Séták a Birodalomban IV.
A társadalom életkori „határtalansága” miatt a britek egyik legsúlyosabb gondja jelenleg az elöregedés. Az átlagosan magas életszínvonal és a rendkívül erős szociális háló (számunkra megint csak elképzelhetetlen juttatásokkal) megnyújtja az életidőt, még ha sok esetben tartalmas életről már nem is beszélhetünk. A szupermarketek körül parkoló kis háromkerekű „mopedek”, és a különféle, mozgást könnyítő eszközök tucatjai jelzik, hány idős ember vesz részt még aktívan a mindennapokban, nagyobb részük viszont már a társadalom „láthatatlan” tagjaként vegetál valamely otthonban. Az idősgondozó központok soha nem látott fellendülésnek indultak az elmúlt tíz évben Angliában, a Magyarországról kivándorlók jelentős hányada is ebben a szektorban helyezkedik el. A „carehome”-ok eközben állandó hiánnyal küzdenek a személyzet terén – a munka embert próbáló, és az angolok nem szívesen jelentkeznek ezekre az állásokra. Az Angliába „kitántorgó” magyarok közül rengetegen kerülnek idősotthonokba, vagy egy-egy idős, önmagát ellátni nem tudó ember mellé az otthonába, ami az összezártságnak embert próbáló drámája. Az intézményekben gyakran a hetente szabadságot kérő vagy beteget jelentő angol munkatársaik helyett is a külföldi munkavállalók dolgoznak.
Az idősotthonok üzemeltetői nem épp a szamaritánus rend tagjai közül kerülnek ki: profitorientált üzletemberek, akik a számukra legoptimálisabb befektetés–haszon arányra törekszenek, nem egyszer az ellátás kárára. Ebből a közelmúltban országos botrányok is kirobbantak, aminek a hatására számos szigorítás lépett életbe ezen a területen. Ez a munkavállalók helyzetén nem sokat könnyített: tizenkét órás műszakok egymás után, ebédidő nélkül, elvileg engedélyezett, de a gyakorlatban megoldhatatlan kétszer húszperces szünettel. (A helyzet abszurditását jól érzékelteti, hogy miközben a legtöbb otthon saját konyhával rendelkezik, a lakókat ellátó-etető ápolóknak tilos az intézmény kosztját fogyasztani. Naponta mázsaszám kerül megmaradt étel a hulladékba, hiszen a bent lakók jó része állapota miatt hozzá sem nyúl a minőségi falatokhoz.)
Ezzel együtt sokaknak, különösen az Unión kívüli országokból érkezőknek egy ilyen munkalehetőség maga a megmenekülés. A Fülöp-szigeteki nők elsöprő többségben dolgoznak ezen a területen. Az általunk megismert Clara tipikus képviselőjük: két gyerekét és férjét hagyta otthon, akik java részt az ő keresetéből tudnak megélni. Nyolc éve működik így a családjuk, Clara évente egyszer látja őket. De csupa optimizmus: abban reménykedik, hamarosan megkapja az angol állampolgárságot, és családját is kiköltözteti. A filippinókhoz képest a magyar és a lengyel munkavállalók helyzete mennyei, nem csak országuk közelsége miatt, de otthonról is nagyobb védettséget élvezhetnek: Magyarországon például a közelmúltban szigorították a külföldi munkát kiközvetítő cégekre vonatkozó törvényt. Ha nem biztosítják klienseiknek a szerződés szerinti tisztességes lakhatási feltételeket, emberkereskedelemnek minősül a tevékenységük.
Hacsak nem „külföld-kompatibilis” szakképzettséggel érkezik valaki – és magas szintű nyelvtudással –, nem kérdés, hogy Angliában turistának lenni messze előnyösebb. Az itthonról kalandnak látszó próbálkozáshoz sok-sok szerencse is kell, hogy gyökeret verhessen itt egy európai. Nota bene: angol barátunk nem egyszer határozottan helyre igazított: Nagy-Britannia nem Európa. Mi azért titokban meghódítottuk, és ha ismerős hatásokra bukkantunk, merészen leeurópáztuk.
