe és ott nyomokat hagy, a test felnyitható, bizonyos részei kicserélhetők, a test paraméterei változnak. A látszat ellenére a test lezáratlan és lehatárolhatatlan. (P. Müller Péter: Test és Teatralitás)

A kiállított képek fontos eszköze a testbeszéd/gesztusnyelv, arcjáték (mimika, szem, tekintet) nélkül: gesztusok (kéz-, váll-, fejmozdulat) – testtartás, testhelyzet (az ülés, állás módja) –, testtávolság (térköz), testmozgás. Színritmusba komponált, konstruktív-szürreális figurái érzelemgazdag figurák, még akkor is, ha absztrakció termékei, és fekete-fehérben hatásuk a legerősebb.

Nógrádiné Kiss Magdolna figurái befelé tartanak, a közösségi mozzanat a döntő. Arcot kapnak, láthatatlan arcot. A művek térlogikája a befelé mozgás, az eltakarás, a felkarolás, a befogadás, némely esetben az ellenszegülés, a feltartás, de mindvégig érezhető a másik fél megértése. A képek egyszerű, tiszta ritmikája, a motívumkapcsolatok sokszínűsége a mondanivaló feszültségét érzékelteti. Az ikonszerű alakok egyszerre tömbszerűek és egyének is, megkülönböztethető tartással, egymáshoz való viszonnyal (térrel és idővel) rendelkeznek. A szakrális mozzanatra utalnak a lehajtott fejek, mintha szégyen kötné le figyelmüket, vagy a testetlen szorongás és félelem valamitől. A tudott és nem tudott világ feszül egymásnak, ahogy a figurák egymáshoz hajolnak, egymást védik és takarják. Vajda Lajosról írták: Azzal, hogy saját vonásait az ikonok fennkölt mozdulatú sziluettjével egyesíti, egy mindenfajta barbárság ellen tiltakozó tiszta szellemű humanitás jelképét teremti meg. (Mándy Stefánia: Vajda Lajos 1908–1941).

Keresem a kapcsolódást az elődökhöz. Vajda Júlia önarcképei között külön csoportot alkotnak azok, amelyeken személyes jelenlétét szinte kivonva, arc nélkül ábrázolja magát. Korniss Dezső: Tücsöklakodalom (1948) című képén csak messzi, karikatúrás látvány a fej és az arc. Kandó Gyula: Ferde horizont és alakzatok (1959) című művében eltűnik az emberi alak, sziluettként marad jelen. Nemes Nagy Ágnes szavait idézhetem: „El akarok szakadni mindentől, ami földi, el akarok szakadni a bánattól, a szeretettől és az örömtől, ezért ne hozzál többet virágot." Nógrádiné Kiss Magdolna nem fél az önismétlés, önhígítás és beidegzettség veszélyétől, képes a változásra, miközben a belső önazonosságát végig megőrzi, nem szakad el sem az égi, sem a földi világtól. Sőt hagyományt követ, idéz és őriz (Barcsay, Szőnyi).

Nógrádiné Kiss Magdolna nemcsak önmagától távolodik el, hanem képeinek mindenkori nézőjétől is. Egóját teszi zárójelbe. A „magán-én” helyébe – Moholy-Nagy kifejezését idézve – a „felfokozott valóság” kerül. (Gábor György: Ég és föld között). A tárlat képein a közösségi lét áll a felfokozott valóság középpontjában. Babits még azt írja: „Én maradok: magam számára börtön,/ mert én vagyok az alany és a tárgy, / jaj én vagyok az ómega s az alfa.” (A lírikus epilógja), de Nógrádiné Kiss Magdolna fölismerése más. Nem bír képének hőse lenni, nem ő a kezdet és a vég. Nincs tekintet, amely a képről a nézőre szegeződne. A néző tekintete az, amelyik a változó képekre szegeződik, a pillantás irányát szabadon megválasztva. A látogató mozdulatlan, dermedt, forduló, elforduló, összehajló emberi alakokat fedez fel, keresi lábnyomukat. A kis lépést, amely olykor hatalmas ugrásnak hat.

Kölüs Lajos

Amikor megláttam arcodat…

Nógrádiné Kiss Magdolna képeinek sajátossága, hogy bennük az eltűnés, az elanyagtalanítás, a transzparentálódás, az áttűnés, a szimuláció kap nagy szerepet. Azonos jelhordozó közeget látunk, a lépték alig különböző. Ebben a közegben a viselkedés formái változnak ugyan, mégis úgy érzem, a karakteres figurák mozgása, állása, tartása közös vonásokat hordoz és takar. A képek formai sokoldalúsága, a figurák bálványszerűsége, színgazdagsága és színszegénysége egyaránt a befogadást segíti, felkeltve a befogadóban a kíváncsiság érzését, mi az, ami számára fontos lehet, és ezáltal az ábrázolt világban felfedezheti önnön világát és képmását.

A művész a figurák ábrázolásában erőteljesen hangsúlyozza a szerkezeti összetevőket, a szabad és kitöltött tereket és a síkokat. A harmónia, a tökéletesség és szépség háttérbe kerül, illetve másképp jelenik, mint ahogy várnánk és szeretnénk. Az ismétlődő és egybevágó elemek ritmusa el-eltávolít a képektől, zsongít, olykor közönyössé tesz, ez már volt, ezt már láttam. Ez csak a látszat. A struktúraépítés változatossága, belső feszültsége és szabadsága az, ami fenntartja a szemlélő kíváncsiságát. Ez azt jelenti, hogy az elemek egymásba transzformálhatók, egymás között fölcserélhetők. Folytonos a szimmetriasértés, az anyageloszlás nem forgásszimmetrikus. Hol éles csúcsok, hol kerek ívek találkoznak egymással, válnak el egymástól.

Itt valahol, ott valahol / Esett, szép, szomorú fejekkel / Négy-öt magyar összehajol / S kicsordul gúnyos fájdalmukból / Egy ifjú-ősi könny, magyar könny: Miért is? (Ady Endre: Négy-öt magyar összehajol). Ady kérdése ma is aktuális. Miért is? Az embernek mindig is elemi vágya volt, hogy a transzcendenssel a személyes emberi érintkezés hagyományos tapasztalatain belül találkozhasson. Az isteni erők bálványszerű vizualizálása és ezáltal megszólíthatóvá tétele alighanem ezt az igényt elégítette ki. Ugyanakkor a negatív sztereotípiák hangsúlyos sejtetésével Nógrádiné Kiss Magdolna érzékenyen képes felvetni a földi és az égi világ kapcsolatát, összefonódását, egymástól való elszakadását, magát a meghasonlást, hogy földi létünk valósága mégis olyan tapasztalatokon alapul, amelyet nap mint nap átélünk, és amely eltér a vágyott világtól. A képek, a figurák csoportjai a közösség és hagyomány megkerülhetetlenségét hangsúlyozzák. A művész elkerüli a pontatlan, egy csoportra vonatkozó általánosítást, de láttatja a megbélyegzést, a stigmatizálást. A bálványimádás örökös hírként és harcként jelenik meg a képeken, a bele nem nyugvással és a belső, lelki vívódással ábrázolva a figurákat és egymáshoz való viszonyukat.

Az entitás és identitás megőrzéséről is szólnak a képek. Ez a kérdéskör ritkán jelenik meg a médiában józanul és öntörvényűen megfogalmazva. Inkább a torz arcokat, jelenségeket vesszük észre. Áldozatként figyelünk önmagunkra és másokra, akik hozzánk hasonló helyzetben vannak. Az egyéneket eleve mint tulajdonsággal bíró csoportok tagjait érzékeljük, és a róluk hozzáférhető információkhoz képest messzemenő következtetést vonunk le. Heidegger szerint a vizualitás a világra vetülő „tekintet”-ben, a „szem”-ben dialektikusan egymást alakító, egymásba fonódó képi világ és a szubjektum konstrukcióinak összjátéka. Nógrádiné Kiss Magdolna arctalan figurái látnak, bírnak a látás képességével, mert a választott ábrázolási forma, a figurák térbeli elhelyezése, dinamikus viszonyuk „helyettesítik” a szemet, az arcot, mivel a belső, lelki életet hozzák elénk.

A test és a fény elválaszthatatlan ötvöződése egészen az ótestamentumi időktől kezdődik, Mózes vakítóan ragyogó arcának letakarásától a Hóreb hegyének lábánál, a Színeváltozáson keresztül. Jákob így szólítja meg testvérét, Ézsaut: „Mert amikor megláttam arcodat, mintha Isten arcát láttam volna, olyan kegyes voltál hozzám." (Korényi János: Gyökerek) Nógrádi Kiss Magdolna arcát rejtik a képek.

Nógrádi Kiss Magdolna: Harmadnap így szólt... című kiállítása

2013. szeptember 6.–október 5.

Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

1092 Budapest, IX. kerület, Ráday utca 18.