Irodalmi Jelen

Padon – Miklóssi Szabó István novellája

2014. augusztus. 21. - 13:16

PADON

MIKLÓSSI SZABÓ ISTVÁN NOVELLÁJA

Varga Melinda szerkesztésében

A parkban láttam, dél körül, a promenád mentén elhelyezett padon. Feje alatt vékony, fekete bőrtáska; barna zakó, fekete mellény, nadrág, félcipő. Ötven év körül lehetett, ősz haj, borostás, markáns arc. Szája végében nyálcsepp. Ahogy elmentem mellette, sóhajtott, oldalára fordult. Aludt tovább.

Az őszi vásár a főúton volt. Sátrak alatt főzték, kínálták a helyi ételeket, piros izgalommal, a legfinomabbakat díjazzák. Mindenfelől jöttek versenyzők; hetven év körüli nénike aprította a szalonnát, húst darált egy enyhén részeg öregember, többen savanyított káposztát vagdostak. Apró színpadon paródiákat adott elő a háromtagú együttes, önmaguk önzően tehetségtelen karikatúrájukká válva. A fő szervező lisztes arccal adott rádióinterjút a sápadt zsivajgásban.

A városháza előtt voltak az árusok. Meredt szemű faszobrok, kézműves ékszerek, bőrmunkák, csontfaragványok. Egy könyvárus. A választék nacionalizmusból széles, irodalomból szegényes, meghintve néhány gyerekkönyvvel. Victor Hugo A párizsi Notre-Dame regényének díszkiadását vásároltam meg. Visszamentem a promenádra, ott erősebben sütött a nap. Nem messze a férfitől leültem. Levettem cipőmet, zoknimat, lehunytam szemem, karomat a pad támlájára tettem, élveztem a szemhéjamon átszüremlő napsugarakat.

– Megfázik nekem – hallottam. Összerezzentem. A férfi felült, kezében pálinkásüveget szorongatott, táskáját maga mellé húzta.

– Nem baj – válaszoltam bosszúsan. Felvettem a könyvet. Kortyolást hallottam, odalestem. Letörülte az üveg nyakát.

– Bár a zokniját húzza fel. Jó az a könyv?

– Lenne, ha olvasnám.

– Gondolja meg a zoknit.

– Elnézést, mi köze hozzá? – tettem le a könyvet. Felhúztam a zoknit, lábbelit.

– Részegnek gondol?

– Hagyjon, kérem.

Színpadiasan széttárta a karját:

– Nagy a világ.

– Itt süt legjobban a nap – nevettem dühösen.

Vette a táskáját, mellém ült. Felálltam.

– Éhes? – kérdezte ártatlan arccal.

– Nagyon, és nem erre – böktem ki dühösen.

– Hát akkor... – állt fel ő is. Elballagott.

Megkönnyebbülten ültem vissza. Párizsi vagy kisvárosi csőcselék, egyre megy. Gyomromban remegést éreztem, szokásosan megijedtem. Jönnek a rossz érzések, rohanhatok haza. Hiába mondták a kardiológián, hogy semmi bajom. Nyugtatót, mozgást, gyógyteát ajánlottak. Vérnyomáscsökkentőket, olykori ellenőrzést.

– Szedje össze magát, fiatalember! – förmedt rám a szürke bajuszos főorvos.

Miután megbeszéltük egy barátommal, hogy éppen azt nem mondják el, miként lehet megnyugodni (neki a gégéje ment tönkre a stressz mián), sokat sétáltam, kevesebbet ettem, olvastam, klasszikus műveket. Hugo regényét valami tízévesen forgattam utoljára.

A fesztiváli csiricsárét megszűrték a csupasz fák, a töltött káposzta undorító szaga avarral keveredő valószínűtlen illattá szelídült. Kinyújtottam a lábam, a nyakam recsegett. Gyomrom elcsendesedett, idegeim nyújtóztak, óvatosan kerülve a pendülést. Mély levegő; csizmakocogás, túlfestett lány vonul el, nyomában rókaszőr, megadatlan telefonszámok, bárgyú mosolyok és drága italok, márkás ruhák kakofóniája meg az a rohadt, öntudatlan magány.

– Így látom a világot? – kaptam fel a fejem. – Magány?

Pszichológusom arcképeket mutatott. Melyik a rokonszenvesebb? – Ah... mondta, túlteng önben a szeretethiány. Semmi közöm ehhez a divathoz – mosolyogtam. Vöröskockás, régi fotelben kuporogtam, néztem cigarettája füstjének groteszk ábráit, próbáltam ideges közönyömből kizökkenni.

– Magány – folytatta. – Költözzön el a városból, itt nincsenek önhöz való emberek. Meg kell tanulnia érvényesülni.

– Igen, érvényesülni – mosolyogtam. Szemem lehunytam, elképzeltem, ahogy a pszichológus osztódik. Itt is egy, ott is egy, végül négyen-öten ülnek a szobában, engem vegzálnak, és pam-param – kivégeznek.

– Nem szeretnék...

Megvonta vállát, elnyomta a cigarettát.

A fehér oldalak vakítóan verték vissza a napsugarakat. Hunyorogtam, könnyes lett a szemem.

– Na, itt van – hallottam. Orromba szúrt a sült krumpli, hús illata, ízlelőbimbóim körtáncba kezdtek. A nyitott könyvbe tette a tálcát.

– Nekem káposzta – huppant le mellém.

– Utálom...

– Hát nem egy káposzta típus, az biztos – szűrte a szavakat tömött szájából.

Gyomromban lapult a szégyenérzet, idegeim bambán figyeltek.

– Miért hozta?

– Nem jó éhgyomorra olvasni. A betűk megnyomják az agyát. Sápadt, remeg: ennie kell.

Beletúrtam a tálba.

– Kenyér?

– Törjön az enyémből – nyújtotta a vastag szeletet. Felsőtestét előre–hátra himbálta, hümmögött, tömte magát. Átlátszó üveget varázsolt elő, alaposan meghúzta.

Az előbb még nyugtatón gondolkodtam, de ahogy megtöröltem a zsíros számat, valami csodás nyugalom szállt meg. Csodás, mint a Vezúv, India és az Imígyen szóla Zarathusztra:

– Miért kaptam?

– Kell magának a társaság. Nekem is – dörmögte. Felállt, nyújtotta a kezét.

– Hellnor a nevem. Magát hogy hívják?

Hosszasan rázta a kezem. Nem tolakodóan, csaknem kéjesen simult össze tenyerünk, ujjaink.

– Gyakran üldögél itt?

– A tegnaptól. Itt töltöttem az éjszakát is. Nem is megyek máshová.

– Nincs hová?

– Nem vagyok csavargó – húzta ki büszkén magát. – Két házam is van.

– Nemrég halt meg a feleségem – húzta meg az üveget. – Miután földbe raktam, ott volt az a nagy ház. De nem abból, hanem a tárgyakból hiányzott. A fésűjéből, törölközőjéből, poharaiból, kedvenc foteléből, szerelmes regényeiből, takarójából. A levegőből, a falakból. Akkora hidegség volt ott, hogy ki kellett jöjjek. A másikba nem mehetek, ott a fiam halt meg. Most a lányom lakik benne. Nem tudom, miért nem érzi... miért érzem én.

Jó a padon. Itt nem lehet érezni. A rendőrök békén hagynak. Tudják, a fajtájuk vagyok. Harminc évig igazgattam a rendőrőrsöt abban a faluban. Ahol az egyik házam van. A másik itt van, városon. Mindennap lekocsikáztam falura. Este jöttem haza. Negyvenévesen cukorbeteg lettem. Elküldtek kezelésre, baj volt a májammal, a szívemmel is. Ültem a kórházban két hétig. Gondolkodtam, ha meghalok, semmi sem marad utánam. Nem gyermek, azt vakon is csinál az ember. Hanem amit én csináltam. A két kezemmel.

Házat építettem. Egy barátom segített. Ha elakadtunk, jött a mester. Három év után készen állt. Emeletes. Kiköltöztünk. A fiam városon maradt. Egyetemre járt. Nem tudtam, hogy drogokat fogyaszt. Hónapra rá túladagolta magát. Meghalt. Azóta nem bírok belépni abba a házba.

– Igaz, ami igaz, sokat ittam. Azért lettem cukorbeteg. Májproblémás. Tizenhat voltam, mikor apám kirakott a házból. Akkor halt meg az anyám. Apám nem bírt látni, mert anyámat hordozom magamban, a testemben. Hallott ilyent?

Pár hónap csavargás után befogadott a katonaság. Lehazudtam a koromat. Leszerelés után a rendőrséghez mentem, akadémiára. Lehettem volna városi parancsnok, de nem bírtam. Falun csendesebb, egyszerűbb. Ennyi. Most üldögélek a padon.

– Az egy jó könyv – bökött Hugóra. – Én is olvastam. Most ezt olvasgatom – szedte elő Mika Waltari Szinuhe regényét. Azért vásároltam, mert vaskos – vallotta meg szégyenkezve.

– Elég lesz arra az időre, amíg a padon üldögélek, eldöntöm, mit akarok. Nekem egyszerű könyvek kellenek, okosabbat nem bír az agyam. Próbálkoztam... Camus-könyvekkel. Nagyon fárasztóak, alig bírtam ki. Elszomorítottak. Furcsák az emberek. Összevissza írnak, de nem bírnak egyről a kettőre jutni.

– Én is azt mondom, inkább olvassanak – kacagtam.

– Bolondság – legyintett. – Egészségesebb egy asszony húsába harapni. De ez a Szinuhe jó.

Ivott, apró kortyokban.

– Mivel foglalkozik?

Pánikrohamaim, vérnyomásom jutott eszembe.

– Most semmivel – nyögtem.

– Az baj.

Összeszorul a gyomrom. Fejem nehéz, jön a rossz érzés. Mély levegő, próbálok itt lenni. Rohantam volna, talán egy gyapjas bárány simogatása megnyugtat; beleheveredem az avarba, legurulok a fesztiválra, tekegolyóként csapom szét a tálakat, sátrakat, embereket, miniszínpadot. Petróleumos mártást készítek emberszemekből, meghintem Quasimodo bőréből készített reszelékkel, macskáknak tálalom, gyertyacsont lesz a desszert. Dülledt szemű faszobrokból rakom a tüzet a kondér alá, közben nyilatkozom a rádiónak, hogy a város toronyóráját pontosan huszonkét perccel visszaállítjuk, mert ennyivel kullogunk az örökkévalóság mögött.

– Mennem kell – peregtek a szavak a számból.

– Jól teszi, mindjárt beesteledik – mondta Hellnor.

Nyújtózkodott, a másik padhoz ment, kis mécsest vett elő, maga mellé tette, olvasni kezdett. A félhomályban úgy tűnt, mintha valami idomtalan bronzszobor lenne.

Két napig kúszott gondolataim között, mint ócska kígyók párzáskor az avarban. Ha ráléptem, fenyegetett, sziszegett, harapott. Anyám borogatást tett homlokomra: – Ettől megnyugszol, fiam. Bámultam a könyveket a kis szobában, szúrtak, nyomtak, marokszám szedtem a nyugtatókat. Ha kiütöttek, a világ legboldogabb nyomorultja voltam; el tudtam temetni hatéves családomat, parkolóból szerzett macskámat, gitárjaimat, vérnyomásomat, szívemet, ócska ruháimat, apám káromkodásait, a bőrömbe maró zuhanyozásokat, tükörbéli szemdüllesztéseimet. Az ébredés jajgató remegés volt, négy testőr egyszerre szúrt gyomromba, Herkules ütlegelt, Zarathusztra vigyorgott; természetgyógyászok ígértek vizes felgyógyulást, és senkinek, senkinek eszébe nem jutott, hogy csak: toronyőrnek születtem.

Lenni abban, hogy nem itt a helyem. Bebújni az avarba a kígyók közé, egyazon nőstényt termékenyíteni, áldott útkeresés, zagyva pszichológia, morál nélkül. Csodás, mint a Vezúv, röhejes, mint Zarathusztra, patkánnyal telt, mint India.

A harmadik napon elég erőt éreztem Hellnorhoz. Szurtos antikváriumba botorkáltam, Waltari Turms, a halhatatlan könyvét vásároltam meg. Könyörgő ajándék a lemondás tanításához.

Ott volt. Mereven olvasott.

– Köszönöm – mondta, miután lehuppantam melléje.

– Egy könyv elég, többre nincs szükségem – folytatta.

Többet nem figyelt rám. Bármit kérdeztem, nem válaszolt, egyre a könyvet bújta. Görcsösen meredt a sorokra. Lámpása égett, ügyet sem vetett figyelmeztetésemre, hogy fényes nappal van.

Bosszúsan álltam fel.

– Olyan vagy, mint a többiek! – üvöltöttem rá.

Néhány járókelő megfordult, összesúgtak. Polgári rendőr jött, elzavart.

– Az avató jövő héten lesz – mormogta. – Menjen innen a fenébe.

Arcába ütöttem. Fröccsent a vére, kitörtek metszőfogai. A többire nem emlékszem.

Tíz napig tartottak az elmegyógyászaton. A szomszédos szobában fiatalember ölt meg egy öreget, mert az jajgatott álmában. Ismertem a srácot, gyerekkoromban együtt gitároztunk. Szürkeségükben hamis rendőrök vitték el, tudomást sem véve alkoholista apjáról, aki napi rendszerességgel verte véresre. Az orvosok kétségbeesve rohangáltak, hogy ki viszi el a balhét. Ironikus. Mint a petróleum egy buddhista szerzetes ruháján. Lobban a gyufa, a közvélemény tudomásul veszi. Lángcsóva a meditáció szent egén.

Hazaküldtek, ténferegtem anyámék házában, mint rettegő egér a kék dobozban. Kék padlócsempe, kék ágynemű, kékre vert szerető. Nem mehet így tovább – kuporogtam kékes fagyossággal. Végül is: vagyok, ami vagyok.

Indultam a parkba. Rengeteg ember. Remegő szív, izzadó kéz, kimondhatatlanul rossz érzések. Pódium, rajta a polgármester. Mellette magas, szőke, jóképű, nyomorult színész. Aki szaval. Aki énekel. Amikor kell. Amikor muszáj.

– Legyen ez a szobor annak emlékeztetője, hogy az olvasás végtelen fontossággal bír – olvasta papírját az elöljáró. – Megnyitom a kulturális évet az olvasás nevében.

Polgármester lelép. Színész szaval. Emberek taps. Hellnor szobor.

És velem? Velem most mi lesz?

Van szüksége valakinek toronyőrre?