Ugróiskola – Tőzsér Árpád versei
TŐZSÉR ÁRPÁD
UGRÓISKOLA
versek
Icek
Gyermekkorom falujában minden a mélybe,
az alapokig nyúlt: ekevas, erő, erőszak, játék.
Nem lehetett mellébeszélni, a szofisztikától a mező
nem fogant, s ha igen, a paréjt az ég boronája kifésülte.
Ha dolgoztunk, ha vertek bennünket, ha pigéztünk,
ha ugróiskolát rajzoltunk az iskolaudvar porába,
vagy ahogy mi mondtuk: ickeztünk, csupasz talpunk tán
a püthagoraszi számelv négyzeteit érintette.
Ez a falu már nem az a falu, mondom a barátomnak:
a magához ragadott lehetőséget megvonta a tegnapi létezőtől. –
(Idegenvezetőként idegenítem el a tárgyat magamtól,
s az megszégyenülve összehúzódik, szinte vinnyog.)
A feszültség tapintható, az icek nyolc egész négyzetből
állott, a barátom a kilencedikben állva hallja
a tegnapi létezők: a meztelen talpak csattogását.
Kicsik voltunk, de ugrani fél és egész számot is tudtunk.
Aequam memento rebus
(Apokrif strófák egy Horatius-vershez)
Fel-fellobban a vén Delliusban a remény:
Tíz év is adathatik még! – De aztán: Minek?
Minek még lejjebb menni a kemény
héj alá? Túlról sem lágyabbak a kitinek.
Emitt csődtömeg voltam. Amott, túl, ében
éj vár: a semmi, s még az is másként.
Már jegyzik a sötét, imaginárius létben
a képzetes részem, a nem-énként várt ént.
Moriture Delli…Kapkod a kihunyó elme…
Nem a fűvön – a fűben bomlik már éltem. –
Cserébe: más kocka csörög bevetve
az urnába, s én, kinn, különbözhetek, vétlen.
