Berka Attila – Anómia (2)

 

 

 

Mialatt ébredeztem, úgy tűnt, legalább tíz perce azt álmodom, hogy harmadnapja nem alszom és kezdek egészen szétesni. Ezért amikor kinyitottam a szemem és felültem, egy-két századmásodpercig kimondottan jól éreztem magam.

            Aztán, persze, rájöttem, hol vagyok és miért.

            Judit.

            Keresni kezdtem a kabátomban a telefont, de csak a kést találtam. Már megint, még mindig azt a kést. Pedig ha tudnám, ki hívott és hova kellett volna azonnal mennem, talán továbbléphetnék, így kicsit nehezebb lesz

            Juditért elég nagy kár, rendes lány volt, nagyon rendes. Az első nő volt az életemben, aki azonnal otthon érezte magát nálam. Úgy járt-kelt és lélegzett a lakásomban, mint egy vérbeli profi, mintha kértem volna rá, pedig ez lett volna az utolsó, mégis hagytam, teljesen ráhagytam mindent. Annak idején Bicebocival is képes voltam üvöltve veszekedni, ha nem úgy és oda tett dolgokat, ahogy és ahova én szoktam, sőt egyáltalán az, hogy hozzányúlt az én cuccaimhoz, az azonnal és teljesen ki tudott készíteni. Kétségbe is estem néha, mi lesz itt, ha majd jön a gyerek, és az ő feje fölött fogunk ocsmány módon üvöltözni egymással; még el se kezdi az életét az a kis sima bőrű majom, mi meg szilánkosra törjük a lelkét.

            Juditnak hálás voltam.

            Ha most valahogy hazajutnék, talán össze tudnám kapni magam. Lezuhanyoznék, fogat mosnék, átöltöznék, főznék egy jó kávét, sőt esetleg a hűtőben is lapul valami ehető.

            Csakhogy nagyon is lehetséges, hogy már figyelik a lakásom. Ráadásul a szomszéd a függönye meg a kukucskálónyílása között éli a kurva életét, akármit meglát, ami nem tetszik neki, minden körülmények között azonnal felnyom, mert mindig is egy ócska, rohadt spicli volt.

            De mennem kell, haza kell jutnom.

            Kizárólag gyalog van esélyem, hiszen a tömegközlekedés be van kamerázva, a taxi kockázatos, kocsit lopni a jelenlegi helyzetben elég nagy hülyeség is lenne, amúgy se ment jól soha.

            Na, ez az a szerencsétlenkedés, amitől mindig kirázott a hideg, úgy tudtam utálni magam ilyenkor, szabadultam, szálltam volna ki- és elfelé. Tenni, menni, lenni, az az élet, feszüljenek az izmok, dolgozzon a tüdő meg a szív, zakatoljon az agy, és előre, hajrá! Ha-hajrá.

            Judit, aki nemcsak piaci zöldséges volt, de igazi kertész is, persze ezt is rögtön érezte, értette. Úgy tudott turkálni bennem, hogy szinte én akartam, hogy kotorásszon és vájkáljon. És rögtön, már az első este.

            – Te tényleg kertész vagy – mondtam neki, miután megettük a végül tényleg általa készített utolsó vacsorámat. – Konkrétan a tujádnak érzem magam.

            A mosolya, megint a mosolya. Ki is húzta belőlem a nagy kérdést.

            – Nem érdekel, hogy miért?

            Előredőlt, hogy ne értsem félre, hogy ne ijedjek meg.

            – Dehogynem érdekel! Csak azt gondoltam, majd elmondod magadtól.

            Igen, hiszen ott is volt, itt is van a nyelvemen, a nyelvem hegyén. Nyíljon a szám, táruljon.

            – A feleségem.

            A meglepetéstől teljesen lemerevedtem. Mintha bele a fotelba, a fotel szerves részeként teremtődtem volna. Eddig azt éreztem, szinte mióta a piacról kettesben elindultunk, hogy pattanásig feszülök, mert neki muszáj mindent, de mindent tudnia. Arra számítottam, egyszer csak kirobban belőlem az egész történet, hogy borosüvegekben kell mérni az időt, annyit fogok beszélni, hogy ráöntöm magam erre a kedvesen kíváncsi betolakodóra, hadd legyen sáros tetőtől talpig. Erre ennyi.

            – A feleségem – ismételtem még párszor, céltalanul bele az egyre fülledtebb levegőbe.

            Mire Judit az ölembe ült, nem volt rajta ruha. Mikor megcsókolt, már én is meztelen voltam.

 

 

            – Istenem, megint milyen rohadt sokan vannak itt!

            – Mindenhol rohadt sokan vannak ilyenkor, drágám, szerintem ne kezdd el megint, jó?! – mondja nekem, amikor belépünk, és megszeretget a mosolyával, mint mindig, amikor szarul vagyok, és most megint nagyon szarul vagyok.

            – De itt ne legyenek ilyen sokan!

            Hoztam a törzshelyre, a haverokhoz Juditot, hogy bemutassam nekik már a második napon. Persze amikor az utcába fordultunk, úgy összeugrott a gyomrom, azt hittem, helyben szülök egy vasagancsot.

            – Minden rendben lesz, nyugi, nagylány vagyok – súgja a fülembe ez a nő és a teli kocsma közepén tövig nyeli a nyelvemet. A szemem eltűnik, a lábam megszűnik, csak zuhanok, de aztán felrántják a két karomat, elvonszolnak egy asztalig, ott székre dobnak és harsányan kiröhögnek.

            Természetesen mindegyikük otromba röhögését ismerem rég. Azaz mégsem. Mert Judit is röhög. Velük együtt röhög, teli szájjal, velük, akiket az elmúlt egy percben látott először, akik az én megtartó erőim; az én élhető emberi kapcsolataimmal játszik most együtt az én káromra. Ezt nem hagyhatom! Dehogynem, vigyorogva hagyom, és felszabadultan beleiszom az orrom alá dugott korsóba.

            – Ő itt Judit – állok föl aztán és komoly, sőt jelentőségteljes testtartással meg hanggal végzem a bemutatást. – Ez itt Bőr, ő Csont, az meg Vér.

            – Nagyon szép hülye nevetek van.

            Ennyi. Tiszta erőből bekezd. Közben pedig tudja, alig várjuk, hogy elmondjuk, elmeséljük. Megvette, megette a barátaimat is, igen, boldogan, önként és dalolva fogjuk beavatni. Lenyűgöző ez a magától értetődő természetesség, ez az ösztönös illeszkedés.

            – Te kész vagy, bazmeg, ez kurvajó ez a nő! – mondja is nem sokkal később Bőr a klotyóban. – Végre valami tiszta anyag, ha-ha! Ez adja rendesen, ha-ha!

            – Rendben van, igen, nagyon rendben van – válaszolom. Tényleg rendben van, annak meg kimondottan örülök, hogy a srácokkal így, azonnal elvan.

            – Te Hús, figyelj csak! – fogja meg a vállamat Bőr és maga felé fordít. Észre se vettem, hogy a tükörképemet bámultam már jó ideje. Bőr elég sok kulcsot kap elő a dzsekije zsebéből. – Ez a kapu, ez a felső, ez az alsó. Ez a pince, ez meg a postaláda.

            – Ez most mi?

            – Az egyik lakásom.

            – Vettél egy lakást?

            – Nem. Kaptam, de az most mindegy. Ti hárman bármikor használhatjátok. Mint valami hétvégi házat. Bár ahhoz azért szar helyen van.

            – Miért, hol van?

            – A hétker szélén.

            – Aha. – Néztem a kulcsokat, néztem Bőrt, és kicsi irigykedtem, de annál jobban örültem.

            Találkozni akarok velük is. Mielőtt még bármi végérvényes történik, jó lenne egy nagyot mulatni. Talán utoljára lehetne együtt a nagy csapat, a nagyon szép hülye nevű Bőr és Csont meg Vér és Hús, vagyis én.

            Én, bazmeg.

           

 

 

Elég éhes voltam már és kicsit fáradt is, habár elsősorban inni akartam, mert az agyam dübörgése idegesített, az állandó figyelem, nem követnek-e, nem ismernek-e fel és a többi. Nem nekem való ez a bujkálás, idegroncs leszek a végére, ha hagyom, mielőbb fel kellene adnom magam.

            De mivel így is, úgy is idegroncs leszek, vagyis vagyok, elhatároztam, az első krimóba bemegyek. A Rekontra jött velem szembe, ez az állandóan síkos lépcsőjű, büdös pince, ahova tényleg elrohadni jár a test is, a lélek is. Annyiban azért örültem neki, hogy ez már a nagyjából belakott életterem peremvidéke, kicsit meg is nyugodtam, hamarosan otthon lehetek. Próbának is jó lesz, mert viszonylag ritkán jártam ide és elég sötét van lenn, tehát alakulhat úgy a szerencsém, hogy nem ismernek fel azonnal. Csak ügyesen meg kell húzódnom a sarokban.

            A négy-öt magányos arc nem töltötte meg a helyiséget, válogathattam a helyek között. Sört kértem meg egy deci keményet, aztán beültem a tévével szembeni sarokba. Alig fészkeltem be magam – belőlem a lehető legkevesebb látszódjék, én viszont a lehető legtöbbet lássam –, elindult valami híradó.

            Amikor elkezdték az áruházi sztorit, úgy tapadtam a falra, úgy húzódtam a sarokba, mintha én is csak árnyék lennék. Közben nem bírtam levenni a szemem a képernyőről, gyermeki izgalommal vártam a nagy bummot, mert nagy bummnak képzeltem a leleplezésemet.

            Aztán csak azt éreztem, hogy megjelenik és terjed, egyre terjed bennem a pánik.

            Mélyeket kell lélegezni és erősen koncentrálni, mintegy tudatosan érzékelni a testet, ami apró és sűrű remegésekkel akarja feladni a harcot.

            Utoljára akkor remegtem ennyire, amikor Bicebocit megláttam a felfordult furgon mellett.  Ami eddig az életem volt, ami eddig én voltam, eltűnt, megszűnt.

            Hogy ne ordítsak, két kézzel feszítettem a korsót a számhoz, szürcsöltem, szívtam belőle a sört. Amikor kiürült, felpattantam, a pultra csaptam az üres korsót, kértem még egyet, mellé egy deci keményet, aztán vissza a sötét sarokba.

            Kortyolgattam az italokat, engedtem, hogy átjárjanak. Igyekeztem kiüríteni magam, talán még a szemem is becsuktam.

            A remegés csillapodott. Feltehetően elaludtam, mert hamarosan végtelenült bennem a sötét. Aztán kinyitottam a szemem, és láttam a tévében a reklámokat.

            Tulajdonképpen örülhetnék. Nem kell többet pincében, sarokban ülnöm, nem kell bujkálnom, nyugodtan hazamehetek és a szomszédommal sem kell foglalkoznom.

            Az áruházi meg a kocsmai balhé tetteseit elfogták, letartóztatták és mindent be is vallottak. Mutatták a fényképüket, bemondták a nevüket.

            Az ügy le van zárva. A világ számára minden a legnagyobb rendben.

            Számomra viszont egy új történet kezdődik, egy egészen új és egészen más, sőt – és ez a legnagyobb baj – egészen idegen.

            Mert ha tényleg nem én voltam, akkor azonnal orvoshoz kell mennem.

            Ha mégis én voltam, nos, akkor olyasmivel állok szemben, amit nemcsak nem értek, de elég félelmetesnek tűnik.

            A tükrözés ide kevés. Amint lehet, elmegyek a dokihoz, talán már kiengedték.