Hudy Árpád: Próféták, mórok

Senki sem lehet próféta a saját hazájában – ismételgetjük majd kétezer éve hol rezignáltan, hol ironikusan az újszövetségi mondást. Csakhogy manapság immár az egész „globális falu”, az összeszűkült világ közönyös, feledékeny és háládatlan. Vagy józanabb, kritikusabb netán. 

Azok a nevek, arcok, amelyek negyedszázada hosszú hónapokig (ha nem évekig) világszerte uralták a sajtó címoldalait, a rádiós hírek első mondatait, a tévéhíradók képeit, ma már csak elvétve bukkannak fel a nyugati és a keleti médiában egyaránt. Van, akinek még halála előtt emlékművet emelnek, a kelet-közép-európai változások egykori emblematikus hőseit azonban már életükben letaszították arról a szédítően magas piedesztálról, amelyre lázas sietséggel, egymást túllicitálva tuszkolta fel őket politika és publicisztika.

Egy szovjet pártfőtitkár, egy lengyel villanyszerelő, egy cseh író és egy romániai magyar lelkipásztor. Főszereplői annak a nemzetközi misztériumjátéknak, amely 1989-es csúcsponttal néhány év alatt gyökeresen megváltoztatta az Európa keleti és Ázsia északi felén élők sorsát, közvetlenül pedig az egész világét. Megszemélyesítői egy-egy kornak, népnek, eszménynek, küzdelemnek. Akik győzelemre segítették a felvállalt ügyet, de ők maguk – így vagy úgy – belebuktak a diadalba.

Gorbacsov, Wałęsa, Havel, Tőkés. Ki ismeri őket az egyre idősebb kortársak, a hajdani hagymázas események átélői, lázas szurkolói kivételével? A megjelölt homlokú orosz, aki hat évig volt az eurázsiai impérium első embere, ma roskatag aggastyánként nyugat-európai rendezvények, emlékünnepségek kényszeredetten fogadott díszvendége. A bajuszos lengyelt, a Szolidaritás legendás hősét és később országa első szabadon választott elnökét évek óta „kívül-belül” hallgatás övezi, s ha megtöri e csendet hébe-hóba egy kósza hír, nem a tekintélyét öregbíteni hivatott. Az erkölcsi ellenállás prágai írófejedelme – aki csehszlovák államfőként nem, cseh elnökként azonban sikeres volt – három éve halott, de a szabadság és az igazság igézetében a diktatúra idején alkotott művei már korábban kikerültek az európai értelmiség napi olvasmányai közül. A nemzetközi szinten még mindig számon tartott erdélyi magyar politikus ellen pedig szinte színre lépése óta hajtóvadászatot folytat saját hazája. 

Tőkés László helyzete eleve különleges volt, hiszen országának többségi társadalma, a románság – a kommunistaellenes emigrációval egyetemben –, pártszimpátiától függetlenül, kezdettől tagadta, hogy egy magyar lett volna forradalmuk kirobbantója. Csak a külföld miatt, inkább hallgatólagosan tűrték meg ideig-óráig a decemberi hősök sorában; következetes elvi kiállása a kisebbségi jogokért, a sérelmek nyílt felpanaszolása a nemzetközi fórumokon azonban mindinkább kiváltotta a románság osztatlan és engesztelhetetlen gyűlöletét. Mi több, saját közössége, a romániai magyar nemzetrész is hamar elfordult tőle radikálisnak ítélt nézetei, illetve kevéssé diplomatikus, szókimondó nyilatkozatai miatt.

Semmi kétség, ők is csak emberek. Egyetlen kor egyetlen hőse, kiválósága sem volt mentes minden gyengeségtől, gyarlóságtól, tévedéstől. De kortársaik és főleg az utókor szemében nem ezek minősítik őket, hanem valamely nagy tett, híres cselekedet, példamutató helytállás. Személyük örökre összeforr egy történelmi pillanattal, akár egész korszakkal. Nevet ad, amelyen számon tartja a múltat a  tisztelgő emlékezet.

Ha mégsem, akkor tényleg nem is próféták ők, hanem egy másik velős mondás alakjai. Mórok, akik megtették kötelességüket, és elmehetnek.