VersTörténés – Átiratok. Orph&Eur – Jász Attila versciklusa
(ii.) ÁTIRATOK. ORPH&EUR
JÁSZ ATTILA VERSCIKLUSA
ágak helyén. Orph&Eur
Egy nap, amikor megmozdulnak a sziklák,
visszahúzódnak a barlang biztonságos mélyére,
sötétség fogadja be ezeket a békés állatokat.
Ott, ahol csak a hajnali pára tud megülni
jól sikerült verssorok között, ágak helyén.
Amikor Orpheus gazzal benőtt ösvénye
eltűnik a ködben. Eurydice fájdalma tájjá válik,
vonallá, tónussá. Amikor már nem nézel vissza,
mert tudod, hogy láthatatlan a lénye G(abinak).
változatlanul hullámzik. Orph&Eur
Egy nap, amikor majd lekapcsolom a villanyt éjszaka,
leülök a kényelmes IKEA-fotelbe, becsukom a szemem,
tengereket látok hullámozni rossz minőségű felvételen.
Kinyitom a szemem, hullámzik a tenger. És amikor be-
hunyom, hullámzik tovább. Aztán kinyitom, hullámzik.
Behunyom, változatlanul hullámzik. Mint amikor a
tengerparton ébredek, ott aludhattam el, a homokba
állított, félig teli boros üveget hullámok nyaldossák
megfelelő hőmérsékletűre hajnalban. Lassan sodródunk
az időben a múlt leszakadt, még ismeretlen szigetei felé.
hétköznapi dolgok. Orph&Eur
Egy nap, amikor a valóság talajától elrugaszkodva
bármi megtörténhet, alul férfiként, felül nőként érzel.
Vagy felül zársz és alul nyitsz csak lehetőségeket,
majdnem egyszerre. Na, akkor meglehetősen hét-
köznapi dolgok történhetnek veled, arról már nem is
beszélve, mindig minden fejben dől el. Előre, egyelőre.
talán még mindig. Orph&Eur
Egy nap, amikor nem akarok többé hattyú lenni,
hiába erőltették rám évtizedek óta ezt a szerepet.
Már jó régen mindent kidaloltam magamból, és
egy poros, iskolai szertárban éldegélek. Várok.
Napra nap. Talán még mindig rád. Hogy megtalálsz.
a hiba szépsége. Orph&Eur
Egy nap, amikor csak a hibát keresem szépségben,
az izgatna fel és az nyugtatna meg. Hogy épségben
enyém lehet a szem, a száj, a fül. A nyak, a mell, a combhajlat.
Önmagam elől is titkolt vágyaimról őszintébben hallgat.
Valami nagyon különlegeset keresek a szépségben.
Azt a láthatatlan a pontot, ahol a hibák épségben
mutatják a természetes öregedést. És varázsolják
ereszkedővé a mellet, duzzadttá a heges bokát.
Figyelem, ahogy a ránc ragyogóvá rántja az arcot,
tésztásodó fenékből, kopottas fűszőrzetből alkot,
a hiba szépsége miatt, imádnivaló ént.
Számomra az egyetlen, majdnem tökéletes lényt.
kényszernémaság. Orph&Eur
Egy nap, amikor kapcsolatunk kényszernémasága
testbeszéd és céltalan láblógatások közé feszül.
A távolsággal töltött üveggolyók koccanása
néhány napig vagy hétig majd elmarad megint. És elül
bennem a régi vágy. Át kéne egy másik valóságba költözni
az élet lehetetlenségéből. Talán csak néhány napra.
Átsétálni a korhadt fahídon, akár a szív, és átöltözni.
Hisz én is „satnyulok”, ahogy Gombrowicz Milosnak írja.
Mikor a test kérges fája nem hoz újabb leveleket,
belső postaládánk örök szomorúságára, csak hullat.
Rátenni még mindig csupán nyitott esernyővel merek
a tótükör hullámzó szilánkjaira egy lábujjat.
Amikor végre újra figyelni tudok majd rád, és lebegek,
kitárt szárnnyal erősítem elsatnyult izmaimat, ó egek!
elszakadt fonál. Orph&Eur
Egy nap, amikor váratlanul azt mondta,
elvettem három napot az életéből.
És nem először, de most nagyon
összegubancolódott valami. Mire
végre szétszálazódtam valahogy,
nagy nehezen összesodortam magam
gombolyaggá, és elgurítottam messzire.
De nem segített ez sem, elszakadt a fonál.
Harmadnap az mondta megint, elvettem
három napot az életéből. Ő meg elvett
három éjszakát az álmaimból. A napok
fonala elszakadt. Milyen sötét van megint.
készlet. Orph&Eur
Egy nap, amikor időt kért
tőlem, még, egy kicsit, már
nem tudtam többet adni.
Nekem sem volt belőle
már fölösleges, elfogyott
a készlet. Fogalmam sincs,
mikor lesz legközelebb
árufeltöltés.
sötét órák. Orph&Eur
Egy nap, amikor a sötét órák mély árkot ásnak
a szívem alatt. Olyan mélyet, hogy többet ki se
tudok jönni, ott vergődöm, nem veszi észre senki.
Senki se tudja, egy kötélként belógatott simogatás
vagy egy másiknak biztosan támasztható rozoga
létra abban a pillanatban megmenthetne. Vagy
akár örökre is.
