Kultúra, politikum, finanszírozás
A Kéziratgyár megalapítására szóló felhívás, melynek részletes szövege itt olvasható, azokhoz a művészekhez szól, akik „szabad és független alkotónak (írónak, költőnek, dalszövegírónak, könyvillusztrátornak stb.)” tekintik magukat, „és a kulturális mecenatúra jelenlegi körülményei között is rendületlenül írni, rajzolni, alkotni” szeretnének. Erdős Virág, aki 2013-ban visszautasította a számára megítélt NKA-szubvenciót a szélsőjobboldali Kárpátia zenekar támogatása miatt, a Kéziratgyárral „kompromisszummentes alternatívát” kínál a művészek és a támogatók számára, akik „a kulturális mecenatúra jelenlegi körülményei között elképzelhetetlennek tartják, hogy alkotói támogatásra pályázatot nyújtson be bármely állami kultúrafinanszírozó szervezethez”. A felhívás e kitétele azt sugallja, a jelenlegi éra támogatásaiból nem kérő művészeknek reális alternatíva lehet a Kéziratgyár mint szponzorációs felület, noha Erdős pár sorral később maga is „szerény és szimbolikus” eszközöket emleget a finanszírozás eme új formája kapcsán.
A közösségi szponzoráció Magyarországon még új keletű fogalom, nagyjából két éve indult be a tengerentúlon több éve létező mozgalmak nyomán. A legnépszerűbb és legnagyobb külföldi oldal, a kickstarter.hu lényege, hogy bárki feltöltheti finanszíroztatni óhajtott ötleteit, találmányait, projektjeit, egy könyv megjelentetésétől a legújabb műszaki találmányig bármiről. Az ötletgazdának adott terminus áll a rendelkezésére, hogy támogatókra találjon, annak lejártával „leütik” a licitet, s ezalatt a projekt vagy elkel, vagy sem. A közösségi finanszírozásra létrejött oldalakon a figyelemre méltó ötletektől az őrültségeken át a naivan „újrafeltalált” találmányokig minden megtalálható. A művészeti alkotások közül elsősorban a zenei produktumok, cédék megjelentetése viszi a prímet.
Magyarországon nagy visszhangot kapott, amikor a hamvába holt Sólyom nevű légitársaságot próbálták közösségi finanszírozás útján talpra állítani, a művészeti projektek közül pedig a nagy sikerű Argó című film folytatásához toborzott adományozókat Árpa Attila producer. De számos kisebb szabású projekt között böngészhetünk a hazai oldalak közül például a kezdheted.hu, vagy az indulj.be oldalon. A Kéziratgyár reális, szerény célkitűzéssel indul: jelképes összegek is felajánlhatók egy-egy feltöltött műalkotásért, minden a művész és a „vevő” megállapodásán múlik.
Csakhogy a közösségi finanszírozásnak Magyarországon ugyanaz a rákfenéje, mint az állami támogatásnak: kevesen vagyunk, szűkebb a kereslet, bármilyen termékről legyen szó, és még szűkebb a bőkezű adományozók köre. Ez különösen igaz a kultúrára: „kicsi ország, kicsi kultúra, kicsi pénz.” A magánfelajánlások soha nem vehetik fel a versenyt az állami támogatás mértékével, ha ez utóbbi még oly szerény is. Ráadásul, ha bekalkuláljuk az alkotói önérzetet, a rossz beidegződések miatt biztos, hogy sokan kínos „kéregetésként” fognák fel az adománygyűjtést, szemben az állami támogatással, ami „jár”.
De csakugyan jár-e a támogatás a kultúrának és a művészetnek? Tudomásul kell-e vennie a művésznek a piacelvűséget, vagy mégis az államnak volna kutya kötelessége támogatni a saját lábon megállni nem tudó magaskultúrát? Nem ábrándos illúzió-e Kelet-Közép-Európában a kultúra depolitizálása? Elvárható-e és megtörténhet-e, hogy a mindenkori kormány, legyen bármilyen színű is, teljességgel kirekessze támogatási szempontjai közül az ideológiát? (Igen, elvárható. Nem, soha nem fog megtörténni.)
Tetszik, nem tetszik, művészetből, kultúrából soha nem fogjuk tudni kiiktatni az állami támogatás szerepét, a maga kompromisszumaival, játszmáival együtt. Az azonban már az írástudók felelőssége, hogy a politikum hogyan jelenik meg a művekben és a megnyilatkozásokban: bunkósbotként lengetve, vagy az esztétikum szintjére emelve. S a mindenkori grémiumoknak ennek a megítélésében kellene színtisztán elfogulatlannak maradni. Legalább ennyire a művészeti élet szereplőin múlik, hogy megteremtik-e a kedvet és a terepet a kultúrafogyasztóknak, hogy autonóm módon keressék kedvenc „termékeiket”, és erejükhöz mérten áldozzanak rá.
A Kéziratgyár ötlete régóta poshadó állóvizet kavart meg: felhívta a kizárólag állami támogatás után esengő művészeti élet figyelmét az alternatívákra. Ezek ugyanis évtizedek óta égetően szükségesek volnának, még akkor is, ha a magánfinanszírozás mértéke az irodalomban nagy valószínűséggel csupán szimbolikus marad. Ám épp e rendkívül fontos gesztus miatt nem érdemes ellenzékiséget hangsúlyozni és Orbán Viktort kiáltani: valóban fütyüljön a Kéziratgyár a kormányokra, lázadjon úgy, hogy ne lázadjon – legyen szabad placc a művészeknek, találjanak egymásra szponzorok és alkotók, művek és műélvezők. Erdős Virág kezdeményezése védjegye lehet egy valóban független, korszerű fórumnak, amely, ha nem veszi körül magát bástyákkal, ágyúkkal, spontán módon alakíthatja ki a maga értékrendjét; első, friss, tápláló forrása lehet egy talán majd tengerré duzzadó hagyománynak, és felébresztheti nemcsak az írástudók, de a kultúrafogyasztók felelősségtudatát is. Csak ne rontsuk el.
