Hudy Árpád: Emlékezés egy világháborúra 2. – A hadak útján
A klasszikus hősköltemény dramaturgiájában az istenek tanácsa dönt a halandókra mért sorscsapásról. 1914 júliusában a fátum az európai uralkodókra, államférfiakra, vezérkari főnökökre osztotta ezt a szerepet. Ők „mindent megfontoltak és meggondoltak”, majd „nyugodt lelkiismerettel a kötelesség útjára lépve” közös erővel felnyitották Pandora szerencsétlenségektől hemzsegő szelencéjét. E lázas „megfontolás” időszaka 1914 júliusa volt, egy egész hagymázas hónap, melynek során az európai diplomácia letette a fegyvert, pontosabban átadta azt a sorsdöntő összecsapásra évek óta készülődő hadvezetésnek.
A nyár heves volt, a vasúti sínek, a távírók és a telefonok drótjai felforrósodtak – akárcsak az indulatok. Aratásra készülődött óriási birodalmában a halál – gépkaszával, automata cséplőgéppel. Tetőfokára hágott a háborús pszichózis – ha hinni lehet a korabeli tudósításoknak, egyenesen kontinentális tömeghisztériáról beszélhetünk. A hivatásos katonák fényes haditettekről álmodoztak, az iparmágnások a hatalmas üzlet reményében dörzsölték tenyerüket. De a kultúrájára oly büszke földrész szellemi emberei is szinte kivétel nélkül üdvözölték a küszöbön álló vérontást és rombolást, a konzervatív művészek túlcsorduló hazafias érzelmektől eltelve, a harsogó modernisták világmegváltó anarchista-futurista eszméik bűvöletében.
Méretétől függetlenül szinte mindegyik államot hatalmába kerítette a háborús láz. A kicsik nagyok akartak lenni, a nagyok még nagyobbak: területben, gazdagságban, dicsőségben. Évszázados sérelmek és hódítói törekvések, régi és újabb revánsok bosszúvágya izzott fel az egymással szomszédos népek lelkében, szónoklatoktól, kiáltványoktól, újságoktól tüzelve. Kifordult sarkaiból a régi, hibáival is meghitt világ, az áldásait élvezők megcsömörlöttek tőle, a magukat valamilyen formában elnyomottnak érzők pedig egyszeriben tűrhetetlennek érezték helyzetüket. A világ addigi korlátlan ura, a többi földrészt évszázadok óta katonai-gazdasági vasmarkában tartó és kulturálisan is lenyűgöző vén Európa hatalmai mámorosan meneteltek a kollektív öngyilkosságba.
Bécs: most vagy soha!
A Monarchia elleni véres szarajevói provokáció megdöbbentette az uralkodót és a felső vezetést, de a trónörököst magát a legkevésbé sem sajnálták. Halálával megszűnt az udvarral vetélkedő hatalmi bázis, a Belvedere-palotában szinte párhuzamos kormányként működő kabinetiroda. Ugyanakkor úgy tűnt, hogy soha jobb alkalom nem kínálkozhat a leszámolásra a renitens déli szomszéddal, amelyet a Ferenc Ferdinánd által meneszteni szándékozott vezérkari főnök, Franz Conrad von Hötzendorf évek óta sürgetett. Ő most is amellett kardoskodott, hogy azonnal, meglepetésszerűen kell megtámadni Szerbiát.
De az udvarban, élen a császárral, túlsúlyban voltak a diplomáciai előkészítés hívei. Mindenekelőtt biztosítani kívánták a Német Birodalom feltétlen támogatását a várható orosz támadás esetén. Az előző évek balkáni konfliktusaiban ugyanis Berlin következetesen visszatartotta Bécset a fegyveres fellépéstől, egyrészt eltérő külpolitikai érdekei miatt – különös tekintettel Romániára –, másrészt azért, mert még nem érezte magát felkészültnek egy összeurópai háborúra.
Budapest: Tisza pálfordulása
A német garancia megszerzése előtt még egy fontos belpolitikai akadályon kellett túljutnia a kettős monarchia fejének: magyar királyként elfogadtatni a háborút birodalma keleti felének kormányával. Tisza István miniszterelnök azonban július első napjaiban határozottan ellenezte Szerbia megtámadását, Budapesten inkább a polgári ellenzék, mintsem a kormánypárti sajtó követelte harsányan Belgrád megleckéztetését. Ezzel elvben a magyar kormányfő is egyetértett, de csak akkor, ha Románia semlegessége bizonyos, Bulgáriát pedig – Bukarest sakkban tartására – bevonják Berlin és Bécs szövetségébe. Túl ezen Erdély katonai védelmének megerősítését is szorgalmazta. (Két évre rá kiderült, milyen eredménnyel.) Ám két hét alatt a német diplomácia, a bécsi vezetés és saját kormánytagjai közös erőfeszítéssel meggyőzték Tiszát, hogy e feltételek adottak, így július 14-én Ferenc József megkönnyebbülésére már „szilárd meggyőződéssel” ajánlotta a háborút.
Berlin: minél előbb
II. Vilmos császárt zavarba hozta a szarajevói merénylet híre, a német diplomácia is napokig tétovázott, mi több, eleinte mérsékletre intette szövetségesét. A vezérkar főnöke, az ifjabb Moltke viszont éppen a szarajevói merénylet előestéjén jutott arra a következtetésre, hogy Németországnak mielőbb meg kell vívnia a döntő háborút Franciaországgal és Oroszországgal. A németek hadkészültsége ugyanis teljes, míg az ellenfeleké csak két-három év múlva lesz az. A kettős háborúra még az előző vezérkari főnök, az idősebb Moltkét követő Schlieffen dolgozta ki azt a tervet, hogy előbb a teljes haderő gyors támadásával legyőzik Franciaországot, majd a teljes sereget a csak pár hét alatt felvonulni képes Oroszország ellen vetik be.
Németország már rég letért arról az útról, amelyet a negyedszázada menesztett Bismarck jelölt ki számára. A vaskancellár szárazföldi nagyhatalomként határozta meg az általa megteremtett egységes, erős birodalmat, amelynek státuszát – a tizenkilencedik századi európai háborúkat rendező békekonferenciák szellemében – átfogó szerződéses rendszerrel, körültekintő egyensúlypolitikával igyekezett hosszú távra biztosítani. De a huszadik század elejére Németország „kinőtte” ezt az önmérsékletet feltételező, józan szerepet. Nehézipara robbanásszerűen fejlődött, s nemcsak exportja veszélyeztette egyre inkább a világpiacon a brit elsőbbséget, de flottája gyors kiépítésével a tengereken is versenyre akart kelni az angol hajóhaddal, valamint gyarmatokat is követelt magának. Német katonai vezetők, államhivatalnokok, nagyiparosok, bankárok, tudósok és professzorok a századfordulón már nyíltan hirdették, hogy birodalmuk Európa, később pedig az egész világ uralmára hivatott. Ezt az igényt egyébként szövetségeseikre, így Ausztriára és társországára, Magyarországra is kiterjesztették – évtizedekkel azelőtt, hogy a Harmadik Birodalom rövid időre meg is valósította a tervet.
Ultimátum és égszakadás
Ennek jegyében II. Vilmos némi habozás után magáévá tette a vezérkar álláspontját, s július 5-én feltétel nélküli támogatásáról biztosította I. Ferenc Józsefet. Kiállította a biankó csekket Bécsnek, ahol azonnal nekiláttak a szerb kormányhoz intézendő jegyzék megszerkesztéséhez, mégis több mint két hétbe telt, míg az elkészült. Tíz pontja követelte a monarchiaellenes szervezetek, megnyilvánulások és sajtópropaganda betiltását, az ilyesmiben vétkesek felelősségre vonását, illetve a szarajevói merénylet kivizsgálását és a tettesek megbüntetését, mégpedig – és ezek a kitételek számítottak a legsúlyosabbaknak – az osztrák-magyar hatóságok aktív közreműködésével Szerbia területén.
Elfogadása felért volna egy háború nélküli vereséggel, de ezzel a lehetőséggel nem számoltak Bécsben. Budapesten sem, ahol július 23-án délután, szinte az ultimátum belgrádi átadásával egy időben iszonyatos vihar pusztított: háztetőket és lovas szekereket sodort el, betörte az ablakokat és kirakatokat, többek között megrongálta a Szent István-bazilika tetejét is, hét ember halálát és számos sebesülést okozott. Az elemek tombolása mintha előre jelezte volna a sokkal nagyobb fergeteget.
Belgrád: a kocka elvetése
A szerb közvélemény ujjongott a szarajevói merénylet hírére, Pašić miniszterelnök azonban aggódva várta Bécs reakcióját, amely egyre késett. A kormányfő a radikálisokhoz hasonlóan a nagyszerb törekvések híve volt, de korainak ítélte a döntő összecsapást a hatalmas északi szomszéddal. A védelmüket garantáló oroszok, ha vállalják is a harcot, a háború első szakaszában gyakorlatilag nem sokat tehetnek. A két balkáni háborúban kétszeresére nőtt, de ugyanakkor kimerült Szerbiának egyedül kell felvennie a küzdelmet, hiszen – minden szimpátiájuk és sok közös érdekük ellenére – érdemben Romániára, Görögországra és Olaszországra sem számíthat. Az alig egy évvel azelőtt megalázott Bulgária támadására annál inkább.
A július 23-án átadott bécsi ultimátum nyilvánvalóvá tette, hogy csak a teljes behódolás vagy a harc között választhatnak. Az antanthatalmak diplomatái, mindenekelőtt Szazonov orosz külügyminiszterrel az élen azt tanácsolták, hogy Belgrád fogadja el a jegyzék minden olyan pontját, amelyik nem sérti kirívóan szuverenitását. A király és a kormány egyetértett ezzel, annál is inkább, mivel a vezető katonatisztek memorandumban figyelmeztettek, hogy a hadsereg nem tűrné el az ultimátum feltétlen elfogadását. A választ ennek jegyében fogalmazták meg, és Pašić július 25-én este, öt perccel a határidő lejárta előtt személyesen adta át a Monarchia belgrádi nagykövetének, Giesl bárónak.
A követ rögtön ezután instrukcióinak megfelelően jegyzékben tudatta a szerb miniszterelnökkel, hogy mivel a válasz nem kielégítő, Ausztria–Magyarország azonnali hatállyal megszakítja diplomáciai kapcsolatait Szerbiával, majd a követség személyzetével együtt az első menetrendszerű vonattal elhagyta Belgrádot. Noha a diplomáciai kenyértörés nem jelentette automatikusan a hadiállapot beálltát, mindkét fél megkezdte háborús előkészületeit. A szerb kormány a határon fekvő fővárosból az ország belsejében lévő Nišbe költözött.
Szentpétervár: a tengerszorosok vonzásában
A cári Oroszország 1914 nyarára kiheverte az 1905-ben Japántól elszenvedett megalázó vereségét és az azt követő belpolitikai megrázkódtatásokat. Az eurázsiai kolosszus folyamatosan fejlesztette hadseregét és a katonái felvonultatásához nélkülözhetetlen vasúti hálózatát – főleg francia hitelekből, amelyeket tehát az európai nagyhatalmi koncert egyetlen köztársasága nyújtott a Nyugat-Európában a felvilágosodás óta leginkább megbélyegzett keleti despotizmusnak.
Sorozatos kudarcai ellenére Szentpétervár évtizedek óta állhatatosan törekedett megoldani a „keleti kérdést”, vagyis megszerezni a legyengült Oszmán Birodalom területeit, mindenekelőtt fővárosát. A „harmadik Róma” (a második Bizánc) – Konstantinápoly 1453-as eleste után nevezte magát így hivatalosan is az ortodox Oroszország – a balkáni államok osztrák- és törökellenes nemzeti mozgalmait kihasználva, pánszláv és ortodox érzelmekre apellálva tört magának utat a meleg tengerek hőn áhított kulcsa, a Dardanellák és a Boszporusz felé. A krími háborút épp ennek megakadályozása végett vívták az oroszokkal a britek és a franciák, megvédve az agonizáló török nagyhatalmat. De hatvan évvel később Konstantinápoly Berlin és Bécs szövetségesének számított, a stratégiai jelentőségű bagdadi vasútvonalat a németek építették a szultánnak. Oroszországra pedig égető szüksége volt a Németország elleni konfrontációban a két vezető nyugat-európai nagyhatalomnak.
Párizs: oroszlánnal a sas ellen
A Francia Köztársaság és az Egyesült Királyság 1904-ben viharos gyorsasággal rendezte gyarmati nézeteltéréseit, és a „szívélyes egyetértés” (entente [antant] cordial) jegyében elásta a csatabárdot, amelyet gyakorlatilag 1159-től, az első százéves háború kezdetétől Napóleon waterlooi vereségéig forgattak egymás ellen. A gall kakas belátta, hogy végérvényesen alulmaradt a brit oroszlánnal folytatott történelmi birkózásban, viszont annál nagyobb szüksége van rá a német sas elleni küzdelmében.
A Szajna-parti metropolis, a modernitás fővárosa 1914-ben ragyogóbban sugározta – kinek a szellem, kinek a dekadencia – fényeit, mint valaha. De az immár villanyvilágítás sokszorozta külső csillogás mögött sokkal kevesebb volt az erő, mint a fáklyás-gyertyalángos századokban, a francia kontinentális hegemónia időszakában. Nemcsak a korábbi halálos ellenség, az immár szövetséges angolok mögött maradtak le katonailag és gazdaságilag, de az ijesztő ütemben erősödő németekkel sem tudták tartani a lépést. Pedig éppen a Német Birodalom elleni reváns, a poroszoktól elszenvedett csúfos vereség nyomán elveszített Elzász-Lotaringia visszaszerzése volt a francia külpolitika legfőbb célkitűzése. Jól tudván, hogy erre csak akkor van esélyük, ha a tengerek ura, Anglia, és a legnagyobb szárazföldi hatalom, Oroszország is mellettük harcol.
Nem meglepő tehát, hogy az Európa felett tornyosuló viharfellegek láttán a francia elnök, Poincaré július közepén Oroszországba sietett, és minden erejével igyekezett rábeszélni az ingadozó cárt a Németország elleni határozott fellépésre. Sikerrel: július 25-én az orosz koronatanács kinyilvánította, hogy osztrák–magyar támadás esetén támogatja Szerbiát.
London: sem barátok, sem ellenségek
Nagy-Britanniát voltaképp jó ideje hidegen hagyta az európai „vircsaft”, területeket nem akart szerezni a kontinensen, és csak három dolog érdekelte: megközelítően se támadhasson tengeri vetélytársa; egyik nagyhatalom se szerezze meg a hegemóniát; ne veszélyeztessék kereskedelmét, iparcikkei bevitelét. E „negatív”, az angolszász mentalitásra oly jellemző, utilitarista politika krédóját nagy miniszterelnökük, Palmerston lord fogalmazta meg a 19. század derekán: „Angliának nincsenek állandó barátai és állandó ellenségei, csak állandó érdekei.”
Az inkább gyarmatbirodalmára figyelő, odahaza pedig a robbanásig feszült ír helyzettel elfoglalt London a világháborút megelőző években növekvő rosszallással konstatálta, hogy egykori pártfogoltjának, a francia és az orosz túlsúly közös ellenpólusaként „kitalált” egységes Németországnak esze ágában sincs megelégednie a kontinentális kistestvér szerepével. Ehelyett mindhárom alapvető pontban sérti Anglia érdekeit: európai szupremáciára tör, tengeri nagyhatalommá akar válni, ipari termékei pedig világszerte kezdik kiszorítani az angol árukat.
A brit diplomácia ennek ellenére nem kívánta az európai háborút, és közvetíteni igyekezett. Szövetségesei, a franciák és oroszok felé is kinyilvánította, hogy támadó fellépésüket nem támogatja. Ausztria–Magyarország és Szerbia akár fegyveres konfliktusába még akkor sem szándékozott beavatkozni, ha az Oroszország elleni háborút eredményez. Berlin értésére adta azonban, hogy amennyiben Németország megtámadja Franciaországot vagy a semleges Belgiumot, Nagy-Britannia nem marad tétlen. Mindent összevetve Anglia egyetértett szövetségeseivel abban, hogy a háború elkerülendő ugyan, de nem mindenáron.
Hadüzenet. Kriegserklärung. Déclaration de guerre. Declaration of war.
Объявление войны. Savaş ilanı
A Monarchia külügyminisztere, Berthold gróf július 28-án délelőtt 11 órakor Bukaresten keresztül, francia nyelvű táviratban küldte el Belgrádnak a hadüzenetet. A zimonyi tüzérség és a dunai hajóhad még aznap tűz alá vette Belgrádot, a szerbek pedig felrobbantották a fővárosukat a magyar Zimonnyal összekötő dunai hidat. Egy hónappal a szarajevói merénylet után a gyilkos pisztolygolyók ágyúlövedékekké változtak. A lavina megindult, és óráról órára gyorsult. Egy hét alatt mindegyik nagyhatalom mozgósított, dominószerűen követték egymást a hadüzenetek és támadások. Augusztus 1-én a Német Birodalom hadat üzent Oroszországnak, 3-án pedig Franciaországnak. Augusztus 4-én Nagy-Britannia a belga semlegesség megsértése miatt megszakította diplomáciai kapcsolatait a Német Birodalommal, a két ország között beállott a hadiállapot. Augusztus 12-én London Bécsnek is hadat üzent. Ugyanezen a napon a Monarchia hadserege megtámadta Szerbiát, kezdetét vette a rövidnek és korlátozottnak hitt, ám annál hosszabb és átfogóbb háború.
A német császár és az orosz cár – „Willy” és „Nicky”, ahogy az unokatestvérek nevezték egymást magánlevelezésükben, illetve táviratváltásukban – az utolsó pillanatban még megpróbálták visszatartani egymást a végzetes lépéstől. II. Vilmosnak a Szerbia elleni osztrák–magyar hadüzenet napján, július 28-án sikerült rávennie a cárt, hogy a válaszul meghirdetett általános mozgósítást visszavonja, részlegessé téve azt. De Szazonov külügyminiszter másnap meggyőzte uralkodóját arról, hogy visszalépniük már nem szabad, és nem is lehet. Július 30-án tehát II. Miklós újra elrendelte az általános mozgósítást, de ugyanezen a napon küldött még egy utolsó táviratot „Willy”-nek, amelyben szinte könyörögve kéri, hogy az „osztrák–szerb” ügyet bízzák a hágai nemzetközi konferenciára, és kerüljék el a vérontást. Erre a táviratra már nem kapott választ. Illetve mégis: a hadüzenetet.
Központ kontra antant
1914 augusztusában felsorakoztak tehát a hadviselő felek: a KÖZPONTI HATALMAK magvát alkotó Német Birodalom és Osztrák–Magyar Monarchia, körülöttük pedig az ANTANTHATALMAK: Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország, valamint szövetségeseik: Szerbia, Montenegró és (a semlegességét megsértő német támadás következtében) Belgium. A Központi Hatalmakhoz még 1914 őszén csatlakozott az Oszmán Birodalom, 1915-ben pedig Bulgária. Az antant mellett lépett hadba 1915-ben Olaszország, 1916-ban Románia, Görögország és Portugália, 1917-ben pedig a mérleg nyelvét elbillentő Amerikai Egyesült Államok. Európában mindvégig semleges maradt Norvégia, Svédország, Dánia, Hollandia, Svájc és Spanyolország.
Az első világháború sokkal inkább európai fegyveres konfliktus volt, mint a második, amelyben komoly háborúk folytak Észak-Afrikában, Ázsia számos részén és a Csendes-óceán szigetein is. Elnevezése mégis jogos, és nemcsak azért, mert az Egyesült Államok, illetve a brit világbirodalom gyarmati csapatai révén jelentős számú észak-amerikai, dél-afrikai, ausztráliai és új-zélandi katona is harcolt az európai hadszíntereken. A konfliktus politikailag átfogta az egész Földgolyót: Japán és Kína mellett egy sor közép- és dél-amerikai ország is hadat üzent a központi hatalmaknak. Az már persze inkább az operett világába tartozik, hogy 1917-ben, az USA hadba lépése nyomán olyan távoli és jelentéktelen országok is hadat üzent Németországnak és Ausztria–Magyarországnak, mint Kuba és Panama. Mi több, 1915. június 3-án San Marino szintén hadat üzent a Monarchiának!
A világégés igazi oka
A háborús felelősség megítélésében máig élesen eltérnek nemcsak a nemzeti és ideologikus álláspontok, hanem a kérdéssel foglalkozó történészek is. Annál inkább a lényegre tapint Andrássy Gyula gróf – a kiegyezés utáni miniszterelnök fia, a Monarchia utolsó külügyminisztere –, aki 1921-ben megjelent, Diplomácia és világháború című könyvében (amely a háború alatt írt tanulmányainak egy részét tartalmazza) ezt írja: „Az utolsó pillanatig történnek kísérletek békés megoldás irányában. A helyzet nehézségei azonban túlnőnek az államférfiak ügyességén. Mielőtt még a közvetítési kísérletek végleg meghiúsulnak, az általános bizalmatlanságból, a váratlan megtámadtatástól való félelemből, abból a meggyőződésből, hogy az annyiszor várt világháború most elkerülhetetlen, olyan katonai helyzet áll elő, amelyet már nem lehetett visszafejleszteni. Az orosz mozgósítás hozza meg a döntést. (…) A világégés igazi oka azonban mégis az általános gyűlölködés és az az általános meggyőződés, hogy a háború nemsokára kitör, és hogy ezért az a politika, amely a momentán béke kedvéért hatalmi pozíciót adna fel, az engedékeny államon irtózatosan megbosszulná magát.”
