Anómia – Berka Attila regénye II. 2.
BERKA ATTILA REGÉNYE II. 2.
II.
4.
Csak jár a szája a lánynak. Csicsergő, csilingelő Lili.
– És olyanokat mond, hogy össze vagyok zavarodva.
– Pedig nem kell, mert elhinned sem kell. Annak, amit mond, legalább a fele reflexszöveg, egyáltalán nem tudatos… Az ő helyzetében nagyjából érthető, persze neked ettől nem lesz jobb.
– Akkor én valami kikötőféle vagyok neki, igaz?
– Olyasmi.
– Akkor jól tettem, hogy lefeküdtem veled.
– Velem jót tettél, igen.
– Nem úgy értettem.
– De én igen.
– Akkor maradsz még egy kicsit?
– Mennyi legyen az a kicsi?
– Hááát…
– Ám legyen. Kapok reggelit és kávét, jó?
– Szerinted mit akar tőlem ez a srác vagy férfi? Mit csináljak vele?
– Olyat csinálsz vele, amit velem?
– De hülye vagy!
– Vagyis szoktatok beszélgetni is?
– Ó, nagyon sokat tud beszélni! Én meg szeretem hallgatni.
– Mesél a lelkéről, a feleségéről, a gyerekéről, a sorsról és Istenről…
– Igen, igen. Nagyon okosakat meg szépeket mond, imádom… de honnan tudod?
– Szerinted? És miket mond kettőtökről?
– Hát hogy ő most nem tudja, mi ez az egész. Nagyon szereti a gyerekeit és szeretné, szerette volna a feleségét, de az csak magával foglalkozik…
– Köszi, ennyi elég is volt, innen már nem érdekel.
– Pedig még csak most jön a lényeg.
– Hogy csapdában van? Ugyan már! Nézd, legyél vele, ha akarod, csak ne lelkizz.
– Ne?
– Ne. Mi is lefeküdtünk, mégse lelkizek, pedig én szerintem még szerelmes is vagyok beléd. És most inkább megyek. Jössz egy reggelivel meg egy kávéval. Akár holnap találkozhatunk is, ha gondolod.
Tetszett az ártatlan romlottsága vagy éppen romlott ártatlansága, sőt benne voltam nyakig, de tudtam, egy kis magányra van most szükségem. Nem volt kedvem tovább jófejkedni. Hazáig, mármint Bőr lakásáig próbáltam megemészteni, milyen bölcseket is tudok én mondani, ha olyanom van. Csakhogy, és ettől mindig gyorsan elszomorodom, ez a bölcsesség nem folyamatos, sőt általában épp a hiányával küzdök.
A tartós bezárkózás nem megoldás, ez olyan nyilvánvaló lett számomra, hogy fájt. Mégis mit képzeltem magamról meg a világról? Tényleg azt hittem, hogy majd elvegetálok? Nevetséges. És még azzal se takarózhattam, hogy készülök a következő öngyilkosságomra. Az igaz ugyan, hogy minden öngyilkossághoz erőt kell gyűjteni, hogy komoly legyen, de még akkor sem biztos a siker, mert még az utolsó pillanatban is közbejöhet valami. Elég, ha arra a szánalmas esetre gondolok, még jóval azelőtt, hogy Bicebocival megismerkedtem volna.
Kitaláltam, hogy Miles Davis Bitches Brew-jára fogok elpusztulni. Az ötödik percnél azonban ugrálni kezdett a cédé. A lejátszóhoz ugrottam, letörölgettem a lemezt, visszaraktam, megvártam, hogy kiderüljön, jó-e. Jó volt, erre végighallgattam az egész lemezt. Aztán amikor vizelés után mostam a kezem és a tükörben megláttam a nyakamban a kötelet, olyan ostoba röhögés jött rám, hogy hanyatt estem. Ettől meg dührohamot kaptam, úgyhogy összekapartam az összes pénzt, felhívtam Vért és úgy berúgtunk, hogy a Margitszigeten ébredtem arccal egy fának dőlve, számban kéreggel.
A park túloldalán mozgolódás támadt, megálltam. A kisboltból két srác rohant ki, az egyik mintha fegyvert lóbált volna. Éppen indultam volna, amikor páran rájuk rontottak. A két srác a földre került, aztán vérük kezdte befesteni a járdát, az utca végén meg felbukkantak a rendőrök, úgyhogy én beléptem a kapun, jobb a békesség. El nem felejtettem, de jó volt kicsit nem gondolni a helyzetemre, hogy miért Bőr lakásában élek már egy ideje, miért nem járok be dolgozni, sőt a srácokon meg ezen a Lili nevű kisbékán kívül tulajdonképpen senkivel sem érintkezem, és továbbra se tudok semmit magamról.
Alighogy a lakásba léptem és bekulcsoltam az ajtót, bontottam egy bort, az első pohár lement húzóra, aztán ledobtam magam a fotelba, a lábamhoz pakoltam a szódát is, kényelembe helyeztem magam, és kortyolgatva vártam a negatív gondolatmeneteket a pánikrohammal.
5.
Gyógyulok. Gyógyulok, mert hagyom, hogy ez a tűzgombóc, ez a Lili átírjon. Ha elég ügyes és kitartó, egyre több és több szín kerülhet általa a világomba, egyre erősebb és bátrabb lehetek, sőt hamarosan megszűnhet a trizofréniám vagy micsodám. Akkor majd a dokihoz is bemehetek, persze üres kézzel, és szembeköphetem. Nyilván nem fogom, csak magamat aláznám meg, ezért csak simán nem foglalkozom vele többet, szarok a fejére.
Elléptem a tükörtől. Épp jókor, mert Csont jelent meg mögöttem. Ő is piás volt.
– Minden oké, jól vagy? Azt hittük, valami bajod van, hogy ilyen sokáig kint vagy.
– Köszi, köszi, minden oké, csak gondolkodtam egy kicsit.
– Akkor jó, gyere, rendelnünk kell, teljesen kifogytunk, ki fogunk száradni. Tényleg, pénzed van?
– Hát, van, bár fogyóban. Lassan vissza kell mennem melózni.
– Talán nem is csak a pénz miatt. Annyira be vagy oda zárkózva, hogy teljesen kiesel a világból, onnan meg nincs visszaút, vagy csak kibaszott kurva nehezen.
– Látod, ezt én is érzem. Csakhogy tudod, milyen jól meg lehet lenni a nagy hazug műpörgés nélkül? Főleg, ha valójában teljesen haszontalan munkát végzel.
– Ebben a városban a munkák nagy része teljesen haszontalan és nevetséges, de ezt már ezermilliószor megbeszéltük, most inkább csak igyunk. Meg közben elmondhatnád, mikor hozod el közénk az új csajodat.
Angyalreggel. Megint Lilinél aludtam, püff neki.
– Ezt nem néztem volna ki belőled, ne haragudj, de ez a kávé zseniális. Egyszerűen zseniális, kicsim.
Azért óvatosan, te én.
– Elfelejtetted, hogy vendéglátóba járok, a jó kávé alap.
– Elfelejtettem volna? Mondtad valamikor?
És igen, az a régi sejtelem, az apró csengő a fejemben.
– Akkor te hány éves is vagy tulajdonképpen?
– Ilyet nem illik kérdezni egy nőtől, nem igaz? De lehet, hogy nem sértődöm meg, hanem válaszolok.
Nagyot tudok nyelni, ha a szükség úgy hozza. Tudtam, hogy fiatal, nem vagyok hülye (de, az vagyok), csak nem gondoltam bele úgy igazán, mennyi az annyi. És annyira azért nem, ugye?
Rég nem vettem ilyen mély levegőt, valójában még jól is esett, mintha az egész testemet, tetőtől talpig átjárta volna az éltető ájer.
– De nem kell beszarnod, neked ebből nem lehet bajod, a tizenhat már nagynak számít. Különben meg teljesen korrekt vagy, semmi olyat nem csinálsz velem, amit én nem akarok vagy rosszul esne.
Beleizzadtam a mosolyába, mint mindig. A tearózsa szirmocskái úgy nyíltak és csukódtak, akár egy gyorsított filmfelvételen, egyre nehezebbnek éreztem magam, miközben a koponyámban legalább ötszázan rángatták a templomharangot.
– Te meg még el se mesélted, hogy mit csinálsz, amikor nem velem vagy, mivel foglalkozol.
A hazugság tűnt a legjobbnak, a legjobb önvédelemnek, és a váratlan menekülésvággyal a hátamban pláne kedvem is volt hozzá.
– Igazság szerint festő vagyok… De nem, ez így nem pontos…
– Nyugi, nekem mondhatsz akármit, mindent elhiszek.
Ne vigyorogjak!
– Aha.
Nem, ne ülj az ölembe és ne harapdáld a nyakamat!
– De ez, persze, egyáltalán nem azt jelenti… hhhogy bízom benned…én… ugyanisss… senkiben sem bízom… mmmég… mmmagamban semmm…
Nem derült ki, mit válaszoltam volna.
6.
Hagytam magam rábeszélni, hogy elmenjek velük, Lilivel és a barátaival egy amolyan péntek esti koncertre meg ivászatra. Sokat mesélt rólam nekik, ez is ő, az ő élete, amikor velük van, hiszen többségében velük van, mondta, és szeretné, ha végre én is odakerülnék.
Ahogy láttam őket együtt, láttam és hallottam, miről és hogyan beszélgetnek, bizony, eufémizmus, hogy elgondolkodtam.
Szerencsére gyógyulásom annyira nem volt gyors, hogy csak bambuljak naivan, sőt elégedettséget éreztem, ha így, hát így, a kellő időben, a megfelelő helyen. Veszélyesen fiatal, több, mint felelősség vele lennem.
Amikor rábólintottam erre a péntek estére, azt kértem tőle, a helyszínen találkozzunk, hogy előtte egyedül lehessek odahaza, vagyis Bőr lakásában, mivel össze kellett szednem magam. Fel akartam készülni, hogy visszafogott és nyugodt legyek, bármi történik. Bármennyit iszom, véletlenül se keressem a bajt, vagy ha észreveszem, hogy közeledik, térjek ki, tűnjek el azonnal. Nem lehet balhé, semmilyen körülmények között nem sodorhatom bajba ezeket a gyerekeket. Hiszen azok, akármit is képzelnek magukról, a nagybetűs életnek nevezett dzsuva törvényszerűségeihez ők még gyerekek, és bármennyire fáj, mert először gondoltam ezt végig tisztességesen, Lili is egy gyerek.
Ha pedig Lili gyerek, akkor annak, ami eddig volt, vége. Nem vagyok szemét, mondtam a tükörnek, ne is próbáljak azzal jönni, hogy legalább tapasztaltabb vagyok és adott esetben, ha nem élek vissza a helyzettel, feltehetően kevesebb kárt okozhatok neki, mint az öntudatlan és tapasztalatlan, ám annál aktívabb kortársai, ez nem pálya, nem ez az élet rendje, hagyjam abba most.
Különben is itt az ideje, hogy visszatérjek a saját életembe. Vissza a saját lakásomba, a munkahelyemre, újra rendes, normális levegőt szívni, ott lenni, ahol lennem kell, az én időmben, az én helyemben. Egészen feldobódtam, rá is kortyoltam némi fröccsöt, ami ilyenkor még jól is jön, legalább nem lesz bennem annyira erős az ivásvágy, amikor megérkezem.
Aranyosak, kedvesek voltak velem, mióta csak megérkeztem, mintha mindig is közéjük tartoztam volna. Lili profin előkészítette a terepet, fogalmazhatnék akár így is. Köszönéskor olyan boldogan és szenvedélyesen csókolt meg, hogy erősen zavarba jöttem. Reméltem, betudja annak, hogy a barátai miatt érzem magam furcsán, és nem jut eszébe továbbgondolni vagy továbbérezni a bennem végbemenő változásokat. A helyzetet, természetesen, nem egyszerűsítette, hogy szép lassan tényleg szerelmesedtem bele Lilibe. Tekintve, hogy mily sok megerősítést kaptam tőle, akármikor találkoztunk, rajongott, szeretett, imádott, bármit megtett volna értem, értünk, egészen átjárt, teljes lényével bennem volt, én meg őbenne.
Lili el akart kísérni, de mondtam neki, használja ki, hogy kicsit egymást közt lehetnek nélkülem, talán megtudhatja, mit gondolnak rólam, rólunk a barátai. Ráadásul páratlanul vagyunk, játsszanak csak, és itt az ideje, hogy fizessek egy kört. Azt, persze, nem mondtam, hogy hamarosan úgyis hazaindulok vagy átmegyek Bőrékhez, mintha ők is lennének valahol. Szirupédesen csókolt meg.
A mellkasomban volt egy kis nyomás, ugyanakkor kezdtem megnyugodni, a lakásom és a munkahelyem, a korábbi életterem tisztességes távolságra van Liliétől, így kell lennie, így is lesz.
Éppen fizettem, amikor beindult az ordítozás meg a dübörgés. A pultost megkértem, vigyázzon az italokra, és már rohantam is.
Csak néhány másodperc telt el, míg odaértem, alig pár pillanat, de Lili végtagjainak természetellenes állásából és hogy egy kisasztal sarka eltűnt az arcában meg hogy az unokatesója a földön fetrengve próbálta megúszni, hogy a négy tahó meg a két sikítozó luvnya szétrugdossa, miközben a kidobóemberek méterekre tőlük bámultak közönyösen, azonnal kapcsoltam. Átkapcsoltam.
Futtából felpattantam a biliárdasztal melletti székre, onnan ugrásból bal kézzel felbasztam az agyába az egyik tahó orrát a fekete golyóval, miközben a másiknak széttörtem a torkán a dákót, a csonkot felnyomtam a harmadik szegycsontja alatt az ádámcsutkájáig, a negyedik faszarcúnak meg csak simán eltörtem a nyakcsigolyáját. Aztán a két díszpicsát fültövön vágtam, hadd csörögjön a telefon a fejükben néhány napig.
Lilihez léptem.
Tudtam, hogy reménytelen, ez egy kurva vasasztal ebben a kurva romkocsmában.
Ez egy kurva vasasztal ebben a kurva romkocsmában!
– Bocs, haver, de tűnés van azonnal, gyere! – és már vittek is, tényleg vittek, én meg hagytam, mert szét voltam esve, és a radarom nem jelzett veszélyt, furcsa, de ezek az akárkik, akik már be is nyomtak egy kocsiba, nem akartak rosszat, legalábbis most nem.
A lakásom előtt tettek ki, a saját lakásom előtt.
– Jössz nekünk eggyel, haver. De nem most, majd. Most pihenj, és maradj nyugton egy darabig. Az se baj, ha változtatsz egy kicsit a külsődön. De főleg az életeden.
Magától értetődő, hogy egy üveg pálinkával ringattam magam álomba.
